A kuruc kor a történelmi Magyarország költészetében és zenéjében

Történelmünk legnagyszerűbb fejezetei közé tartozik a kuruc kor. Ki ne tudná, hogy szűkebb értelemben azt a negyven esztendőt nevezzük így, amelynek két dermesztő évszám a határköve: 1671 (amikor a Wesselényi-összeesküvés résztvevőit kivégzik) és 1711 (amikor II. Rákóczi Ferenc hadai Nagymajténynál leteszik a fegyvert)? Csakhogy szabad-e, célszerű-e a kuruc kor időtartalmát tekintve ilyen merev határköveket kijelölni? Nem! Ugyanis a kuruc korhoz – tágabb értelemben – egyaránt hozzátartozik a kuruc mozgalom előtörténete és utóélete (kulturális vonatkozásban is).

Előtörténet? Igen! A Mohács után három részre szakadt, történelmi határain belül két ellenséggel viaskodó ország egymást váltó nemzedékeinek marcangoló kérdése: veszedelmes szomszédai közül melyiket nyerje meg a magyarság a másik ellen? A németre építsen a törökkel szemben, vagy a törökre a német ellen?

A körülmények aggasztóak. Már Bornemisza Péter a kevély némötök és a fene törökök miatt sanyarú magyar életen kesereg. Névtelen költőink ajkán a fájdalmas élmény szava hangzik:

„Rajtunk német dúl, rajtunk török jár,

Tűz-vassal pusztul ország és határ;”

Gazdasági, társadalmi, politikai viszonyaink – a kapkodó Habsburg- vagy török orientáció folytán – egyre romlanak. Legjobbjaink szívébe-eszébe már a nemzethalál látomása férkőzik, mikor Zrínyi Miklósból és a melléje sorakozó köznemességből kipattan a merész történelmi terv, hogy Magyarországnak két pogány – a török és német közül egyiknek a szövetségét sem szabad választania.

A Zrínyi által Mohács utáni történelmünkből levont fontos tanulságot felháborító és tragikus fejlemények igazolják: az 1664-es vasvári béke, mely – Habsburg győzelem ellenére – török kézen hagyja a Felvidék kulcsát, Érsekújvárt és Erdély kulcsát, Váradot; az „alkotmányvédő” 1670-es Wesselényi-féle összeesküvés, melyet könyörtelenül felgöngyölítenek; Sporck és Spankau, Kobb és Karaffa véres őrjöngése, melytől – az egykorú fohász szerint – Isten őrizzen! Thököly függetlenségi harca, melynek – a magyarországi török uralom összeroppantásával – az Ausztria védelmében fellépő Keresztény Liga csapatai adják meg a kegyelemdöfést.

A megosztott nemzet szemei végzetes ok-okozati összefüggésekre nyílnak rá: Erdély, a Kelet és Nyugat felé mérsékletet parancsoló fejedelemség – II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi hadjárata következtében – hanyatlik. A vakmerő vitézek – mint amilyen a népköltészetben is megörökített Kádár István vagy a fejedelem unokaöcscse, Rákóczi László –, akik a haragvó török-tatár hordákkal felveszik a harcot, elpusztulnak. Az erejét vesztett Erdély nem emelhet többé szót a népnyúzó, rekatolizáló és germanizáló Habsburg monarchiánál a hazai érdekek védelmében... Bécs mégis elszámítja magát! Mikor azt hiszi, a csapások megtörték népünket és nemzetiségeinket, a lét- és vagyonbizonytalanságba taszított társadalmi osztályok és rétegek tagjai: a kurucok előbb (bár nem nagy egyöntetűséggel) a „kétfrontos harcra” – török- és németellenes küzdelemre – rendezkednek be; utóbb (a török világ megszűnésekor eléggé egyértelműen) vállalják a Habsburg-ellenes „szent háború” szolgálatát.

Ennek a nehéz és hősi kornak értékes tükre a kuruc költészet. Életrehívója: a külső és belső kényszer, a személyi és közösségi ihlet. Létrehozói: nemesek és parasztok; protestánsok és katolikusok; írástudók és írástudatlanok – magyar és nem magyar ajkúak. A kuruc költészet fogalma (Thaly Kálmán óta) mégis csak nálunk van benne a köztudatban. A szlovák kultúrtörténet nem él vele; a rutén kutatók sem vették át; a román és szerb szaktudományban sincs nyoma. Pedig sok szlovák, rutén, román és szerb nyelvű kuruc vers létezik. Igaz, újabban a kuruc költészet kifejezés helyett nálunk is a kuruc kor költészete elnevezés járja, anélkül persze, hogy egyszer s mindenkorra meg tudnánk határozni: „vajon a kéziratos énekeskönyvekben megőrzött vallásos, szerelmi s alkalmi versek közül melyek keletkeztek a kuruc korban”.1

Ugyanez áll a dallamokra is. Sőt: fokozottabban. Szabolcsi Bence még a kuruc zene megjelölést sem tartja szerencsésnek. „Ilyen néven összefoglalható, zeneileg egységes stíluscsoportot ugyanis nem ismerünk; kitűnik, hogy kuruc zene név alatt azokat a többé-kevésbé régies dallamokat foglalja össze a köztudat, melyeknek szövegeit a kuruc mozgalmak idejére, 1660–1720 közé szoktuk datálni.”2

