„A lényemből fakadóan vagyok szociológus”

Meglepett engem is.

Valóban?

Dehogy! Szerintem nem meglepő ez a döntés, ugyanis nem tartom magamat politikán kívülinek. Már csak azért sem, mert a Comenius Egyetem politológia tanszékén dolgoztam, vagyis szakmai szempontból foglalkoztatott a politika. De a személyes érdeklődés már jóval korábban kezdődött, az egyetemi tanulmányaim alatt, 1977-ben, amikor nem írtam alá az Antichartát, ami akkor már önmagában politikai tett volt. A bölcsészkaron ugyanis tömegesen, egész évfolyamoknak alá kellett írni ezt a „dokumentumot”. Ezt nem tartom hőstettnek, csak illusztrációnak szánom annak igazolására, hogy a politika már korán megérintett. A szociológiát sohasem tartottam csupán elméleti tárgynak, mindig úgy tekintettem rá, hogy annak, amit felfedez, megismer, gyakorlati hasznának, hatásának is kell lennie a világ alakulására. Tehát már 1989 előtt, de utána is folyamatosan benne voltam a politikában, hiszen a VPN szóvivője lettem, majd jött az ODÚ, még később az akkori privatizációs miniszter, Ivan Mikloš tanácsadója lettem, de dolgoztam Peter Magvaši tanácsadójaként is, és benne voltam abban a csapatban is, mely még 1990-ben, föderális (csehszlovákiai) szinten a szociális támogatási rendszer első átalakítását tervezte.

Döntése csak ideiglenes, vagy hosszabb távra szól?

Mint a szovjet csapatok hazánkban való ideiglenes állomásoztatása? Azt is csak rövid időre tervezték, és 20 év lett belőle... De most komolyan. Én szociológus vagyok, és ez nem csak foglalkozás, szinte a lényemből fakadóan vagyok szociológus, én így látom a világot, és mint ilyen nagyon fontosnak tartom a visszajelzést a lakosságtól. Valamikor lord Dahrendorf úgy határozta meg a szociológiát, mint a társadalom állapotának intellektuális, kritikai tudatát. Ma is így tekintek a társadalomra, számomra az egyének és a társadalmi csoportok nézete arra vonatkozóan, hogy a társadalom milyen életkörülményeket biztosít számukra, mindig elsőbbséget élvez. Ezért a további döntés meghozatalakor alapvető szerepe lesz a lakosság visszajelzésének, vagyis annak, hogyan ítélik meg addig végzett munkámat.

Nem tart attól, hogy csak kampánydíszként fogják önt használni a választások előtt?

Viccel? Van tükröm, tudom, hogy velem nem lehet díszelegni. Éppen azért műveltem magam, mert úgy vélem, hogy ha egy nő nem tud hatni szépségével, legalább azzal ébresszen érdeklődést, amit mond. Remélem, ez utóbbi sikerült.

Visszatérve az ön által vezetett tárcához: az elmúlt három év reformjai közül mit tart a legfontosabbnak?

