A különbözőségek javának összhangja1

Egy majdani kutató, aki a filológus, irodalomtörténész, kritikus Fukári Valéria szövegeit teszi vizsgálata tárgyává, már a szerző szövegvilágával való első ismerkedése során olyan hívószavakra bukkan, melyek a legmeszszebbmenőkig vezetik és tartják a tárgyon belül, megkímélve és -óva őt a kutatás esetleges, nem kívánatos vargabetűitől. E tárgy tartományainak a határai ugyanakkor – ezt is sebtében szerzett tapasztalatként könyvelheti majd el kutatónk – nem szabhatók meg egyetlen szakág mégoly beható ismerete birtokában; a tudásnak ez a szakmaközisége nem lehet híján majd több nyelv és műveltség ismeretének, ezzel szoros összefüggésben nem nélkülözhet bizonyos érzékenységet a nemzeti és az egyetemes emberi érdek egységét és az európai kultúrtudat fenntartását illetően.2 S az érzékenységen kívül kelletik majd természetesen szív3 is, azaz a filológiával természetszerűen együtt járó tárgyszeretet. Végül tehát említsünk meg néhányat a felsorakoztatható hívószavak közül: Böhm Károly, Štefan Krčméry, Schöpflin Aladár.

A sor e nevek mentén folytatható és az egybecsúszó tartományok is könnyen bővíthetők további nevekkel4 (például, s valóban csak az utalás szintjén, az európaiság mint „Európa szellemi nemessége” mentén még egy név – tudniillik Babitsé – feltétlen megemlítendő), a felsorolás e helyt csupán három pozsonyi líceistára szorítkozott. A hívószóként funkcionáló nevek értelemszerűen a nevek mögötti tartományokra irányítják a figyelmet, külön-külön és együttesen, e tartományok kölcsönös összefüggéseiben, s Fukári Valéria irodalmi munkásságában végső soron az alábbi – ha jobban meggondolom, nem is olyan költői – kérdésre irányítják az olvasója figyelmét: „Hogyan viszonyulnánk – az eleve adott, sok nemzetiségű társadalmi keretek közepette – saját kulturális örökségünkhöz, ha megtagadnánk azt a multikulturális egységet, amelyben a mi kultúránk is létrejött?”5 Fukári Valéria természetesen nem erre a kérdésre keresi a választ kutatásai során és írásaiban, az Egy régi alma mater című, a pozsonyi evangélikus líceum és teológiai akadémia utolsó negyven évéről szóló könyve is éppenséggel (éppenséggel a 144 lapba sűrített hívószavaival) ennek a gazdagságból kiforró és nyilván ebbe a gazdagságba visszanyúlva állandóan megújulni képes kultúrának, kultúránk egy szeletének az olyan feldolgozása, mely a nemzetinek és az egyetemesnek, a lelkinek, az erkölcsinek és a szelleminek az egységét eleve adottnak tekinti, amiként az írást is visszavezeti az írástudás, a tudományok és művészetek közös nevezőjére, a gondolkodó-alkotó szellemig, az irodalomig6. Amennyiben tehát rámutat ennek a multikulturális egységnek a létére, annyiban a különbözőségek javát és összhangját kutatja, s kérdései, ha vannak, a kutatott tartomány – számára és számunkra – egyelőre ismeretlen összetevőire vonatkoznak.