ĺgy hát feltehető, hogy a kuruc valóságot tükröző versek egy részének korhoz kötése még ma is elég önkényes. (Természetesen Riedl Frigyes és Tolnai Vilmos kritikai munkássága után nálunk sokat javult a helyzet; az irodalomtörténész Esze Tamás kutatásai is komoly eredményekkel jártak. A szomszéd államokban azonban nem követték elég éberen a magyarországi korrekciókat – kivéve a felvidéki (szlovákiai) Csanda Sándort, a pozsonyi Komenský Egyetem magyar tanszékének tanárát. Az ő tanulmányai – a magyarországi eredményekre támaszkodva – lerántották a leplet néhány álkuruc szlovák versről és dallamról, megerősítve az eredeti alkotások tekintélyét.) Feltehető az is, hogy ama dallamok között, amelyeket ma a kuruc kor reprezentánsainak tartunk, még mindig akad néhány megtévesztő hitelességű; de nem szerencsés dolog az alapos szövegkritikát kiállt versek „dallamszárnyait” állandóan nyesegetni. (Különben is: a Zenei lexikon pótlásában – hála Bartha Dénes búvárkodásának – már 1935-ben elismerték, hogy kb. 20 dallam minden gyanún felül áll!”3 Az ilyen dallamok száma pedig azóta csak nőtt, mivel Bartók, Kodály és szerencsés követőik felfedezték jó néhány kuruc dal hiteles lelőhelyét, népi formáját avagy maradványait.)

A 17–18. SZÁZADI MAGYARORSZÁGI VERSSZÖVEGEK ÉS DALLAMOK

A gyűjtőnéven kuruc költészetként ismert – többnyire kéziratos – versanyag rendkívül sokrétű. Ebben van politikai, vitézi, bujdosó- és históriás ének; java részük a kuruc függetlenségi harcok terméke.

Politikai mondanivaló tekintetében az 1663-ban keletkezett A szabadságunk rontó című verstől egyenesen vezet az út Bónis Ferenc keservéig (1671). Közben a Magyarország utolsó romláshoz közelgő állapotját kesergő ének csak útjelző – még ha az első igazán nagy kuruc versnek számít is! Megszólal ezekben a törökellenesség és a németgyűlölet; hangot kap bennük az úrbírálat és az antiklerikalizmus; kifejeződik általuk a rendületlen hazafiság és a régi dicsőség vágya... Dallam azonban – tudomásunk szerint – nem társul a cím szerint említett versekhez. Talán azért, mert szövegük in statu nascendi nem válik (válhat!) közismertté; vagy alkalmasint azért, mert megfelelő időben nem talál egymásra költő és zeneszerző...

Ezek mögött a versek mögött általában névtelen, de nemesi felfogású személyek állnak – jóllehet a drága szabadság elérésének, a nemzet testén élősködő eleven férgek kiirtásának szándékával az egész nép egyetért.

Ilyen versek szomszédságában alakul ki a protestáns prédikátorok lírája: az ószövetségi szellemű sirám, a jeremiád. A 16. század Szegedi Kis Istvánjának modorát idézi minden ide sorolható mű – persze azzal a többlettel, amit a biblikus-vallásos versekben a hazafias töltés jelent. A Papvilág Magyarországon a katolikus egyház kissé elfogult megbélyegzése. Egy másik protestáns ének a patrióta áldozatkészség foglalata:

„Óh keserves gyászban öltözött szép hazám,

Lenne már éretted koporsó én hazám,

Csak mi jót tehetnék

Véled egyetemben kedves édes hazám!”

A Jajszó a hazafi-fájdalom és a protestáns panasz szárnyaló ódája.

Megannyi őszinte hangú sirám, jeremiád. De lelőhelyükön – pl. a Szencsey György-féle kódexben – melódiának nyoma sincs. Pedig ezeknél lényegesen gyengébb versek is „tettek szert” dallamra a korábbi évtizedekben!

Arra kell gondolnunk, hogy az auktorok – a jezsuita papoknak fullánkjától való eltúlzott félelmükben – nem hozzák nyilvánosságra idézett alkotásaikat, vagy csak szűk körben terjesztik őket. Maguk pedig (bármily furcsának tűnik!) általában nem zeneértők: még ha énekelnek is, a zeneszerzés nem kenyerük; ekkoriban a hangszerekkel (ez alól a templomi orgona sem kivétel!) egyénileg éppúgy hadilábon állnak, mint egyházuk. Hát a szövegek évszázadokig érintetlenül hevernek!

Természetesen az, hogy a 17–18. századból némely jó vers „muzsika” nélkül maradt ránk, mással is magyarázható. Részben azzal, hogy a lejegyzetlen dallamok bizonyos hányada idők múltán kivész; részben azzal, hogy a kuruc költészetben gyakran domináló epikus modorhoz a magyar kortársak még nem találják a megfelelő zenei nyelvet és formát. (Valljuk be: abban a 17–18. században, amely Olaszországban Monteverdi és Scarlatti segítségével kialakítja az operát, az oratóriumot, a mi körülményeink között túlzott is volna – mondjuk – egy Thököly haditanácsából készült oratóriumot remélni... A nagy zenei formák világa ekkor még nem a mienk!)