A reformokat, vagyis azok végeredményét egy háromdimenziós térben kell elképzelni. Az jelenti az egyik tengelyt, hogy növelni akartuk a jövedelemkülönbséget az ak-tív és a passzív emberek között. Ez az általános elv azt jelenti, hogy az újraelosztásban megjelenjen az igazságosság, vagyis hogy különbséget teszünk azok között, akik igyekeznek, de nem tudnak, és azok között, akik nem tudnak, és nem is akarnak. Sajnos túlságosan sokáig tartott az az állapot, hogy mindenki egyformán kapott, ami egyet jelentett a felesleges pénzkidobással. A másik tengelyt annak felismerése jelenti, hogy különböző célcsoportok vannak, melyeknek eltérőek az érdekei, és ezért nem lehet egyetlen, mindenkire érvényes programot alkalmazni. Gyakran nagyon specifikus programokat kell életbe léptetni, melyek segíteni tudnak nekik. A nyugdíjrendszerben a rászolgáltság elve, a szegénység ellen a szükségesség és a célirányosság elve, a kisgyermekes családok támogatásában a szolidaritás a gyermektelen családok részéről a gyermekes családokkal, az egészségkárosodottak esetében a szolidaritás elve az esélyegyenlőség alapján – ezek kombinációja létrehozhatja a szociális igazságosság modelljét a 21. században. Ha csak egy elvre építenénk, szükségképpen igazságtalanok lennénk valakivel szemben. Ha például a szükségesség elvét alkalmaznánk a nyugdíjakra, akkor nem motiválnánk az embereket arra, hogy valós jövedelmük alapján fizessék a nyugdíjjárulékot, és egyben egyenlősítenénk, nivellálnánk a nyugdíjak összegét. A harmadik tengely a verseny, a pluralizmus. Ez azok esetében is fontos, akik rászorulnak a szolgáltatásokra, de jóval nagyobb súllyal esik latba a szolgáltatást nyújtók esetében. Ha csak egy szolgáltató van, például az állam, akkor az ügyfél csak ehhez fordulhat. Ha nagyobb a szolgáltatók számára megszabott játéktér, ha bekapcsolódhat a magánszektor, a nonprofit szervezetek, akkor az államnak is alkalmazkodnia kell. Az államot más módon nem lehet rákényszeríteni arra, hogy kedvében járjon az ügyfélnek.

Ľudovít Kaník exminiszter idején megvalósult reformokat a világ elismeri, de itthon sokan szemére hányják, hogy érzéketlenül valósította meg azokat, túl sok áldozattal jártak a legszegényebbek esetében. Lett volna lehetőség az érzékenyebb hozzáállásra, úgy, hogy a rászorulók se szenvedjenek kárt?

Utólag bárki lehet próféta, nekem is megvan az az előnyöm, hogy utólag értékelhetem a megvalósult reformokat. Kérdés, hogy én képes lettem volna-e a reform megvalósításának kezdetekor más döntéseket hozni. Bizonyos területeken valószínűleg igen. Ezt bizonyítja az is, hogy egyéves tanácsadói szerepvállalás után távoztam a minisztériumból. Alapvető hibának tartom, hogy például a nyugdíjreform megvalósításánál túlságosan rövid volt az átmeneti időszak – sokkterápiát alkalmaztak. Ezek a hibák azonban orvosolhatók, hiszen csak az nem bakizik, aki semmit sem tesz. Más kérdés a szociális segítségnyújtás konkrét eszközrendszerének módosítása. Volt szerencsém részt venni a családi pótlék mai rendszerének átalakításánál. Meggyőztem a minisztert arról, hogy jó megoldás a támogatások és az adóbónusz kombinációja, mivel azokon az elveken alapszik, amelyeket felvázoltam: többet ad azoknak, akik dolgoznak, de azok is kapnak támogatást, akik nem dolgoznak. Az én elképzelésem azonban szélesebb volt, úgy gondoltam, hogy a közvetlen juttatást és az adóbónuszt kombinálni lehet más támogatások esetében is. Egyszerűbb, olcsóbb rendszert tett volna lehetővé. Más döntés született, a tanácsadónak viszont nincs felelőssége, de nem szólhat bele a döntésekbe sem. A tanácsadó tanácsot ad, a miniszter dönt, és minden e döntés szerint valósul meg. Az én példám is ezt bizonyítja, hiszen ha megtehettem volna, akkor a minisztérium hajóját nagyobb mértékben a bónuszrendszer felé irányítom. Akkor talán ma nem létezne 56-féle támogatási forma, melyek között tényleg nehéz kiigazodni. A rendszert érintő valamennyi beavatkozást úgy magyaráznak majd, főleg a média, hogy valakitől valamit elveszek, pedig csak egyszerűsíteni szeretném. Tudnék még sorolni olyan elemeket, melyeket máshogy alakítottam volna, de én éppen azért vagyok most itt, hogy a következményeket enyhítsem.

Szlovákia legnagyobb gondja az, hogy túl nagyok a regionális különbségek. Sajnos a nyugat és a kelet közti szakadék az utóbbi időben is mélyült, a szegények még szegényebbek lettek. Tud erre valamilyen orvosságot?

