A közös olvasókönyv az első lépés

* Mikor lát napvilágot a közös szlovák–magyar történelemtankönyv, s főként, milyen formában? Tankönyvként vagy segédanyagként, olvasókönyvként?

A mostani közös konferenciánk is megmutatta, hogy számtalan kérdés van, melyet tisztáznunk kell még. Ezeket a kérdéseket – terminológia, befejezetlen kutatások, a partnerek közötti kommunikáció, az egyes történetírások állapota – nem ugorhatjuk át anélkül, hogy ne tennénk helyre a dolgokat. Ezek tisztázása nélkül nem írhatunk olyan tankönyvet, mely megfelel a két nemzet mentalitásának, történetírási hagyományainak, tapasztalatainak, képességeinek. Azt, ami a sajtóban és a politikai diskurzusban tankönyv néven jelenik meg, mi olvasókönyvnek, pedagógiai segédanyagnak hívjuk. Egyben ez az első lépés egy, a szó hagyományos értelmében vett közös tankönyv kiadásához vezető úton.

* Az elejétől „csak” egy olvasókönyv elkészítése volt a cél? Kérdezem ezt azért is, mert az elmúlt években mindenki – gondolok itt főként a politikusokra – tankönyvről beszélt. Téves volt az interpretáció?

Nem mondanám, hogy tévedésről volt szó, habár az elejétől olvasókönyvként készült. Bizonyos dolgok szimbolikusan más elnevezést kapnak, mint amik a valóságban. Például az 1946-os úgynevezett áprilisi egyezményt nem áprilisban, hanem márciusban írták alá. Több hasonló szimbólumot lehetne találni történelmünkben, melyek valójában másként működnek, mást jelentettek, mint amit a nevük takar. Az elejétől, ahogy elkezdtük ezt a projektet, éreztük, hogy ennek ilyen kockázatai is lehetnek, hogy nem ugorhatjuk át a fejlődés több szakaszát. Nincs is erőnk és hatalmunk sem folyton kiigazítani a politikusokat és az újságírókat, hogy ez nem egy klasszikus értelemben vett tankönyv lesz, hanem egy olvasókönyv. Van, aki monográfiának hívja – például Ján Mikolaj oktatásügyi miniszter –, mi olvasókönyvnek, segédanyagnak nevezzük. De alapvetően a monográfia megnevezéssel sincs baj.

* Kinek készül ez az olvasókönyv?

Elsősorban a tanároknak, diákoknak szánjuk. Ez a könyv az első lépés lenne azon a hosszú úton, mely a közös, valódi, a szó hagyományos értelmében vett tankönyvhöz vezet. Első találkozásaink alkalmával három célt tűztünk ki magunk elé. Az első: a közös történelmet taglaló szövegek, közös tanulmányok kiadása. A második cél antológiák, dokumentumok összeállítása, melyek áttanulmányozásával a történelem iránt érdeklődők saját véleményt tudnának alkotni a múltról. A harmadik cél pedig egy közös tankönyv kiadása volt.

* Terveik szerint, illetve ismerve a munka tempóját, mikor kellene megjelennie az olvasókönyvnek és mikor a végcélnak, a közös tankönyvnek? Szarka László, a bizottság magyar társelnöke 10-15 évről beszélt…

Igen, én is úgy vélem, hogy ennyi idő is eltelhet a tankönyv megjelenéséig, de a mi feladatunk lesz egyben egy olyan következő történészgeneráció kinevelése is, amely folytatná az általunk megkezdett munkát, és ismét egy lépéssel előbbre jutna. Ami az olvasókönyvet, monográfiát illeti, amint a mostani konferencián is kiderült, jó úton halad az elkészítése. A szerzők kommunikálnak, találkoznak a konferenciákon – ennek a csoportnak idén ez már a negyedik találkozója volt. Ha minden jól megy, a szerzők év végéig vagy jövő év márciusáig leadják a szövegeiket, melyekkel ezután a szerkesztőtanács kezd el dolgozni. A hagyományos szerkesztési eljárás mellett fontos szerepet kap a fordítás is, hiszen, mint láthatjuk, néha ugyanarra más és más szavunk van.