A kuruc kori líra azonban – főleg a törökök kiűzése és Thököly szabadságharcának bukása után – mind szélesebb körben váltja ki a zenei megformálás igényét. Ez a szegénylegények érdeme. A szegénylegények – a protestáns nemesség és papság egy kisé nehézkes politikai és hazafias-vallásos alkotásai mellett – közvetlenebb hangú, gördülékenyebb versekkel tűnnek fel...

A szegénylegények – ezek az egykori végvári vitézekből, lecsúszott Thököly-katonákból, felkelő jobbágyokból, kóbor dákokból összeverődött társadalmi elemek – általában népies hangú bujdosóénekeket hoznak létre. De a történelmi Magyarország nemzetiségei körében betyárballadák is keletkeznek. Csanda Sándor szerint „nem volna anakronizmus kuruc kori szlovák vagy román betyárköltészetről beszélni, ami csaknem egyet jelent a magyarban használatos szegénylegény-költészettel.”4

A bujdosóénekek típusa kétféle: az egyikre fohászkodó, elégikus hang jellemző (ilyen pl. az Igen szép, bujdosó legények éneke); a másikra a markáns, realista-világi modor nyomja rá bélyegét (ilyen pl. a Buga Jakab éneke).

Mindkét vers dallama hitelesnek tekinthető. Elsősorban nem azért, mert ének-zongora letétjük Káldy Gyula Kuruc dalok című 1896-os kiadványában szerepel, hanem azért, mert Szini Károly korábbi gyűjteményében is le vannak kottázva.

A Buga Jakab éneke éppúgy, mint az Igen szép, bujdosó legények éneke több változatban él; mivel ez utóbbinak kárpátaljai és vasi variánsáról is tudunk, nyilvánvalónak vehetjük, hogy annak idején országszerte dalolták őket.

A szegénylegény-költészet remek darabja a Tyukodi-nóta is, bár az irodalomtörténészek vitatják hitelességét. (Féja Géza nem!5) Magam azon a véleményen vagyok, hogy – ha netán ez a vers Thaly Kálmán keze nyomát magán viselné is – megtagadni kár volna, hiszen szövegének és melódiájának elemei a 17. században is megtalálhatók. Elég utalni a Kájoni-kódex (1634–1671) Nyúl éneke című szöveges dalára, melyből többek között a Tyukodi-nóta dallama is kifejlődött! (Hasonló dallamra már egészen más szöveget találunk a sárospataki Dávidné Soltári (1791) című énekeskönyvben).

A bujdosók panaszkodó vagy akasztófahumorral teli szerzeményei közül felszárnyal ez a kuruc himnusznak is beillő, szöveg és dallam tökéletes egymásra találását mutató alkotás. Töretlen harci szellem árad belőle: a kuruc indulatot táplálja és a Bónis Ferencek önfeláldozó hazaszeretetét. Pedig keletkezésének körülményei minden bizonnyal mostohák: a jelképes Porció Pál és Frospont Péter sanyargatja a népet...

Ehhez képest a kuruc kori költészet és zene új színekkel is gazdagszik, mikor megindul a Rákóczi-szabadságharc. Erre vallanak a kuruc vitézi versezetek és a táncdalok.

A vitézi költészetnek két ága különböztethető meg: az egyikben a diadalittas, bizakodó hang zeng; a másik a vereség, a katonai kudarc miatti fájdalomnak ad kifejezést. Csak példaként említem, hogy 1703-ban, Kálló várának megvétele után tör fel valaki lelkéből a katolikus beállítottságú engesztelő ének, Rákóczi Ferenc buzgó éneke; 1704-ben pedig már Ricsány német főgenerális töredelmes gyónásával kérkedik egy leleményes kuruc. De ugyanez év júniusában megszólal a Siralmas ének az szömörei harcrul, és nemsokára elhangzik Szencsei György siraloméneke is. Egy Mihály deák nevű strázsamester meg arról tudósít, hogy vitézei az

„Őszi harmat

Hideg szél fú”

strófáit éneklik a táborban.

A szabadságharc élményei vegyesek, aminthogy a résztvevők is... Bizonyíték rá pl. a Csinom Palkó, melynek hiteles szövegét a Bocskor-kódex, népszerű dallamát Pálóczi Horváth Ádám gyűjteménye tartotta fenn.7 Ennek a táncdalnak a címe – Csanda Sándor állítása szerint – szlovák eredetű (Či-nom Palkó = Rajta Pali!)8. Vagy hivatkozhatom igazolásul az Erdélyi hajdútáncra is, melynek eredeti szövegét a Szencsey-daloskönyv, közismert melódiáját Pálóczi gyűjtőszenvedélye őrizte meg számunkra. Ebben a táncdalban – a változatosság kedvéért – egy magyar–román makaróni strófát találunk:

„Majre, csajre, Molduvára

Fut Havasalföldre,

Ungur, bungur, amaz rumuj

Sátorát fölszedte.