Ezt a kérdést egy másik miniszternek kellene feltenni. Nem akarok kibújni a felelősség alól, de ez a feladat az építésügyi és régiófejlesztési tárca hatáskörében van. Az ő kezében vannak azok a pénzügyi eszközök – saját és uniós forrásból egyaránt –, melyekkel ezeket a különbségeket csökkenteni lehetne. Alig melegedtem meg a székemben, és már várt a kormány által jóváhagyott jelentés a régiók közti különbségekről. A jelentés tárgyalását már nem állíthattam meg, talán a parlament is elfogadja, de ha nem, én egyáltalán nem fogok haragudni. Egy terjedelmes anyagról van szó – tele tartalmi hibákkal. Ahhoz, hogy jó döntéseket tudjunk hozni, jó alapanyagra, elemzésekre van szükség. Az említett elemzés nem tesz lehetővé jó döntéseket. Ennek ellenére jól mutatja azt, hogy a legtöbb forrás a régiófejlesztési minisztériumból éppen a fejlettebb régiókba érkezett. El kellene gondolkodni, hogy miért van ez így. Természetesen befolyásolja az adott régió emberi kapacitása, felkészültsége is, de egyéb körülmények, például az infrastruktúra fejlettsége is. Ehhez a tárcám szempontjából annyit tudok hozzátenni – ismerve az egyes régiók problémáit –, hogy testre szabott projekteket, támogatást nyújtunk majd.

Hivatalba lépésekor kijelentette, hogy a foglalkoztatást kívánja támogatni. Ehhez azonban munkahelyek kellenek.

Valóban tervezem a foglalkoztatási támogatások rendszerének módosítását, a megerősítésükhöz az Európai Szociális Alap forrásait akarom igénybe venni. Ezek úgy vélem, néhány tízezer új munkahelyet eredményezhetnek, melyek elsősorban a szegényebb régiókban keletkeznének. Ez az én hatásköröm, az összes többihez miniszterkollégáim beleegyezése szükséges.

A választásokig már csak alig tíz hónap van hátra, a változásokat azonban gyakorlatilag a nyári szünidőig be kell fejezni, hiszen kezdődik a választási kampány. Milyen tervei vannak?

Az első lépés mindenképpen a munkahelyek létrehozásának támogatása, szeretném, ha az említett néhány tízezer munkahely létrejönne. Ha csak ez sikerülne, már akkor is megérte a néhány hónapos munka. Ezenkívül szeretném bővíteni a szociális szolgáltatások skáláját, erősíteni a családoknak nyújtott szolgáltatásokat, befejezni a hosszú távú gondoskodásra rászorulókról szóló törvényt, létrehozni egy intézményt a gyermekjogok garantálására, finomítani a foglalkoztatási törvényt, az anyagi rászorultságról szóló törvényt, rendet akarok tenni néhány alapintézményben, például a Szociális Biztosítóban vagy a központi szociális hivatalban. Nem nevezném az itt uralkodó viszonyokat rendetlenségnek, de úgy látom, rossz a hozzáállásuk az ügyfelekhez. Valóban nem sok időm van, de igyekezni fogok.

Az elképzelései megvalósításához maga mögött tudja az SDKÚ támogatását?

Ehhez kell a párt támogatása? Lehet, hogy naiv vagyok, de úgy gondolom, meg tudom győzni a kollégáimat a magam igazáról.

Sok feladatot felsorolt, a megvalósításukat azonban annak tudatában is vállalja, hogy már van tapasztalata a minisztérium bürokratikus apparátusával? Milyenek az első benyomásai?

Lehetek őszinte? Az apparátus működését végképp nem értem. Én ismerem a nehézségeket, a törvényeket, vannak elképzeléseim, de amikor a megvalósításhoz fogok, akkor össze kell hívnom a körülöttem lévő férfiakat (államtitkár, osztályvezetők), nekik kell megmondaniuk, hogy mit lehet és mit nem, hogyan kell hozzáfognom a megvalósításhoz. Megmondják, de én még akkor sem értem, mit miért kell tenni. Ez az egyetlen terület, ahol hallgatok rájuk, mivel a bürokrácia működését nem vagyok hajlandó megtanulni, másra kell a szabad agykapacitásom.

