A népdal és a népzene mint gyűjtőmunka

A népdalgyűjtés kezdetei

A szlovák népdalok társadalmi gyűjtése a Matica slovenská jól átgondolt terve és szervezése alapján a XIX. század második felében megindult. Már 1880-ban megjelent az első kiadvány Budán. Bartók Béla 1911-ben a turócszentmártoni könyvnyomdának írt levelében nagy elismeréssel nyilatkozott a Slovenské Spevy népdalgyűjteményről: „Igazán csodálatos, hogy Önök minden állami segítség nélkül, csupán dilettáns gyűjtőkkel, egészen egyedül ilyen szép gyűjteményt tudtak kiadni, amilyen se nekünk magyaroknak, sem a horvátoknak nincs. A románoknál meg már épen semmi se jelent meg, még Romániában sem.” A szlovák népdalgyűjtést a Matica slovenskán kívül intézményesen a Štátny ústav pre slovenskú ľudovú pieseň végezte Pozsonyban, amelyet később a Szlovák Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete vett át.

Magyarországon Bartók és Kodály népzenei kutatómunkája, amelyet eleinte csak a Néprajzi Múzeum támogatott, a harmincas években vált teljesen intézményessé, a Magyar Tudományos Akadémia keretében. A mai Szlovákia területén 1918-ig Vikár Béla fonográffelvételein kívül a népzenekutatás két úttörője, Bartók és Kodály, valamint munkatársai, Lajtha László és Molnár Antal gyűjtöttek magyar népzenét. 1918 után az első köztársaság idején ez a népzenei gyűjtő- és kutatómunka megszakadt.

A zeneszerzők népdalgyűjtésének általában gyakorlati célja volt. Elsősorban az „eredeti”, „romlatlan”, esztétikailag szép és csiszolt változatokat keresték, amelyeket szerzeményeikben vagy mint közvetlen népdalidézetet, vagy kiigazított, feldolgozott nemzeti jellegű saját kompozícióikként mutattak be a nagyközönségnek. Csak később vált a kutatás néprajzi és tudományos érdeklődésűvé. A népzenegyűjtésnek gyakorlati célja a két világháború között aligha volt, hisz olyan magyar zeneszerző, aki magyar zenét akart volna komponálni, nem akadt. Manga Jánost, aki a két világháború között népdalgyűjtéssel is foglalkozott, a néprajzi érdeklődés vezette erre.

A népdalkincs továbbéltetése, átadása

A második világháború befejezése után a szlovákiai magyarságra a jogfosztottság évei következtek. 1949-ben, amikor a Csemadok megalakult, nevében a kultúra szó is szerepelt, ámbár a kommunista párt által kitűzött feladatai közt elsősorban a magyar kisebbség ideológiai átnevelése szerepelt. Kulturális örökségünkből a néphagyomány, a folklór, mivel paraszti eredetű volt, lehetett az egyetlen, amit a Csemadok munkája fölött felügyelő szerv, a Povereníctvo informácií a osvety (PIO) nevű hivatal megengedett. Az addig elnyomott parasztság kultúrájának feltárását a Csemadok mint politikai feladatot jelölte meg. Magyarországi népzenei publikációk nem álltak rendelkezésünkre, csak az ötvenes évek elején került el hozzánk Kerényi György Énekes ÁBC-je, amit a PIO illetékesei cenzúráztak; minden olyan népdalt, amelyben a „magyar” szó vagy magyar vonatkozás szerepelt, (magyar kislány vagy legény, magyar tánc, Kossuth Lajos, Ferenc Jóska stb.) egy X-szel és gyengébbek kedvéért egy „nie” szóval jelöltek meg, ami azt jelentette, hogy ezeket a népdalokat tilos terjeszteni.

A Csemadok első főtitkára, Fellegi István művelt ember lévén, a Szlovák Állami Népi Együttes mintájára egy magyar hivatásos népi együttest akart létrehozni. ĺgy kerültem a Csemadok apparátusába annak ellenére, hogy nem dicsekedhettem sem proletár, sem paraszti ősökkel. Az együttes műsorába hazai folklóranyagra volt szükség. Bartók és Kodály gyűjtése nem állt rendelkezésünkre, így nekiindultunk felkutatni és rögzíteni azt, ami még fellelhető volt, hasonló esztétikai indíttatással, mint annak idején a népdalgyűjtés úttörői. Akkor már ismertem Bartók néhány írását, és megérlelődött bennem az elhatározás, hogy a gyűjtött népzenei anyagot a közvetlen felhasználáson túl tudományos kritériumok szerint rendszerezzem és tároljam. Ezt a munkát több mint negyven éve tevékenyen végzem.