Szutuj majre, pita najre,

Nincs pénz, az ebverte!”9

Ortutay Gyula egy kissé elavult szemléletű, de jó szándékú munkájában10 azt akarja dokumentálni, hogy a rutének kuruc kori lelkesedése szintén dalban mutatkozott meg:

„Megy a kuruc Duna partján

Kardját villogtatva,

Utána a német ballag

Vállát vonogatva.”

Csakhogy ezzel az Ortutay-idézettel több probléma van. Az egyik az, hogy Ján Kollár a reformkorban összeállított kétkötetes népköltészeti kiadványában, a Národnie spievankyban11 ezt a szöveget Ide kuruc pri Dunaji címmel kuruc kori szlovák alkotásként közli; a másik az, hogy Csanda Sándor szerint „a költemény dallama nem maradt fenn”12; a harmadik az, hogy Káldy Gyula Kuruc dalok című kiadványában ez a népdal szövegestül, dallamostul szerepel.13 Ez esetben Ortutay Gyula és Csanda Sándor tévedése egyaránt nyilvánvaló: nem rutén, hanem szlovák szerzeményről van szó; a szlovák versnek a dallama is bárki számára hozzáférhető... Van persze Káldy Gyula kiadványában zongoraátiratos, szövegtelen, állítólag hiteles Ruthén Rákóczi-nóta: lendületes, jól motivált – csak nem tűnik kuruc korinak (erős benne a verbunkos jelleg!) Káldy Gyula is mindössze annyit közöl a vad dallamról, hogy Máramarossziget környékén gyűjtötte 1892-ben.14

Sajnos, Magyarországon olyan kuruc kori kéziratos rutén dallamfeljegyzések eddig nem kerültek elő, amelyek némely melódia azonosítását lehetővé tennék. Az első magyar nyelvű rutén népdalgyűjtemény pedig15 – jóllehet már 1864-ben napvilágot látott Sárospatakon – ilyen szempontból nem használható: az akkori gyakorlat szerint beéri a szövegfordítás közlésével, kottamellékletet nem tartalmaz. Ezért a 116 magyarul megszólaltatott rutén versből (még ha a gyűjteményben a nép- és műdalok elegyedése hidegen hagyna is) nem következtethetünk sem arra, hogy melyik mikor keletkezett, sem arra, hogy hogyan énekelték őket. (Különben is: még a versszövegek sem mondanak semmit a Rákóczi-szabadságharcról!)

De hogy a rutén népköltészetben – a gens fidelissima dalaiban – valóban él a kuruc kor emléke, annak bizonyítéka – Balla László ungvári költő 1954-es lejegyzésében – az a dalszöveg, amelyet Jurkó Bercik ukrán pásztortól hallott:

„Cserez pole vereckoje

Igye vojszko kuruckoje.

Na peregyi kony tureckij,

Na nyom szigyity chlopec ruszkij.

V pravej ruci szablju gyerzsity,

Dolu szabljou krov szja cigyity.

Nad horami vorom krjacse,

A v dolinye nyimec placse.”16

Minthogy engem a népdalnak nemcsak a szövege, hanem a dallama is érdekelt, Balla Lászlóhoz fordultam, aki tájékoztatásul közölte velem: „a Cserez pole vereckoje... kezdetű dalnak annak idején (jó régen) csak a szövegét jegyeztem le, mert nem népdalgyűjtési szándékkal közeledtem hozzá: kuruc kori regényt írtam akkoriban (azután ezt sem fejeztem be), s ebbe akartam beleszőni a dal szövegét. Azután, amikor Csanda Sándor tanulmányához ilyen természetű szövegeket kért, jó volt, hogy megvolt. (Különben meg sem jelent másutt, csak Csandánál.”)17

A kuruc kor vers- és daltermése 1705 táján csökken. Igaz, akad még ifjú, aki Vak Bottyánrul való énekkel tüntet a rihös németek és az ebszülte ráncok ellen; a szegénylegények többségének azonban már keserű a szájíze. A Két szegénylegénynek egymással való beszélgetéséből kiderül a bajok oka:

„Vége vagyon böcsi szegénylegényeknek,

De vagyon világa a sok prémeseknek!”

Felveti a problémát A szegénylegény éneke is:

„Vajjon vagyon-é hírével a méltóságnak,

Hogy sok vitézek,

Próbált legények

Rossz becsben vannak?”

Rákóczi körül szaporodik az érdekhajhász főúri tábor; a nemzeti öszszefogás eszméje csorbát szenved; a hajdúszabadság délibábja mind távolabbinak tűnik...

Ekkor a Tyukodi-nóta, a kuruc himnusz dallama már A szegénylegény énekét, panaszát hordozza:

„Nincs becsületi a katonának,

Mint volt régentén a kurucoknak.”