* Tehát legalább egy év, míg nyomtatásban megjelenik.

Igen, nyár elejéig kiadásra kész lehet. Szlovák részről nincs a kötet kiadásának pénzügyi akadálya.

* Milyen példányszámban jelenik meg a könyv, ki mindenki kapja meg?

Természetesen a példányszám attól fog függeni, hogy mennyi forrást különítenek el erre a célra. Prioritás számunkra, hogy minden iskolába eljusson, hogy minden könyvtárban fellelhető legyen. Az iskolákon keresztül pedig aztán hozzájuthatnak a történelemtanárok is. Legutóbbi, rozsnyói találkozónkon hangzott el a gondolat, hogy az interneten is közzétegyük a művet – ezt nagyon jó ötletnek tartottuk. Mivel ez nem kommersz kiadvány, a szerzők és a kiadók nem ebből akarnak meggazdagodni, nem hiszem, hogy gond lenne az egész könyv interneten történő publikálásával.

* A konferencián többen is felvetették, hogy közös tankönyv helyett, mely úgyis csak sok-sok év után jelenhetne meg, eredményre vezetőbb lenne, ha a létező nemzeti tankönyveket változtatnák meg. Hiszen a diákok a történelemmel főként ezeken a tankönyveken keresztül találkoznak.

Igen, de nem vagyok benne biztos, hogy ez járható út lenne. A tankönyvek ugyanis más módon készülnek, ráadásul mindkét állam oktatási, tankönyvkiadási rendszere más – nálunk például egy, Magyarországon viszont számtalan tankönyvcsalád létezik. A tankönyvek másképpen készülnek, megírásukra pályázatokat írnak ki, a tankönyveket bizonyos kerettantervek alapján kell készíteni. Ez egy kicsit más vonal. A tankönyveket bizonyos évfolyamok számára írják, ha tehát kutatásaink eredményét a tankönyvekben kívántuk volna megjelentetni, akkor gyakorlatilag öt tankönyvet kellett volna írni, az ötödiktől a kilencedik osztályig, nem beszélve a középiskolai tankönyvekről. Félő, hogy ezt technikailag nem tudtuk volna biztosítani, arról nem is beszélve, hogy a bizottság munkájában részt vevő szakemberek közül kevésnek vannak didaktikai tapasztalatai, a tankönyvíráshoz teljesen más gyakorlat kell, mint egy monográfia vagy szakmai publikáció megírásához. Én sem írok alap- és középiskolai tankönyveket.

* A kritikus hangok feltehetően arra gondoltak, hogy hiába íródik meg másféle szemléletmód szerint az új olvasókönyv, hiába „rántják le a leplet” a kölcsönös megértést mérgező sztereotípiákról, ha a diákok a következő évtizedekben is a régi szemléletben írt tankönyvekből fognak tanulni.

Nem volt járható ez az út. Egymásfél évtized múlva megjelenhet egy közös tankönyv, de most nem tudtuk volna ezt megvalósítani.

* Ön a közös tankönyvet készítő csoport mellett egyben a szlovák–magyar történészbizottság szlovákiai társelnöke is. Milyen múltra tekint vissza a szlovák és magyar történészek együttműködése?

Nem mi vagyunk az első történészgeneráció, amely együttműködik. A két világháború között objektív okokból még nem volt meg az együttműködés lehetősége, a kommunikáció a szocializmus időszakában kezdődött – természetesen a kor sajátos viszonyaihoz igazodva, a proletár internacionalizmus jegyében. De legalább megtalálták a kor történészei az egymáshoz vezető utat, leültek, találkoztak, keresték a közös pontokat, azt, ami összeköt, illetve elválaszt minket. A korábbi évtizedek történészei viszont nem jutottak el odáig, hogy egy közös olvasókönyvet készítsenek – tehát az, ami most készül, több, mint ami eddig valaha volt. Amit még a most készülő olvasókönyv kapcsán kiemelnék: a közös kötet készítését számos egyéb kísérőrendezvény egészíti ki. Középiskolákba járunk, diákoknak mutatjuk be közös történelmünket, konferenciákat szervezünk, melyeken a széles közvélemény is részt vehet, a pozsonyi és a budapesti kulturális intézetekben tartunk rendezvényeket. Ezeknek is köszönhetően céljaink bekerülnek a közvélemény tudatába, mindemellett pedig az is célunk, hogy elősegítsük a tárgyilagos, szolid diskurzus létrejöttét, folytatását, ami a történelemmel való nacionalista visszaélésekkel szemben is védelmet jelenthet.