Szóban forgó kötetének Bevezetője ebbe a gondolkodó-alkotó szellemiségbe való bevezetése az olvasónak: a vizsgált időszak (a 19. század vége és a 20. század eleje) és helyszín, Pozsony művelődéstörténeti megidézése, különös tekintettel a többnyelvű műveltség és az ún. hungarus-értelmiség pozsonyi szerepére. E szerep sajátságát a Magyarország egyik legrégibb evangélikus tanintézetének múltját bemutató fejezetben a líceum tanárainak és tevékenységüknek számbavételével kellően kiemeli.7 A hely és a kor (meg)idézett szellemét összefüggéseiben mutatja be, a vonatkozó szakirodalom célzottan kivonatolt és értelmezett részeit már itt irodalommal, visszaemlékezésekkel, szöveges és képes illusztrációkkal, érdekes filológiai részletekkel egészíti ki; ezeket a későbbi fejezetekben levéltári kutatásainak adalékaival teszi páratlanul izgalmassá. A líceum múltja című bevezető fejezetben (mely az intézménynek a Markusovszky Sámuel által feldolgozott időszakát öleli fel) vázolja az intézmény felépítését, szerkezetének, jellegének tartós és koronként változó-módosuló jegyeit – rövid, eligazító magyarázatokkal, szükség szerint okfejtésekkel.

A kötet törzsét alkotó fejezete (A líceum gimnáziuma [1882–1923]) az intézmény mindeddig feldolgozatlan, utolsó korszakának iskola- és művelődéstörténeti összefoglalója, mely a csatolt következővel (A teológiai akadémia [1882–1919]), jegyzeteikkel, a hivatkozott irodalommal és a Függelékben felsorolt líceumi és akadémiai tanárok kislexikonával együtt nemcsak kiváló olvasmány, a tudományos ismeretterjesztő munkák legjavából való, hanem további szakmunkák forrása, s nem utolsósorban a pozsonyi evangélikus tanintézet(ek)ről szóló szakirodalom megkerülhetetlen kézikönyve. Olyan forrásmű, mely nélkülözhetetlen mind a szigorúan vett szakterület, mind pedig a vele kapcsolatba hozható rokon diszciplínák kutatása során. Fukári Valéria levéltári és kapcsolattörténeti kutatásainak mélységét figyelembe véve a tény sem meglepő, hogy az Egy régi alma mater megjelenése pillanatában felülírta a szóban forgó intézményről szóló szakirodalmat.8

E központi fejezetek tárják tehát fel a líceumnak nevezett gimnázium és a korábban vele közös intézményt alkotó, főiskolai jellegű akadémia utolsó negyven évének a történetét. A líceum gimnáziumának tevékenységét és szerkezetét hét alfejezetben tárgyalja a szerző; ezekben elemzi a tanintézet oktatási-nevelési rendszerét s a tantárgyakat9; a tanulók felekezeti, regionális, szociális és nemzetiségi összetételét; a teológiai akadémiával közös alapítványait, ösztöndíjait; a líceum gyűjteményeit; ifjúsági egyesületeit, önképzőköreit, iskolai ünnepélyeit, a társasági életben betöltött szerepét; külön alfejezetben fennállásának utolsó, 1918-tól 1923-ig terjedő, az új államalakulaton belüli időszakát; s ehhez illeszti végül a Visszaemlékezések című alfejezetben neves pozsonyi líceistáknak az intézményre vonatkozó írásos emlékeit. Hasonló módszert követ a teológiai akadémia 1882-től 1919-ig terjedő történetének vizsgálatában: az intézmény arculatának kialakításától kezdve a tanári kar és munkássága bemutatásán és értékelésén át mindvégig az intézmény szellemiségének felmutatása vezérli. Ennek érzékletes megelevenítése feltáratlan hagyatékok, levéltári kutatások, irodalmi, kulturális és művelődéstörténeti kuriózumok, tanári értekezleti feljegyzések, jegyzőkönyvek gazdaságos és célszerű hivatkozásával, megidézésével történik, az olvasó legnagyobb örömére.

A gimnázium és az akadémia utolsó negyven évének története abban a formájában, amiként azt a hasonló nevelés- és művelődéstörténeti összefoglalók, iskolaügyi és -történeti tanulmányok számomra hozzáférhető irodalma közvetíti, valószínűleg leginkább csak a tágabban értelmezett szaktudomány számára hatna a reveláció erejével. A figyelmét a szellemiség minden területére kiterjesztő Fukári Valéria azonban e rendkívül feszesre szabott keretek és tömörség ellenére a könyvében szerepeltetett személyek tárgyilagosan kibontott, a tárgyból kibontakozó, ezért nagyon finom jellemrajzaival, a szereplők egymáshoz, az intézményhez és a korszellemhez való viszonyának érzékeltetésével a legkülönbözőbb természetű olvasói igényt képes kielégíteni, feltehetőleg akár egy és ugyanazon olvasóban is.