Megvan a valószínűsége annak, hogy ez a rossz hangulat – főleg labanc körökben – kedvez a kurucellenes tendenciáknak. Hol vagy te most, nyalka kuruc? – hangzik a fájdalmasan gúnyos kérdés egy énekben. (Kodály Zoltán jóvoltából ismerjük ennek dallamát is!) Pockaite kuruci (Várjatok, kurucok!)18 – szól a fenyegető hangvételű szlovák „népdal”. (A dallama már valószínűleg elhalt.) A szerb dalköltészetben is jelen van valami jellegzetesen aulikus szemlélet, jóllehet pl. A Becka nevolja című – eredetileg feltehetően magyar szövegű kuruc vers mást mutat.19

Kétségtelen viszont, hogy – bár 1708–1709 táján szaporodnak az elpártolások, árulások – a hívség sok harcost megtart Rákóczi mellett. A fejedelmet haláláig szolgálja Esze Tamás; eltűnéséig Bóné András; utolsó leheletéig Vak Bottyán, Balogh Ádám. Ezért nem kellett utólag belekölteni a kuruc korba Balogh Ádám nótáját; az erdélyi Burics-féle kéziratos gyűjteményben talált kottakép hitelesíti. Nem kellett antedatálni a Fennyen tartod a nagy orrod kezdetű históriás éneket sem; szövegét és dallamát eredeti formában őrzi számunkra Kovács Ferenc daloskönyve.

Becsesek azok a bujdosóénekek is, amelyeknek egyikét-másikát romlott szövegekből Thaly Kálmán rekonstruálta (ilyen pl. az Őszi harmat után); de dallamuk feltétlenül régi. Még értékesebbek azok a bujdosóénekek, amelyeket népdalgyűjtő útjai során Bartók és Kodály fedez fel (közülük való pl. az Elindultam szép hazámbul); szövegük és dallamuk hitelessége vitán felül áll.

Külön figyelmet érdemelnek a szövegtelen és szöveges Rákóczi-dallamok. Egyrészt azért, mert a valamennyiük alapját képező „ősdallam” a szabadságharc előttről való; másrészt azért, mert a szöveges változatok többnyire a szabadságharc utáni időszakból származnak.

Az „ősdallam” az 1680 körül írt felvidéki Vietórisz-kódexben maradt fenn; ott még Oláh tánc néven szerepel, illetve szlovák feliratú világi énekként foglal helyet. Majd a 17–18. század fordulóján – sok ötletes zenész révén – a dallam rengeteget változik; részint a tábori élet előadói gyakorlatában, részint a szövegétől való kényszerű elválás idején egyre bővülő hangszeres utójáték és előjáték fűződik hozzá. A dallamot azután – mint Rákóczi-nótát – közjátékkal és hangszeres cifrázatokkal is ellátják. Végül a hangszeres formák majd elnyomják a Rákóczi-nóta énekelt változatait...

A hangszeres formák közül Káldy Gyula Kuruc dalok című kötete hármat tartalmaz: gróf Fáy István gyűjteményéből Az eredeti Rákóczi-nótát; továbbá ennek egy tárogatós és egy erdélyi „leszármazottját”.20

A Rákóczi-nóta szövege (Jaj, régi szép magyar nép...) 1730 körül keletkezett; legrégibb lejegyzése az Erdélyi-kódexben található. E nótának sok szöveg- és dallamváltozata van. Az egyik változat a Zemplényi-kézirat (1780) lapjain található; a másik a sárospataki Novák-melodiárium (1791) szerzeményei között. A harmadik változat Pálóczi Horváth Ádám gyűjteményében (1814) lelhető fel; a negyedik S. F. Stock kiadásában maradt ránk. A Rákóczi-nóta három sajátos verzióját 1892-ben Káldy Gyula is közli. Kodály Zoltán a népi szájhagyományban akad a nóta nyomára, a Rákóczi kesergőjére (Hallgassátok meg magyarok, amit beszélek...).

Az előzőekből látszik, hogy a szövegtelen és szöveges Rákóczi-dallamok fejlődésük folyamán szakadatlanul alakulnak. Miközben az Oláh tánc pikardiai mollt és nápolyi mollt ötvöző melódiája belekerül a köztudatba – kialakul és véget ér a kuruc kor. Miközben az „ősmelódia” fáján különböző dallamhajtások tűnnek fel, a belőlük kinövő énekekben hol a pentaton, hol a moll jelleg erősödik meg – fríg zárlattal. Miközben a legtöbb dallamváltozat Rákóczi nevéhez kötődik, az egész kuruc kor lelkesítő eszmévé finomul.

„A kuruc dalok a jobbágyok, szegényparasztok s üldözött védelmezőik titkos jelszavává válnak. A végsőkig sanyargatott jobbágyok ajkán éjszakánként felcsendülnek a Rákóczit és a kurucokat visszasíró-visszahívó népdalok. A kuruc dalokkal s Rákóczi nevével buzdítják a bujdosók új felkelésre Esze Tamás népét, kuruc dalokat énekelve szállnak szembe a jobbágyok sanyargatóikkal Szentandráson (1735), Belényesen (1751), Mezőtúron (1753), Madéfalván (1764). Bujdosó életre kényszerülnek a dalok is, de továbbélnek, mint a szabadságvágy és az igazságérzet a nép szívében. A nép zenészei őrzik, gondozzák, fejlesztik őket. Sárospataki cigányoktól megtanulják a kollégiumi diákok is. Ott lappanganak ezek a rebellis dalok a diákmelodiáriumok nehezen kibogozható jelei közt. A hazájukat és hazájuk népét egyaránt szerető igaz érzésű magyarok, akik megértik, hogy a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás többé már nem választható szét, tudják, hol kell keresni ezeket a dalokat. Pálóczi Horváth Ádám még 100 év múltán is elleshette, összegyűjthette, papírra vethette ezeket a nép ajkán elevenen élő s a szabadság örök figyelmeztetőjeként ható dalokat.”21

