A nem létező ötödik hadoszlop

A rendőrök nyíltan megfogalmazott vádja szerint a szlovákiai magyar irodalom és értelmiség a magyarországi revizionizmus és nacionalizmus ötödik hadoszlopaként bomlasztotta a szlovák közgondolkodást, s mint felforgatókkal bánt velünkSomogyi Tibor felvétele(Folytatás a tegnapi számból)

Minek köszönhető a „nacionalista” jelző, amely több szlovákiai magyar értelmiségi (Grendel Lajos, Barak László) neve mellett is szerepel? Gondolom, utólag is felháborít, hiszen – aki ismeri munkásságodat, tisztában lehet vele – tőled a legtávolabb állt a nacionalizmus.

Most, az Új Szóból tudtam meg, hogy ilyen címkét ragasztottak rám. Ez viszont nem énrám, hanem a kommunista ideológiában pácolt megfigyelőkre és a rendőrökre jellemző minősítés. Aki magyarként nemzete irodalmáról és az írásbeliséget ihlető valóságról nyíltan, nem a pártzsargon és az éppen érvényes ideológiai vonal szerint beszélt és írt, szerintük nacionalista volt. Ha szlovákként vagy románként beszélt nyíltan nemzetéről, az illetőt jó szlovákként vagy jó románként minősítették. Nem Okáli, Husák, Clementis volt a nacionalista, sőt annál is rosszabb, aki a szlovákiai magyarok likvidálására törekedett, hanem az, aki ezt szóvá tette. Aki templomot látogatott, klerikális volt, aki a marxizmus valamely tételét bírálta, antimarxista, aki a pártot, pártellenes, aki a létező szocializmus hibáit, antiszocialista, s aki mondjuk a szovjetek fegyveres beavatkozásait illette fejcsóválással, szovjetellenes volt. Ilyen primitív rúgókra járt az interkontinentális ballisztikus ideológia kollektív elméje. Az embert nem jellemezhetjük egyetlen jelzővel sem, több annál, a bírálat elfojtása pedig az ilyen ostobán védelmezett, a széltől is óvott ügyek pusztulásához vezet. Nacionalista, aki nemzetét vakon, mindent megbocsátón szereti. Nekem ehhez a vak, kritikátlan érzéshez semmi közöm; a gazfickónak csak azért, mert magyar, nem adok fölmentést. Azt viszont, hogy nemzetem fiait csak azért bántsák, mert magyarok, nem tűrhetem szó nélkül. Még egy érdekes emlék: ha vasárnap délelőtt a pozsonyi református templomba mentem, és késett a villamosom, a kapu előtt két-három ápolt külsejű, sportos fiatalember ácsorgott, s már messziről mutogatott felém. Talán, hogy zavarba hozzon. A Duray körüli nyomozások heteiben a komáromi illetőségű pozsonyi magyar egyetemi hallgatókat a járásiak kihallgatták: járok-e közéjük, s ellátom-e őket tiltott könyvekkel, folyóiratokkal. Nem láttam el őket, nem jártam közéjük, csak egyszer, Zeman tanár úr meghívására adtam nekik elő József Attiláról. Egy szó, mint száz, nem voltam nacionalista. Jól megtanultam szlovákul, és szeretem a szlovák és a cseh kultúra tiszta értékeit. Egy halom jó szlovák és cseh könyvet magyarra fordítottam, s más nyelvek és kultúrák is érdekeltek. Azok az ideológusok és rendőrök, akik így címkézték az embereket, figyelmen kívül hagyták, hogy az ember lelke-szelleme sokkal bonyolultabb, s ha értelmiségi, akkor lehetséges alternatívákban gondolkodik, egyidejűleg több utat járna be, ha tehetné. Ha a határok nyitva álltak volna, s némi pénzem is akad, talán világcsavargó vagyok, meglakom a kultúra nagy forrásvidékeit, s most talán egy őskorból itt ragadt primitív óceániai emberközösségben, vadászattal és gyűjtögetéssel tölteném napjaimat. Nézem a tartótisztek névsorát, és forog tőle a gyomrom. Ennyi léhűtőt tartott a rendszer épületekkel, infrastruktúrával, gépkocsikkal, ingyenes egyenruhával, kedvezményekkel, magas fizetéssel, nyilván jutalmakkal is, fegyvertárakkal, s mint egyetlen nap alatt kiderült, minden értelem nélkül. A grúz tömeggyilkos kérdezte egyszer, amikor egy tárgyalás közben a pápa neve és lehetséges véleménye fölmerült: Hány hadosztálya van a pápának? Az ő agya a fegyverek rúgójára járt, s nem hitte volna el, ha valaki megjövendöli neki, hogy jó harmincöt évvel a halála után jön egy lengyel főpap, aki immár pápaként egy erdélyi református lelkésszel megroppantja félelmetes hadigépezettel és államrendőrséggel agyonbiztosított világbirodalmát. A szó, a lélek, a szellem, az imádság, az isteni Ige, az evangéliumok erejével. „Ne féljetek! Engedjétek magatokba Krisztust! Szeressétek egymást! Romboljuk le a hallgatás falát!” Ilyeneket mondtak, s Jerikó falait ledöntötték.