Feltételezhetően azonban minden olvasatban érvekkel alátámasztható tényként rögződik, hogy a felső-magyarországi evangélikus tanintézetek egyik legjelentősebbikében a szellem szabadságát mindenek fölé helyező liberalizmus és tolerancia volt az irányadó, miközben a líceum és az akadémia az elérhető műveltség legjavát biztosította (az ezt kiérdemlő, ám anyagilag rossz sorú diákjai számára is, azzal, hogy intézményes keretei közt biztosította számukra akár a tanuláshoz szükséges teljes ellátást is) a különbözőségek javának párját ritkító összhangjában. A pozsonyi evangélikus líceum és teológiai akadémia nyolcvan éve a múlté, szellemiségük folytonossága a kereteik közül máshová vetett tanárai, diákjai és azok diákjai meg a hatásuk alatt álló intézmények által biztosított.

Fukári Valéria Egy régi alma mater című könyvét mindenkinek rajongva és jóindulattal figyelmébe ajánlom, különös tekintettel azokra, akik számára nem közömbös az európaiság hívószavával körvonalazható szellemi nemesség. Meggyőződésem, hogy nem egy majdani kutató számára éppen az Egy régi alma mater című kötetnek köszönhetően Fukári Valéria neve szolgál majd hívószóként, és maga is a név által előhívott gazdag tartományok folytonosságának, szellemiségük folytathatóságának, megújhodásának lesz szavatolója.

1 A címet a szerzőtől kölcsönöztem. Lásd: Fukári Valéria: Improvizációk Ladislav Kováč „Szlovák-magyar együttélés – egy biológus szemszögéből“ című eszmefuttatásainak témáira. Kalligram, 1995/12, 36–44. („A latin nyelv ismerete nélkülözhetetlen közös múltunk feltárásához és megismeréséhez, e tekintetben tehát a latint nálunk csak a latin megtanulásával lehet helyettesíteni. Általános tekintetben pedig: a társadalmunkban, az „életben és az érzésben” annak a szellemiségnek a meghonosításával, amely összhangban tudja látni a különbözőségek javát, a nemzeti és az egyetemes érdekeket.” I. m. 42.)

2 Vö: Fukári Valéria: Magyar és szlovák írók – kapcsolatok 1945–1948-ban. Kalligram, 1995/4, 6–24., a szabadon idézett részt tekintve: Im. 22.

3 Vö: A quintilianusi szállóige („Pectus est, quod disertos facit”) Böhm Károly-i változatával: „Pectus est, quod facit philosophum.” Idézi Fukári Valéria: Adalékok az ifjú Böhm Károly pozsonyi korszakához és egy szlovák Böhm-recepció. In: Böhm Károly és a „kolozsvári iskola”. A kolozsvári Böhm Károly Nemzetközi Konferencia előadásai. Pro Philosophia, Kolozsvár – Szeged, 2000. 18–40. Interneten: http://primus.arts.u-szeged.hu/doktar/texts/ bohm

4 Krammer Jenő, Romain Rolland, Rákos Péter, Marguerite Yourcenar...

5 Fukári Valéria: Improvizációk... 40.

6 Ennek nyelvi megfeleltetése, amikor az Egy régi alma mater lexikonrészében a szerzők életrajzi adatait követő bekezdésekben „irodalmi munkásságuk” felsorolásában a szerzők valamennyi jelentősebb (vagy az intézmény szellemisége megragadásának szempontjából elengedhetetlen), matematikai, fizikai, teológiai, egyháztörténeti stb. könyvét, publikációját, feljegyzését stb. közzéteszi.