Ilyen körülmények között a Rákóczi-nótának nem árt az idő: a 18. század végétől szinte nemzeti dalként hódít az országban. Feljegyzésünk van arról pl., hogy 1790-ben, mikor a II. József által Bécsbe hurcoltatott magyar korona visszatérését ünnepli a győri lakosság, a zenekar a Hej, Rákóczi, Becsényi, valamint az Őszi harmat után kezdetű dalokat játssza22. Tudjuk, hogy Bihari János is szívesen nyúlt a kuruc kori melódiákhoz: az 1809-es inszurrekció idején műsorszámai közé tartozik a Rákóczi-nóta és a Tyukodi-nóta. Értesülésünk van arról, hogy Bihari talán a Rákóczi-induló formába öntésében is részes, minthogy azonban nem kottaismerő, az első, fúvószenekari változat kiadásának érdeme Scholl Miklósé.

Egyébként „az indulóban többféle zenei elem találkozik. A Rákóczi-nóta mellett megtaláljuk benne a kuruc kor katonai szignál-motívumait; sőt a verbunkoszene néhány fordulatát is. A trió állítólag teljesen Scholl Miklós szerzeménye.”23

De a Rákóczi-induló esetében nem érdemes a szerzőség kérdését felvetni – egyenes válasz nincs rá. Sok a számbajöhető zenész, egynek a „kiszűréséhez” kevés az adat.

Annyi bizonyos, hogy a reformkortól kezdve a Rákóczi-induló ún. sikerdarab. Az 1820-as évek végén Erkel Ferenc erdélyi modorban adja elő Pesten. Liszt Ferenc 1840-es fővárosi hangversenyén fantázia alakban játssza. 1846-ban– hazánk szívében – Hector Berlioz, a nagy francia zeneszerző lép porondra vele: a Rákóczi-induló zenekari átirata frenetikus sikert arat. Célszerű a kuruc zenét, a korábban említett (vagy nem említett) versek dallamanyagát is nagy általánosságban szemügyre venni. Annál is inkább, mert – Szabolcsi Bence lényeges észrevétele szerint – ebben a kategóriában egységes stíluscsoportot nem ismerünk.

Hát akkor mi itt a jellemző? Pl. a rendkívül vegyes hangnemvilág. Az Igen szép, bujdosó legények éneke vagy a Buga Jakab éneke tiszta mollban szól. A Tyukodi-nóta moll jellegű ugyan, de a melodikus fríg hangsor az alapja. A Csinom Palkó természetes mollban fogant; ez viszont – akaratlanul is – a középkori 6. autentikus egyházi hangnemre, az eolra utal. Az Erdélyi hajdútánc a pentatónia felől közeledik a dúros dallamszövéshez; így hangnemileg az ókor és a középkor szelleme találkozik egy duhaj mulatónótában.

A dúr és moll skála azonban egyre megszokottabbá válik a Kárpát-medencében. Tanúsíthatja ezt akár a Megy a kuruc a Duna partján kezdetű szlovák (nem rutén!) dal markáns hangvétele, akár a Ruthén Rákóczi-nóta összhangzatos mollja is. (De érdekes metamorfózisok is vannak: pl. a Zöld erdő... című dal Pálóczi Horváth Ádám-féle alakja még moll jellegű fríg hangsorban marad fenn; ugyanennek a dalnak Káldy Gyula-féle változata már dúrban terjed el.)

A pentatóniát jóformán csak a nép ajkán élő gyönyörű dallamok őrzik meg számunkra. Hadd hivatkozzam itt – szemléltetésként – az Elindultam szép hazámbul című székely népdalra. Szó sincs azonban arról, hogy a moll és a dúr skála a néptől idegen! Gondoljunk arra, hogy pl. a Hol vagy te most, nyalka kuruc? kezdetű magyar dal fennmaradását éppúgy, mint a Cserez pole vereckoje kezdetű rutén dal fennmaradását a szájhagyománynak köszönhetjük.

A kuruc zenére jellemző a változatos szerkezeti képlet és ritmika is. Sokáig kedvelik a Balassi-strófákra szerzett dallamokat, illetve a kész dallamokra alkalmazott Balassi-strófákat (ilyen pl. az Óh, nagy kerek kék ég)24; népszerűek az AABB, az AABC stb. képletű dallamsorok. A virágénekek is sokféle kombinációban bukkannak elénk (ilyen pl. a Hova készülsz, szívem)25. Mint érdekes (talán keleti vagy balkáni eredetű) sajátosság, több dalban megfigyelhető a félzárlatra és a fríg-zárlatra való „kurucos” hajlam.

Minden jel arra vall, hogy ezekben az estekben nem a népi, hanem a barokk elemek erősödnek meg a dallamokban.

A népi elemek leginkább a ritmikában mutathatók ki. Meghatározó tényezővé válik a művekben az északi szláv eredetű kolomejka-hatás, a kanásztánc-ritmus (ez ütközik ki a Csinom Palkó, a Fennen tartod, az Erdélyi hajdútánc stb. dallamából). Azután ebből a kanásztánc-formából, török, szláv és nyugati minták közrejátszásával, kialakul a verbunkos stílus.