Kikéred-e aktáidat a hivatalból? Érdekel-e, kik figyeltek meg, vagy írtak jelentéseket rólad? Ha igen, meg tudsz-e bocsátani nekik?

Kikérem, és fénymásoltatom őket. A jelentések szerzőinek nevét valószínűleg megtudom, de látatlanban is megbocsátottam nekik. Az egyik talán elvből, a másik valamely kényszer alatt fogyasztotta a papírt. Az ügy nem ezért, hanem magántörténelmem miatt érdekel. Az ember így hetven felé, ha annyi mindent megélt, sokat felejt, s az akták biztosan számos tényt eszébe juttatnak. Egy-egy följegyzett gesztusomhoz, szavamhoz bejönnek a képzettársítások, s ezek révén további dolgaimra is fény derül. Még egyszer: senkire sem haragszom, ha úgy adódik, nyugodtan kezet szorítok velük. Ilyen volt a rendszer, ezt hozta ki az emberekből. A mostani megint más: törtetőket, gátlástalan harácsolókat, gyilkosokat, rablókat, tolvajokat, szélhámosokat formál azokból, akiket természetük erre hajlamosít.

Alkotóként is érezted a megkülönböztetett figyelmet. Könyved kiherélték, elfektették, pályádról elbotoztak...

Ez volt az egész rendőri szimatolás egyetlen valóban szörnyű következménye: hogy 1985 szeptemberében lepöccintettek az irodalmi játékasztalról. Ez valóban rettenetes élmény volt, ma is összeszorul a gyomrom, ha azokra a percekre, órákra, hetekre gondolok, mert tele volt az elmém tervekkel, miközben minden jövedelmem forrását lepecsételték. Másfelől ugyanezért köszönettel is tartozom azoknak a részben ismert, részben még ismeretlen hölgyeknek és uraknak, akik az Egzisztenciális Nihil partjára löktek, mert rátaláltam Diósförgepatonyra, egy remek, községét szerető, a falu jövőjét, intézményeit gondosan építő és fejlesztő, ami pedig engem személyemben is érintett, meghatott, átjárt és életem végéig fogva tart, gyökereire is kíváncsi vezető gárdára. Korán reggel vonatra ültem, s vitt a csallóközi motorvonat egy tíz hónapos macska-egér harc városából, a megaláztatásból Patonyba. Egy óra alatt a földi pokolból a földi édenbe. Végigmentem a labdarúgópálya kerítése mentén a harmattól nyirkos mezei úton befelé, nedves fű simult a cipőm alá, jobbról a friss szántás illata áradt felém, az első udvarban kakas kukorékolt, kutya csaholt rám, s a reggeli utca csöndjében kerékpáros nők és férfiak pedáloztak. Mindenki köszönt mindenkinek, és csak magyarul. Jó napot! Adjon Isten! Erő, egészség! A szántás, a trágya, a baromfiudvarok illata, a kora őszi reggelben sütkérező macskák, a gólyafészek, a magyar szó – falun főttem föl, s úgy éreztem, ismét otthon vagyok. Sokáig szorongtam még, hogy megfelelek-e a feladatomnak, s hogy nem nyúlnak-e utánam, de úgy látszik, ennyi elég volt nekik. Elmondhatatlan, mennyi áldással áldotta meg munkámat az Úr, jöttek a könyveim és a könyveink, mind Patonyról, s lett belőle sok minden egyéb, magyarságkutatás, pedagógusképzés Győrött és a Csallóközben, végül egyetem és a Csallóközi Kiskönyvtár az ő eddigi 32 és készülő 10–15 kötetével. Nem így tervezték a dolgot, akik megfigyeltek, de ez lett belőle, az Úr jó dolgokat súgott, s mosolyogva köszönöm meg nekik, hogy ezt tették. Nyilván még kevésbé akarták, de nagy jót tettek egy felvidéki magyar tájegységgel s az egész észak-kisalföldi régióval, amely immár könyvről könyvre ismeri meg múltját, s a kiadott munkákkal nemcsak tudását, hanem tartalmas öntudatát is erősíthetem.