Eredménye több mint 15 000 dallamvariáns. A hivatásos dal- és táncegyüttes 1953-ban megalakult. Sikeresen működött, nem egész két évig, amikor is felső utasításra úgy átszervezték, hogy nem maradt belőle semmi. Abban az időben hallottam, hogy a cseh Karol Plicka a Matica-ösztöndíjával egy év alatt 10 000 szlovák népdalt gyűjtött össze. Szerettem volna én is hasonló feladatra vállalkozni. Felajánlottam a Csemadok akkori elnökének, Lőrincz Gyulának szolgálataimat. Ajánlatomra azt a választ kaptam: nem hagyja, hogy a Csemadokból Akadémiát csináljanak. Mivel együttes nem volt, intézmény sem, csak a tanítás mellett folytathattam a gyűjtőmunkát. Néhány évre rá, 1957-ben megalakult a hivatásos vezetőkkel működő, diákokból álló amatőr együttes, az Ifjú Szivek. 1962-ig vezettem ezt az együttest, sajnos nem olyan eredménnyel, mint ahogy azt elképzeltem. 1967-ben a Csemadok vezetésében új, egészséges irányzat kezdett kialakulni. Visszatértem a Csemadok apparátusába azzal a kikötéssel, hogy csak a népzene gyűjtésével és továbbadásával fogok foglalkozni.

1968-ban próbálkoztunk először országos népdalvetélkedőt szervezni, ami eleinte inkább az énekesek vetélkedője volt. Két évvel később már feltételként szabtuk meg a népdal éneklését, és így kizártuk a nótákat a műsorból. Ugyanakkor lehetőséget adtunk a már-már eltűnőben levő közös éneklésnek is. Szép számmal alakultak népdalkörök, énekcsoportok. 1972-ben 154 népdalkör vett részt a Tavaszi szél vizet áraszt népdalversenyen. Ezek műsorkiválasztását a helyi és járási fordulókon szakmai tanácsadással a saját falujuk népdalkincse felkutatásával és műsorba iktatására késztettük. A Csemadokban a kezdettől fogva a felületesség és a formalizmus uralkodott. A csupán akciókban való gondolkodás, a gyűjtőmunka jelentőségének bagatellizálása, az értelmetlen gáncsoskodás arra kényszerített, hogy 1976-ban megváljak az intézménytől. A Tavaszi szél… teljesen versenyközpontúvá vált, maga a népdal, az értékes hagyomány háttérbe szorult.

Az egyszólamú népdaléneklésen kívül az énekkari kultúránk is sokat fejlődött. 1969-ben végre sikerült országos énekkari fesztivált rendezni, ami háromévente Galántán Kodály-napok néven máig létezik. Sajnos, a Csemadokban ez is versenyközpontúvá vált, s idővel Kodály szelleme és szellemi hagyatéka innen is teljesen kiszorult.

A népzenegyűjtés mai helyzete

1989 után a Csemadokban a módszertani szakmai munka irányítását a különböző társaságok vették át. Ezek tevékenységét a Csemadok már nem tudta koordinálni, ezért a népdaléneklés, a népzene egészséges továbbéltetésének az ügye gazda nélkül maradt. Az ének- és zenebarátok társasága énekkari központú, a Folklórszövetség táncközpontú, a Néprajzi Társaság viszont inkább a tárgyi néprajzzal foglakozott. Ezért 1993-ban a Néprajzi Társaságunk keretében Népzenei Munkaközösség néven megalakítottuk a népzenei szekciót. Sajnos, a többi társasággal való együttműködésünk nem javult, ma sem kielégítő. A tervezett módszertani tanácsadó munka sem valósult meg, mert a Csemadok fizetett apparátusa nem képes megszabadulni a régi bevált munkamódszereitől.

A legnagyobb problémát abban látom, hogy az általunk elkezdett munkát nincs, aki folytassa. Nincs kinek átadni a stafétabotot, mert hiába akadna olyan fiatal, aki megszerezhetné a kellő szakmai felkészültséget, intézmény hiányában akkora áldozatra senki sem képes, hogy a kenyérkereset mellett ennek a munkának szentelhesse az idejét.