A kuruc zenét a kuruc kor szükséglete teremti meg.

A dallamok – változatos tartalmi és formai adottságokkal – egy harcoló és emlékező közösség igényét elégítik ki.

A táncmuzsika vagy a tábori muzsika viszont egy soknemzetiségű ország harcolni is, mulatni is tudó fiainak, leányainak szinte életeleme. Ennek a Kájoni- és Vietorisz-kódex, a Lőcsei tabulatúrás könyv és a Stark-féle soproni virginálkönyv a „megmondhatója”...

Különben tudjuk, hogy Rákóczi korában még a „mozgósításokhoz” is „kívántató az régi bé vett muzsikaszó, melly is áll siposbul, dobosbul, úgy trombitásokbul”.26 A pihenő katonák meg éppenséggel nem tudnak meglenni muzsikaszó nélkül... Csak Rákóczi mértéktartó: mindössze 2 sipos, 5 trombitás, 1 furulyás, 1 dobos áll a fejedelmi udvar szolgálatában. Ők is – az alkalomtól függően – hol katonazenét játszanak, hol a talpalávalóról gondoskodnak (pl. követjáráskor).

Természetesen Rákóczi szereti az éneket, a zenét. Ezért táborozáskor gyakran ül a tábortüzeknél, hallgatja a nótaszót, élvezi a hangszeresek produkcióját, figyeli a kuruc katonák fergeteges táncát. Két szegénylegény egymással való beszélgetésének is fültanúja (céloz rá egyik levelében), csak a körülmények kedvezőtlen alakulása miatt panaszaikat már nem tudja orvosolni.

A KURUC VERSEK ÉS DALOK UTÓÉLETE

Kétségtelen, hogy a kuruc kor versei és dalai a Rákóczi-szabadságharc után egy ideig „alámerülnek”. Pontosabban: főleg a jobbágyi-paraszti tömegek féltve őrzött kincsei lesznek. A felsőbbség – tisztelet a kivételnek! – átmenetileg hátat fordít a kuruc kori vers- és dalkultúrának. Belefeledkezik az akkori jelenbe, amelyben csak kevés népdal, ellenben sok népies dal és műdal válik ízlésformáló erővé.

Igaz, nemzeti érzésű fiatalok és felnőttek daloskönyvekbe gyűjtik a nekik tetsző dallamokat – jó szándékú dilettánsokként. Bizonyos, hogy sok mindent megmentenek a feledéstől – önzetlen és hangyaszorgalmú munkával. Tény, hogy többet használnak, mint ártanak lelkesedésükkel. Ezért ma is csak a megbecsülés hangján szólhatunk a Pálóczi Horváth Ádám előtti nemzedékek dokumentum értékű vers- és dallamfeljegyzéseiről; aminthogy a Pálóczit követő nemzedék némely tagjának (pl. Almási Sámuelnek, Hajdú Lászlónak, Késmárky Árpádnak, Fáy Istvánnak) az érdemeit is elismerjük. De nem kritikátlanul!

Tudatában vagyunk Thaly Kálmán adatfeltáró munkája jelentőségének is: pl. az Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez (1872) című kétkötetes kiadványa – hiányosságai ellenére – alapvető forrásgyűjteménynek számít. Minthogy azonban Riedl Frigyes és Tolnai Vilmos a benne levő kuruc balladák hitelességét megkérdőjelezte, Thalyval kapcsolatban „bizalmi válság” következett be.

Mostanában a „bizalmi válságot” megsínyli a kuruc kori szlovák költészet és dalkincs is: Csanda Sándor megállapította, hogy Matunák Mihály A tótok hazafias történeti dalai27 című művében szintén vétett a tudományos etika ellen: utánköltéseket publikált eredeti alkotásokként.28

Mind Thaly Kálmán, mind Matunák Mihály felelős a hazai közvélemény megtévesztéséért, sőt néhány hiszékeny szakember félrevezetéséért is. Káldy Gyula ugyanis kapva kap az alkalmon, hogy a szép, régies és tökéletesen magyar jellegű dalokat közölhesse. ĺgy kerül gyűjteményébe Matunák Mihály túrócszucsányi káplán három hamisítványa: A surányi tót vitéz, a Tót kuruc dal és a Tót labanc dal.29

Az elmulasztott forráskritika persze másutt is megbosszulja magát: Káldy kuruc kori szerzeményként felveszi gyűjteményébe a Magyar gályarabok énekét is (Térj magadhoz, drága Sion)30, holott ismert szerzőpár műve: Jeszenszky Károly és Tihanyi Ágost alkotása (1890). Ugyancsak nem szúr neki szemet, hogy a romantikus hangvételű Rákóczi Ferenc buzgó imádsága (Győzhetetlen én kőszálam)31 akkor sem illik a kuruc világba, ha keletkezésének körülményeit – legalábbis egyelőre – nem tudjuk tisztázni.