7 „Ezek a 18. századi, nemritkán polihisztor tanárok és lelkészek, a közülük legnagyobbal, Bél Mátyással az élen, annak a négynyelvű, hungarus-öntudatú társadalmi rétegnek a magas szintű képviselői, amelyet mint Európában ismeretlen, egyedülálló kultúrtörténeti jelenséget szokás emlegetni.” Fukári Valéria: Egy régi alma mater. A pozsonyi evangélikus líceum és teológiai akadémia utolsó negyven éve (1882–1923). Kalligram, Pozsony 2003. 23.

8 Többek közt fontos szempontokkal s pontos adataival egészíti ki és „javítja” Mészáros András alapos, a Fukári-kötettel azonos időben megjelent kötetét (A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona. Kalligram, Pozsony 2003). Például a nem kifejezetten filozófiai munkásságukkal kitűnő, ám az e területen is figyelemfelkeltő dolgozatokat publikáló líceumi tanárok, a bölcsész és teológus Kvacsala (Kvačala) János és D. Daxer György filozófiai témájú dolgozatainak feltüntetésével. Egy példa az adatcizellálásra is: a Mészáros-kötet lexikonrészének Stromp Lászlót taglaló fejezete az evangélikus tanárnak a pozsonyi evangélikus teológiai akadémián való tevékenysége kezdetét 1887-re teszi (Im. 244.), a Fukári-kötet lexikonrésze (Egy régi alma mater. 134–135.) ezt azzal árnyalja, hogy Stromp az akadémián az 1895 februárjában Kolozsvárra átlépő Schneller helyét foglalja el, 1895-ben rendkívüli, egy évvel később rendes tanári kinevezéssel.

A két Kalligram-könyv, vizsgált tárgyuk eltérő szempontjai dacára számos helyen fedi és kölcsönösen nagyon hasznosan kiegészíti egymást; a további korrespondenciák egyikeként lásd még: Greguss Mihály: Az esztétika kézikönyve. Latinból fordította Polgár Anikó. Kalligram, Pozsony 2000 (Az utószót és a bibliográfiát írta Mészáros András).

9 A szerző hosszan idéz e helyt (Im. 27–28.) a Böhm Károly-féle tervezetből: „Eszerint a gimnáziumi oktatás fő feladata nem az, hogy »általános műveltséget« nyújtson, hanem »az értelmi erőnek oly mérvű kifejtése, hogy a tanuló önálló ítélésre szert tegyen, mely őt elsősorban az egyetemi tanulmányokra, azután pedig bármely tudományos foglalkozásra képesíti. (...) A gimnáziumi oktatás fő célja (...) nem befejezett rendszeres ismeret nyújtása egy tantárgyban sem, hanem a tudományos lelkület megteremtése. Ezen lelkületnek pedig a tudományok alaptörvényeinek pontos és lehetőleg minden oldalú ismerete s az idealizmus iránti lelkes szeretet és ragaszkodás képezik alkotó mozzanatait. Az emberi ideálokat pedig egyrészt a vallástanítás hozza a tanuló szeme elé, másrészt a történelem és az irodalmak remekei azon alakulásokat tüntetik fel, melyekben az ideálok az emberiség fejlődési harca után megvalósultak. (...) képesíteni kell a tanulót arra, hogy egyrészt igazi és hamis ideál közt különbséget tehessen, másrészt az eszközöket is ismerje, melyekkel e célokat megvalósíthassa. Amannak szolgál az értelem és ítélet kifejlesztése, tehát a szorosan vett formai tudományok (matematika, logika, a nyelvtudományok formai oldala), emennek a materiális tudományok, név szerint a földrajz, természettudományok és a filozófiai propedautika. Amennyiben mindezeket embertársainkkal való szövetkezésünk útján kell elérnünk, annyiban szükséges a fő közlekedési eszköznek, az anyanyelvnek és más modern nyelveknek pontos kezelése.«”