A múltat végleg (nem kéne) eltörölni

Ha nem is „le”, de elszámolás az Új Symposionról írott kötete. Hogyan foglalható össze az a legendárium, amely a több évfolyamban, több szerkesztőség által kiadott laphoz kötődik?

Az Új Symposiont (ÚS) fénykorában, a szocialista érában három generáció készítette – kb. 1961–73, 1974–80, majd 1983-ig egy újabb, a Sziveri János-féle szerkesztőség, amelyet vajdasági magyar politikai erők szalámiztak le, s utánuk következett még egy generáció, akik félig-meddig behódoltak. Amikor elérkezett a „rendszerváltás”, a megtisztulás ideje, jött a háború, a népirtás, a menekülés, ami betette a kaput az ÚS számára is.

Ne feledjük, a 60-as, 80-as években még mindenki balos volt, szocialista, jugoszláv, antinacionalista. A folyóirat mégis több volt, úgy értékelem, kifutópálya a mindenkori fiatal nemzedéknek, elsősorban irodalmi-művészeti téren, melyen hozott is az egész magyar kultúra szempontjából fontos eredményeket. Ami mellette, körülötte, de főleg 1983 után történt, az már gyalázatos. Szerintem a vajdasági magyar (elit)kultúra nem 1991-ben, a háború miatt roppant meg – ez végső döfés volt inkább, amikor sokan emigráltak stb. –, hanem a Sziveri-féle szerkesztőség hatalmi eszközökkel való szétzavarásakor (és ezt magyar pártkatonák, értelmiségiek tették meg). Ugyanis a Sympo szerkesztőségi tagjainak habitusa jórészt sokkal demokratikusabb volt, mint az elit vagy a társadalom egésze. Volt itt egy demokratikus potenciál. Hát ezt jól befojtották.

Az a vajdasági magyar közösség és az a jugoszláv kultúra, amelyben az Új Symposion létrejött, ma már nem létezik. A hátramaradottaknak mit mondhat ez a kötet? Milyen fogadtatásra számít szerb, horvát és vajdasági magyar körökben?

Nyilván a magyarul nem tudóknak semmit nem mond, hiszen az itteni magyar–délszláv kapcsolatok a nullához konvergálnak. A vajdmagy körökben talán lesz némi vita, de tapasztalataim arra utalnak, hogy a hallgatást itt jobban szeretik. És mit vitatkozhatnék az egyik egykori főszerkesztővel, Bosnyák Istvánnal, aki e témáról írt egy könyvet, s miközben ő volt a legforradalmibb szocialista, kimutatta magáról írván harmadik személyben, hogy harcos magyar ellenzéki volt…

A lap különösen fontos szerepet töltött be Magyarországon, a valamikori demokratikus ellenzék tagjai számára is. Ez a demitologizálás mit „vesz el” tőlük, hogyan alakítja az egykori közép-európai ellenzékről vagy ellenzékeiről kialakult képet?

Őket kellene megkérdezni. Én úgy vélem, kívülről eléggé elnézték a dolgot, a relatív szabadság mögött a titói szocializmus szofisztikált hatalmi technikája állt, a köztársasági és tartományi vezetőségek egymással vívódtak eközben, és alig is valaki vette észre, hová vezet ez: kétszázezer halott, kétmillió menekült – ha nem több. Köztük arányaihoz képest igen sok vajdasági magyar is. Nagyon vicces, ha ma ellenzékinek mondja magát az, aki akkor állást, lakást, állami elismeréseket kapott azért, amiért ma ellenzékinek tartják. A titói rezsim talán az egyetlen a világon, amelyet kilencven százalékban az ellenzéke, tízben pedig őszinte hívei működtettek.

„Honnan” olvasta az Új Symposion történetét? Szerkesztőként, egykori és csalódott olvasóként, mai olvasóként vagy sajtótörténészként?

Is-is. Az ELTÉ-n a szerb nyilvánosság témájából írtam a szakdolgozatom, elvileg médiaszociológus lennék. Hozzátenném, hogy nincs miért sajnáltatnom magam, a társadalom azon privilegizált részéhez tartozom, aki némi pénzt kap azért, hogy olvasson és írjon, miközben élvezem is ezt a „munkát”. Még kritikusként is úgy vagyok vele, hogy mivel szeretek olvasni, kutakodni, szöszmötölni szövegekkel, eszmékkel, vagy akár régi fényképekkel, úgy ugyan csalódott lehetek ilyen vagy olyan irányban, de a magam életét illetően semmiképpen sem. Ezt választottam, és jó dolog, hogy pl. az internetnek is hála, egy vajdasági magyar faluból is lehetek napi résztvevője az ún. (magyar) kulturális életnek.

Egy talicskán toltam haza unokaöcséméktől a folyóirat 324 számát, majd negyven évfolyamát. Csak azért, mert falun élek, mert egy kisebbség tagja vagyok, nincs jogom siránkozni. Egyéni életstratégiák is léteznek, az emberek többsége alkalmazza is a mindennapi életben, de erről a magukat nemzetmentőknek kikiáltók megfeledkeznek.

