A minőségi irodalom esélyei

Szerencsés helyzetben vagyok, mert ez az év különösen jó eredményeket hozott. Nem véletlen, hogy a múlt évi teljesítményért járó szlovákiai magyar díjak zöme költőkhöz került. De ebben az évben indult meg H. Nagy Péter ösztönzésére az a líravita, mely nem kevésbé jelentős ezeknek az alkotóknak a helyzete, de az egész magyar irodalom szempontjából is.

Mindenekelőtt két kötetet kell említenem, melyekre az irodalmi hagyomány ötletes kezelése és a szubjektummal való innovatív játék jellemző, Csehy Zoltán Hecatelegiumát és Vida Gergely Rokokó karaoke című könyvét – mindkettőt a Kalligram adta ki.

Csehy verseinek a görög–latin, ezen belül hangsúlyosan a libertinus tradíció megszólaltatása az egyik fő tétje. A költemények elbeszélőinek ehhez szükségük volt egy örök életű reneszánsz lélekre, a beszédes nevű, „cinikus tréfamesternek” titulált Pacificus Maximusra, aki olykor e versek látszólagos elbeszélőjének szerepében tetszeleg. Az előző mondat bonyolultsága metaleptikus módon némileg rávilágít az elbeszélői szubjektum Csehy-féle felfogásának játékosságára és összetettségére. Ennek megfelelően a kötet másik tétje éppen annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy az antik hagyományt és verselési formát felhasználva milyen módon működtethetők a kortárs költészet technikái, menynyire „tarthatók mögötte” a legújabb filozófiai és irodalomelméleti meglátások, és ez a kétfajta beszédmód miként játszik össze. A kötet erénye az olvasmányossága, melyet könnyed, szókimondó nyelvezete is biztosít. Nem ismer az emberi test működésével kapcsolatos tabukat (gondoljunk a női és férfi nemi szerv ötven-ötvenféle megnevezésére), ugyanakkor úgy is szókimondó, hogy fényt vet az emberi gondolkodás- és viselkedésmódok gyarlóságaira.

S hogy mégiscsak újabb, Csehy és Vida költészete közötti párhuzammal folytassam: az emberi gyarlóságok nagy számban lepleződnek le a Rokokó karaokeban is az elbeszélők pontos megfigyeléseinek köszönhetően. S ez nyelvileg reflektált módon történik, ironikus viszonyban más szövegekkel, önironikus viszonyban saját elbeszélői pozíciójukkal. Elég csak a dióverést tárgyaló Őszi kérdés Babitsot és József Attilát idéző utolsó két versszakát idéznem: „ĺgy szóra bírják bennem a fondor vagányt / a szó-kimondót, kérdő-jellé hajlítva a szájt: // ha nem érnek rá, akkor miért érnek rá, / s ha ráérnek, akkor miért nem érnek?” A karaoke tehát az elbeszélő disszeminációjához szolgáló színtérként értelmezhető, ahol az elbeszélő különböző maszkok mögül különböző hangokon különböző szerepeket játszhat. A rokokó pedig utalás a hagyományra, de egyfajta posztmodern beszédmód kialakítására tett kísérletként is értelmezhető. S miben kötődik ez a rokokóhoz? A megfelelés a lexikai, szintaktikai egyezések helyett inkább az attitűdben keresendő. Nagy hangsúlyt kapnak a rövid történetek, melyek értelmezésében meghatározók a találó, ironikus megjegyzések, bonmot-k. S a történetek szereplői összeállnak egy profán, hétköznapi, szép és gyarló, de művészi módon bemutatott tablóvá.

Hasonló tabló, de már egy mitikus-történelmi jelenik meg Tőzsér Árpád Léggyökerek című, a Helikonnál megjelent kötetében. Bármennyire közhelyszerű is – ahogy arra H. Nagy Péter figyelmeztet – nem lehet megkerülni a kettősséget ebben a Tőzsér-kötetben sem. A versekben ugyanis egyszerre történik régi és új mítoszok lerombolása és újabbak építése, s ez az átértelmezés egyszerre olvastatja a mítoszokat egyfajta fennségben, ugyanakkor profán módon is. A megfogalmazás szintjén is tükröződik ez: „ha a magas kor / nem béklyózza meg a lábát, szóval, ha gyorsabban fut”, fogalmaz a Cinna Iuvenalis maszkja mögé bújt elbeszélője. De ugyanitt a mediális önreflexió szintjén is a szövegbe íródik: „még ma is emlegetik, / hogyan »fogyasztották el« a római költőt. Nem felfalták, / s nem is megették, dehogy!, stílusban egyik sem illene / ĺbisz szent ünnepéhez”. Mintha az elbeszélő az erény és a bűn irányába ágazó Püthagorasz ipszilona mindkét szárát egyszerre akarná működtetni a mitikus verstérben. Hasonlóan jár el mindeközben ahhoz a technikához, melyet Cinna poétikáját jellemzve rosszallóan említ, mint a posztmodern poétikák „archetípusát”. ĺgy a kimondott szándék ellenében saját pozícióját kérdőjelezi meg.