Említette a tanácsadóit; ezek egyike Ľudovít Kaník exminiszter ...,

Te is fiam, Brutus?

... múlt héten pedig a parlamentben kijelentette, hogy Robert Madejt, a Smer képviselőjét is elfogadná tanácsadójának.

Látja, milyenek önök, újságírók! Én ez utóbbit nem úgy értettem, mint ahogy arról az egyik hírügynökség tájékoztatott. A parlamentben Madej képviselő arról mesélt, hogy milyen érzései vannak, én hallgattam az érzéseit, és azzal a rövid kéréssel reagáltam, hogy talán értelmesebb lenne az eredményeimet értékelnie, mint az érzéseiről beszélni, mivel ezzel messzire nem jutunk. Ekkor rákérdezett, hogy Kaník úr a tanácsadóm-e, és azzal folytatta, hogy úgy érzi, az exminiszter fog helyettem dönteni. Erre reagáltam úgy – és ezt komolyan gondolom –, hogy teljesen normálisnak tartom egy új miniszter esetében – a kontinuitás érdekében –, és egyben megtisztelőnek is, ha elődje elfogadja a felkérést a tanácsadói posztra. Erre mondtam neki viccesen, hogy ha ő lesz a következő szociális ügyi miniszter, és felkér tanácsadójának, akkor nem fogom visszautasítani. Tehát nem kértem fel őt tanácsadómnak.

A parlamentben is szó lesz a régi és új nyugdíjak közti különbségekről, ön említette már, hogy elképzelhetőnek tartja egy felső határ bevezetését. Ezt visszamenőleg is értette?

Szakmai szempontból nyugodtan megtehetném ezt is, mivel a retroaktivitás a jogban megengedett – kivételt csak a büntetőjog képez –, de nem így gondoltam. Vagyis nem akarom elvenni az emberektől azt, amit korábban megkaptak. Ez nem is lenne igazságos, mivel esetükben azért is magasabb a járadék, mert jóval a nyugdíjkorhatáron túl is dolgoztak, és közben nem kaptak nyugdíjat. Ezt a problémát azonban a következő kormányra hagyom. A nyugdíjak valorizációjának rendszerét azonban módosítani szeretném, ahhoz a változathoz képest is, mely jelenleg a parlamentben van. Nem tartom ugyanis igazságosnak, hogy az emberek közti szociális különbségek mélyülnek a nyugdíjaskor idején is.

Ugyancsak fontos feladatának tartja a gyermekek jogainak védelmét, említette, hogy ehhez meg kell teremteni az intézményes feltételeket. Ez mit jelent? Lesz gyermekjogi ombudsman vagy gyermekjogi kormánybiztos...

...vagy kiszélesítjük az emberjogi központ hatáskörét, mely már létezik. Valóban szükség van egy olyan intézményre, mely a gyermekek jogaival foglalkozik. Hogy ennek milyen jogi formát adunk, az jelenleg mellékes. Arról kell elsősorban dönteni, hogy ezt a kérdést jogi szempontból közelítjük meg, vagy az életben valósan felbukkanó feladatokkal foglalkozunk, és olyan intézményt hozunk létre, mely azonnal megpróbálja orvosolni a gyermekekkel szemben elkövetett igazságtalanságot. A kettő közti különbséget egy példával érzékeltetném: az első megközelítés egy bírósági döntéshez hasonlítható egy csecsemő ügyében, a másik pedig rögtön megpróbálja megoldani a gyermek helyzetét akkor is, ha senki sem fordul bírósághoz. Sajnos nem mindig akadnak olyanok, akik védelmükbe vesznek egy csecsemőt. Én olyan intézményt javaslok, mely kiáll a kiskorúért, segít neki. Vagyis szolgáltatásokat akarok, melyek azt eredményezhetik, hogy a bíróságoknak nem lesz munkájuk.