Gyakran „kiszól” a szövegből. Én úgy éreztem: megbántott. Bántja az Új Symposionban rejlő elszalasztott lehetőség. Ha volt ilyen lehetőség, mi volt az?

1999-ben a NATO talán az utolsó lehetőséget is „kibombázta” – most nagyképű vagyok, mert akkor a folyóirat felelős szerkesztője voltam. Azóta a szerbiai/vajdasági magyar viszonyok még inkább változtak, éppen ott tartunk, hogy a két éve meggyilkolt kormányfőről mindjárt bebizonyítják, hogy hátba lőtte magát. A minap egy magyarországi közpénzeket osztó vajdmagy kurátor pedig azt mondta nekem, közösségünk megmentése érdekében nem kell betartani a demokratikus szabályokat. Ebben az értelemben én már nem is vagyok tagja e közösségnek, nem vállalom fel a „sorsot”. A falumban inkább, a pártpolitika nyilván nem tudja a legalsóbb szintet is beszennyezni.

Volt-e alternatívája az Új Symposionnak mint lapnak, mint mozgalomnak? És ha igen, akkor mi?

Egykor nem volt, hisz maga volt az alternatíva. Ma félévente megjelenik, de ezt már nem nevezném folyóiratnak. Akad még egy-két fiatal társaság, dizájnos lappal, divatos eszmékkel, de mintha Amerikában élnének, mert írásaikból nem derül ki, hol élnek. Ez nem számonkérés, csak szociológiai szempontból érdekes, hogy amikor kaotikus viszonyok között élünk, ők az informális szupersztrádáról értekeznek, arról, hogy jön a kép hatalma, semmivé válik a szöveg. Közben örülsz, mert nem veszik el az áramot, és a számítógép működni tud.

Milyen volt együtt dolgozni azokkal, akiken „elverte a port”, a folyóirat egykori szerzőivel, szerkesztőivel? Milyen reakciókkal, viszonyokkal találta magát szemben?

Kissé furcsa ez, de nem zavartat – formálisan különben senkivel sem dolgoztam együtt. A Veszprémben bejegyzett EX Symposionnak több egykori sympós generációból áll össze a szerkesztősége, magam is tagja vagyok valahol. Itt azok tömörülnek, akik szélsőbaloldaliból nem váltak szélsőjobboldaliakká, és akik úgy gondolják, hogy irodalommal, művészettel foglalkozni mégiscsak ajándék, s nem ellenségkereséssel vagy délibábkereséssel töltjük az időnket. S ha vannak is nézetbéli különbségek, a művészet szeretete erősebb, hogy patetikusn fogalmazzak. Ezek már régi barátságok, még ha mondjuk Tolnai Ottó és Végel László, illetőleg köztem harminc év is van. Megértjük egymást, s nem sértődünk meg, ha valaki valamit másképpen lát. Ők a vajdasági magyar értelmiség azon része, akikkel lehet dialógust folytatni – bár még sorolhatnék neveket, hál istennek. Másokkal viszont egyáltalán nem, a mai napig kis mitugrász vagyok, mert Budapesten tanultam, s nem a kezük alatt az Újvidéki Tanszéken, vagy nem dolgoztam kis újságíróként a kezük alatt. 32 évesen is tapasztalatlan kiskutya vagyok itt, így aztán „kénytelen” vagyok külföldön sikerélményekre szert tenni. Azt hiszik, szenvedek, közben pedig nem. A kiadóm pozsonyi, a szerkesztőm pesti, én Kishegyesen ülök és most egy marosvásárhelyi lapnak adok interjút. Nekem vízum kell mindhárom országba, de azt hiszem, egy nyelvet beszélünk. Trianon és azok is, akik trianonoznak, nem érdekelnek, egyszerűen nem lehet úgy normális életet élni, ha az ember mindent történelmi sérelmekre vezet viszsza. Egyszerűen megbolondulnak azok, akik ezzel kelnek és fekszenek, és minden mögött nemzetközi összeesküvést sejtenek. Természetes, hogy ezeknek az embereknek semmiféleképpen sem fog tetszeni a könyv, még akkor is, ha az egykori baloldalról szedem le a keresztvizet. A vajdasági magyar nép-nemzeti, konzervatív vonal mai prominensei egykor ugyanis a legnagyobb kommunisták voltak. Ők azok, akiknek mindig igazuk van. Az ő szempontjukból – akármiről is legyen szó – nekem legfeljebb akkor lehetne igazam, ha fölmondanám a leckét, az ő véleményüket szajkóznám magam is.

Egészen biztosan lesz ennek egy nemzedéki leszámolós felhangja is. Vállalja ezt? Vagy többről van szó, mint nemzedéki alapú számonkérésről?