Juhász R. József kötete, a Képben vagy? egy kiadványba rendezi a költő-performer vizuális költeményeit. A Nap Kiadónál megjelent kötet azonban nemcsak összegző funkciója miatt jelentős, hanem azért is, mert érzékletes módon villantja fel a vizuális költészetben rejlő poétikai lehetőségeket. A Jozef Cseressel közösen jegyzett Melyik maszk mögött bujdosik Alpár? például ironikus kapcsolatot teremt Bujdosó Alpár alkotásaival és nevével. Érdemes felidézni Bujdosó Kiegészítő megjegyzések és az Újabb kiegészítések a tilmuni világképhez című műveit, melyek narrátora egy nem pontosítható arcot vázol fel a maszkok mögé ironizált, áltudományos szövegével, s így e tárgyakat tartalom nélküli álcaként mutatja fel. Juhász R. és Cseres sorozatának hátterében Bujdosó egyik alárca látható, amin újabb maszkok jelennek meg a mű címének egy-egy betűjével együtt. A cím szerint valamelyik maszk mögött Alpárra bukkanhatunk, így akár az odahelyezett bóvli-maszk, Cseres arcképe vagy a többi álarc, de akár a Bujdosótól átvett, üres halotti maszk mögött is. Tehát egy befejezhetetlen behelyettesítési játék veszi kezdetét, aminek eredménye maga a játék.

Juhász Katalin verseinek érzékenysége és érzékisége, az apró részletek iránti fogékonyságuk, a mindenütt jelen lévő nőiség, legalábbis amit annak szoktunk gondolni mostanság, teszi érdekessé az olvasó számára a Makacs foltok című, a Plectrumnál megjelent kötetet. Másrészt meg valami „kamaszos” életérzés sugárzik az inkább a késő modern poétikát képviselő versek lírai alanyából, elég csak a kötet címére gondolnunk. Mindez egyrészt nagyon dacos, frissességet, erőt hordozó költészetet eredményez, de természetesen a másik oldalon találkozhatunk ennek ellentettjével is, ahogy a foltok mellett a másik vezérmotívum a tisztításé, a szappané. És ha élhetek egy kis kritikával: talán éppen a kamaszos lendület felületessége az, mely a helyenként előforduló sutaságokért is felelős. A Makacs foltok legerősebb részei azok, melyek saját nyelvi anyagukra reflektálva szólalnak meg. ĺgy például a Magam utána vetni következő versszaka: „de lám kivérzett végül / kódolva de mégis / e papíron szerepelni fog / lassan teremtődik / meglátni és megszerezni / magam utána vetni / lelkembe tetoválni / kígyó csavarodik így”.

Megemlítendő még Kulcsár Ferenc két, a Lilium Aurum és a Nap gondozásában napvilágot látott kötete, az Én nem tudom, talán... és a Gyöngyök és göröngyök. Varga Imre ezoterikus ihletésű verskötete, az Agram Irev lelki mozija (Madách-Posonium). Tőzsér Árpád Genezis és Ozsvald Árpád Lidércek tánca című kötetét szintén a Madách adta ki újra, csakúgy, mint Cselényi László műfordításait A fű történelme címmel. Hizsnyai Zoltán legszebb versei az AB-ART sorozatában jelentek meg, Csehy Zoltán válogatásában.

A kiemelkedő lírai teljesítményekhez mérhető jelentőségében az a vita is, mely a Szőrös Kő oldalain bontakozott ki H. Nagy Péter Hagyománytörténés című, a szlovákiai magyar lírát tárgyaló tanulmányának és főszerkesztői vitagerjesztő tevékenységének köszönhetően. Ez ideig Ardamica Zorán, Németh Zoltán, Polgár Anikó és L. Varga Péter fejtette ki véleményét. A vita egy már sokszor terítékre került témát, a „szlovákiai magyar” jelzővel illetett korpusz megközelítési lehetőségeit s magának a jelzőnek az érvényét tárgyalja új elméleti szempontok bevonásával.

Számomra a vita tanulsága, hogy: a konkrét szövegeket illetően nem lehet cél egy szűkített, „szlovákiai magyar” kontextus fenntartása semmilyen megközelítés során, még ha az intézményrendszer ez alapján az elv alapján működik is, mert az alibizmushoz, provincializmushoz és minőségi hanyatláshoz vezet. S az intézményeknek – gondolok itt az érdekképviseletre, a támogatási rendszerre, a kiadókra, a különféle feladatokat ellátó csoportokra – ennek a felfogásnak az elterjedését kellene támogatnia, minden provincializmus és dilettantizmus ellenében.