A felvetett problémáktól függetlenül, Thaly és Káldy munkásságának lebecsülése megengedhetetlen: buzgalmuk nyomán támad fel a kuruc kor, a függetlenségi hagyományok iránti érdeklődés. Igaz, nemcsak Ady Endréket ihlet a letűnt világ, hanem Endrődy Sándorokat és empatikus „rímfaragókat” is. Igaz, nemcsak Farkas Ferenceket, Kacsóh Pongrácokat, Kodály Zoltánokat igéz meg a múlt, hanem Bathó Jánosokat, Dankó Pistákat, Fráter Lórándokat, Novák Sándorokat és sírva vigadó „nótafákat” is. Mégsem volna szerencsés, ha európai hírű zeneszerzőink rangos művei (mondjuk a Csinom Palkó, a Rákóczi, a Czinka Panna balladája című alkotás) teljesen érzéketlenné tennének bennünket bizonyos dalok (például az Üzenet jött a pataki várba, A gyönge violának, a Krasznahorka büszke vára vagy a Nagymajtényi síkon letörött a zászló kezdetű magyar nóta) fülbemászó melódiája, hazafias eszmei mondanivalója iránt. Vigyázzunk azonban arra, hogy a történelmi nosztalgia ne zavarja meg értékítéletünket; a kurucos szembenézés a valósággal ma indokoltabb, mint a „daliás idők” szentimentális megkönnyezése.

A kuruc kor haladó hagyományaink része. A két szabadságharc népünk és legtöbb akkori nemzetiségünk összefogásának szép példája. A Rákóczi-kultusz identitástudatunk megőrzésének egyik biztosítéka.

Elhangzott Kassán, a 2003. október 17–19-én tartott Rákóczi-konferencián, melyet a Magyar köztársaság Kulturális Intézete és a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége rendezett

1 Magyar irodalmi lexikon (főszerkesztő: Benedek Marcell), Akadémia Kiadó, Bp. 1963. I. k. 723. o.

2 Énekszó, 1937. 5. szám 1. o.

3 Pótlás a Zenei lexikonhoz. (Szerkesztette Szabolcsi Bence és Tóth Aladár), Győző Andor kiadása, Bp. 1935. 30. o.

4 Irodalmi Szemle, 1959. 1. szám 96. o.

5 Féja Géza: Kurucok. MEPHOSZ Könyvkiadó, é. n. 20–21. o.

6 Dr. Káldor János: A magyar zene fejlődése, Tankönyvkiadó Váll., Bp. 1959. I. K.

7 Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek, Magyar Tudományos Akadémia, 1953

8 A megállapítás Cs. S. 1975. szept. 18-án hozzám intézett leveléből való

9 Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig, Bp. 1953, 359. o.

10 Ortutay Gyula: Rákóczi két népe, MEPHOSZ Könyvkiadó, é. n. 14. o.

11 Ján Kollár: Národnie spievanky, Buda, 1834–35. II. kiadás, Bratislava, 1953. I. k. 83. o.

12 Csanda Sándor: A törökellenes és kuruc dalok költészetének magyar-szlovák kapcsolatai, Akadémiai Kiadó, Bp. 1961. 73. o.

13 Káldy Gyula: Kuruc dalok. Harmadik, 6 régi dallal bővített kiadás, Budapest, 1896. 78. o.

14 U.o.

15 Magyar-orosz népdalok. Gyűjté és fordítá Lehoczky Tivadar. Kiadja Erdélyi János, Sárospatak, 1864.

16 Csanda Sándor: i.m. 72. o. (Prózai fordításban: A vereckei mezőn át jön a kuruc csapat. Elöl jön egy török ló, melyen rutén fiú ül. Jobb kezében szablyát tart, a szablyából vér csorog. A hegyek felett holló károg, a völgyben a német sír.)

17 Az idézet B. L. 1975. szeptember 27-én hozzám intézett leveléből való

18 Kollár: i.m. 83. o.

19 Dr. Bori Imre: Magyar-délszláv irodalmi kapcsolatok, Tartományi Tankönyvkiadó Intézet, Novi Sad, 1970. 37. o.

20 Káldy Gyula: i.m. 35–38. o.

21 Szelényi István: A magyar zene története, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1959, I. k. 90. o.

22 Dr. Káldor János: i.m. I. k. 51. o.

23 Dr. Káldor János: i.m. I. k. 67. o.

24 Énekszó, 1937. 5. szám 3. o.

25 U.o.

26 Szelényi István: i.m. I. k. 94. o.

27 Csanda Sándor: i. m. 98. o.

28 U.o.

29 Káldy Gyula: i.m. 26., 76–79. o.

30 U.o. 12–13. o.

31 U.o. 52–53. o.

32 A tanulmány megírásához felhasznált további forrásmunkák: Barsi Ernő: „Bodrog partján nevelkedett tulipán...”, Kazinczy Ferenc Társaság, 1988; Felvidéki Híradó, 29–35. szám; Kuruc költészet (szerkesztette Esze Tamás), Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951; Magyar-Román Szemle, 1896; Várady-Sternberg János: Utak és találkozások, Kárpáti Könyvkiadó, Uzsgorod, 1971; Zenei lexikon I-III. k. (főszerkesztő: dr. Bartha Dénes), Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1965; Zenei Szemle, 1929, III-IV. k.