A leszámolást egy másik kötetemben már elvégeztem. Még jó, hogy a NATO miatt emigrálnom kellett, mert akkor a vajdasági magyarok zavarnak talán el… Azóta „benőtt a fejem lágya”, most higgadtabban próbáltam megnézni, ki mit írt, mondott, tett egykor, és hogyan emlékszik most vissza. A leszámolás talán abban van, hogy nem fogom engedni, hogy élő emberek saját maguknak emlékművet állítsanak úgy, hogy minderre senki sem mutat rá. Botrányos, hogy egykori párttitkárok ma a másként gondolkodó (irodalmáro)kat arról oktatják ki, hogy Kosztolányi csakis az övék, Kertész Imre nemzetáruló, és ha valaki külföldi ösztöndíjat kap, az máris cserben hagyta közösségét. Mondanom sem kell, ez a nemzedék már hatvanon felüli, de minden koncot ők huzigálnak. Legyenek boldogok.

A kötet bevezetőjében tisztázza, hogy a volt jugoszláviai levéltárak még mindig nem kutathatók. Ön, amennyiben leleplez, nem dokumentumok alapján, hanem a lapban megjelent szövegek alapján „leplezi le” az egykori munkatársakat. Tehát valami olyasmit mond ki, ami eddig is látható volt, mégsem fogalmazódott meg. Valóban kellenek-e dokumentumok, feltáruló titkok ahhoz, hogy az elmúlt rendszer mechanizmusait láttassuk?

Természetesen kellenének. Az nem leleplezés, ha előszedek egy 1970-es írást, kimutatom róla, hogy eszement jugoszláv, komcsi, divatmajmoló badarság, és összevetem a szerző harminc évvel későbbi visszaemlékezésével, amelyben ezen saját munkájáról kimutatja, hogy már akkor a magyarok érdekeit védte. Ez – ha lehet így mondani – egyfajta hermeneutikai kutakodás. Leleplezés az lenne, ha ugyanezen személyről dokumentumokkal bizonyítva kimutatnám, hogy besúgó is volt. A levéltárak azonban zárva vannak. Vicces, hogy miközben másutt próbálkoznak az erkölcsi megtisztulás kritériumának tisztázásával, itt még egy darab ügynök, besúgó nem került elő, sőt, mindenki hősnek, áldozatnak állítja be magát. Még majd kiderül, hogy az áldozatok saját magukat nyomták el. Azért hozzáfűzném, a jelen szempontjából az, hogy a vajdasági magyar értelmiségi/irodalmi és közéletben mi történt Tito alatt, voltaképp mellékes szál ahhoz képest, hogy mit nem tudunk a milosevicsi rendszer működéséről. A titkosszolgálat itt egyben maradt, az egész rendszer átmentődött, és még a megbukottak is büszke oroszlánként másznak ki az egérlyukból.

A kötetben érinti azokat a sztereotípiákat, amelyek rendszerint minden kisebbségi kultúrában felbukkannak. Mi jellemzi a speciális vajdasági sztereotípiákat az Ön által vizsgált korszakban, és hogyan alakultak ezek ma?

Ha a származásodra építed kizárólagosan identitásod, az ugyanolyan, mintha mást a származása miatt ítélsz meg. Nálunk a nagy családi ebédek jó, ámde részben rendszerellenes hangulatban zajlottak, majdhogynem félig sváb, antikommunista és antinacionalista légkörben, magam hát nem vehettem fel azt a mentalitást, hogy a vajdasági magyarok valami különlegesek – jugoszlávok, gazdagabbak, bezzeg a többi magyar hogyan néz ki? Ezek után megdöbbentő volt, hogy a kilencvenes években, amikor Budapesten a határon túli magyar diákok kollégiumában laktam, mit láttam: hogy mi, vajdasági magyarok vagyunk a legeslegebbek. Ma ez a közösség még mindig azt hiszi, valamiféle privilégiumokra jogosult. Oké, háború meg minden, de amelyik közösség csak befelé néz, adni nem ad, s ha nem kap, megsértődik, ugyan mire számít? Utáljuk a szerbeket, nem veszünk tudomást a többi itt élő kisebbségről, és megvetjük a magyarországiakat is, mert nem adtak nekünk kettős állampolgárságot. Visszasírják a titói rendszert, mert akkor volt píz, autó, traktor, nyaralás. A kultúra akkor sem volt elsődleges, ma sem az, csak ha támogatást lehet érte kapni – ezért virágzik itt ma a hagyományőrzés, az amatőrizmus. Ma azt éltetik megmaradásunk zálogaként, hogy erdélyi néptáncot járnak felvidéki népviseletben, magyarországi támogatásból. Hogy mi a miénk, mit akarnánk, az jól elsikkadt.

A vajdasági magyarok, igaz, nem csak önhibájukból, el fognak tűnni a föld felszínéről. Nem is nagy kár – a történelemben ezeregy példa van rá, miért éppen mi lennénk kivétel? –, bár emberileg persze nehezen elviselhető és szomorú. Én az utolsó krónikás posztjára pályázom, bár tudom, az egypártrendszerű vajdasági magyar diktatúra erre a szerepre is felvette már a pályázati díjat – utánuk az özönvíz.

(Az utóbbi két írás megjelent a bukaresti A Hétben.)