Mint már utaltam rá, az aktuálisan tárgyalt témát érintő hierarchia minden szövegben felépül, nem tudok és nem is akarok ettől eltekinteni. Voltak olyan kötetek, melyeket nem említettem. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy itt húznám meg azt a vonalat, amely fölötti teljesítményekről érdemes volt szólni, s amely alattiakról nem. Egyenként semmi esetre sem, mint jelenségről viszont annál inkább. Engedjék meg – bár tudom, ezzel az ünneprontó szerepébe kerülök –, hogy megfogalmazzak pár további kritikus észrevételt is.

A Szlovákiában élő szerzőkről a megjelenő kötetek adnak képet, tehát ezek minősége a legfontosabb a számukra. Az egész intézményrendszer érdeke, hogy visszaszorítsa a dilettantizmust, hiszen ezzel a tevékenységével, illetve ennek elmaradásával saját magát jellemzi. Sajnos a könyvkiadás legfőbb anyagi forrása, a szlovák kulturális minisztérium pályázati kiírása a dilettantizmusnak kedvez, ezért a szlovákiai magyar irodalmi élet többi szereplőjére hárul a feladat, hogy valamit tegyen ellene. Gondosabb szerkesztői munkával, átgondoltabb kiadói tervvel, hatékonyabb érdekérvényesítéssel, konferenciákkal, szemináriumokkal, alternatív pénzforrások felkutatásával, ösztöndíjrendszerrel stb.

Sajnos mindezek hiánya látszódik a bizonyos szempontból reprezentatívnak tekinthető, vagyis inkább annak szánt Szlovákiai magyar szép irodalom 2007 című kiadványban, mely a 2006-os év úgymond legjobb szövegeit tartalmazza. Témámhoz ragaszkodva csupán a kötet Grendel Lajos által válogatott verseiről mondok véleményt. Mindenekelőtt a költői teljesítmény és a kötetben biztosított terjedelem aránytalanságai szembeötlőek, nem beszélve arról, hogy három meghatározó alkotó, Tőzsér Árpád, Polgár Anikó és Csehy Zoltán nem szerepel a válogatásban. Manapság szokatlan eljárás az is, hogy a vizuális költemények pusztán illusztrációként szerepeljenek egy ilyen kötetben, s Juhász R. József alkotásainak ez a szerep jutott. Ráadásul a szerzők névsorában sincs feltüntetve, ami hanyag szöveggondozásról vagy hozzá nem értésről tanúskodik. S ahogy már mondtam, egy ilyen kötet a „szlovákiai magyar irodalmi színtér” minden szereplőjét jellemzi, ezért hatnak különösen kínosnak az olyan versek, mint például a következők: „Messze száll az öröm. / Elfogyott a söröm.” (Tragédia – Kanovits Zol); Rád vicsorog a kapu, vad kuvasz, / ijedten mordul a zárban a kulcs...” (Ha – Gyüre Lajos); „a munkanélküliek túlóráztak / ma a tegnap általuk eldobott szemetet / kényszerítették szűkebb helyre” (tevekirályság – Vankó Attila); „Érdekes üresség tépi őt belülről, / Amíg az érintetlen ágyra alkonyati napsugárként dől...” (Nyár – Gubo Gabriella).

Kinek jó egy ilyen kötet? Vagy ilyen verseket tartalmazó más, akár önálló kötet is? Gombrowitz írja naplójában a következőket a lengyel művészetről: „sehol sincs megírva, hogy művészi alkotásainkat és a műveink által kialakított formát örök időkig csak istenítenünk szabad. Ez az istenítési kényszer egyszerűen provincializmus, nyilvánvaló aránytévesztés, ha a világhoz (vagyis a valósághoz) való viszonyunkat nézzük, amit ráadásul összevissza borzolnak a komplexusaink, ostobaságot, hazugságot, a panaszok egész áradatát indítva útra… de ami a leglényegesebb, képtelenek vagyunk egyértelműen elutasítani a bóvlit, mert a miénk, s ez a körülmény egyszerűen lefegyverez bennünket a selejttel szemben, azaz akkor is alkalmazkodnunk kell a saját kifejezéseinkhez, amikor azok egyáltalán nem fejeznek ki minket.” Ez az, amit jó lenne elkerülni, s amit elkerültek az értékelésem első, szerencsére hosszabb részében elemzett szerzők.

(A Szlovákiai Magyar ĺrók Társaságának évzáróján, december 13-án elhangzott szöveg rövidített változata.)