* Hogyan formálódik a közös szlovák–magyar történészbizottság, kik dolgoznak benne?

A Szlovák Történésztársaság rendes közgyűlésén megválasztja a szervezet nemzeti bizottságának tagjait – ez évente legalább kétszer ülésezve egyfajta végrehajtó szervként működik –, mely testület aztán dönt arról, kik legyenek szlovák részről az egyes közös történészbizottságok tagjai. Több ilyen bizottság van, gyakorlatilag minden szomszédos állammal van ilyen közös testületünk. A nemzeti bizottság – melynek jelenleg Dušan Kováč az elnöke – gyűlésén megbíz egy történészt azzal, hogy vezesse ezt a közös bizottságot. A kinevezett elnök ezután tagokat jelöl, melyeket a nemzeti bizottság hagy jóvá. A tagságot a megbízott elnök különböző szempontok alapján választja ki: igyekszünk, hogy minden korszakkal foglalkozó szakember helyt kapjon benne, lehetőség szerint több intézményből is nevezünk szakembereket, és igyekszünk, hogy minden ismert szakember helyt kaphasson a bizottságban. Emellett pedig általában úgy állítjuk össze a tagságot, hogy lehetőség szerint több generáció is képviseltesse benne magát. A bizottságnak 10 szlovák és 10 magyar tagja van. A magyar tagokat hasonló rendszer alapján választják ki a magyarországi partnerszervek. A tagokat általában legalább öt évre választják, mivel a történésztársaság közgyűlése is ötévente ülésezik. De ez alapvetően a tevékenységtől függ, ha nem folyik rendszeres munka, akkor a „megbízatási idő” lejárta előtt is új elnököt választhat a nemzeti bizottság.

* Historia est magistra vitae. Érvényes ez a mi esetünkben? A konferencia nyitó felszólalásában utalt rá, hogy a közép-európai térségben nem tanulunk a múltból, amit egy nemzet korábban kisebbségként kért, azt többségként rendre elfelejti megadni az éppen aktuális kisebbségnek.

Arra próbáltam rámutatni, hogy az államok hogyan viszonyulnak a kisebbségi etnikumokhoz, és ezek az etnikumok hogyan viszonyulnak az államhoz. A történelmi Magyarország és a Csehszlovák Köztársaság szétesésén keresztül próbáltam rávilágítani, hogy ezek az államok mintha mindig féltek volna a saját kisebbségeiktől. Ennek az eredménye pedig az volt, hogy a kisebbségek nem bíztak saját államaikban, az úgymond, hazafiság hiánya lépett fel. A természetes lojalitás helyett az államok igyekeztek kikényszeríteni a hazaszeretetet. A szlovákoknak lojálisoknak kellett lenniük a magyar állammal, hogy ne legyenek problémáik, a magyaroknak pedig Csehszlovákiában úgyszintén lojálitást kellett mutatniuk, nehogy árulónak és ellenségnek nyilvánítsák őket. Ez a tanulság ma is aktuális.

* Megfogadták ezt a tanulságot a mai politikusok? És most nemcsak a jelenlegi kormánykoalícióra gondoltam, hanem úgy általában az elmúlt évtizedek közéleti szereplőire.

Az a kérdés, hogy tudatosítjáke mindezt. Úgy vélem, a politikusok elfelejtették ebből a szempomtból vizsgálni ezt a kérdéskört. Az állam akkor erős, ha polgára érdekelt közügyei intézésében, ha az államot magáénak vallja, ha világosan kimondják, hogy ez az ő állama. A világháború előtti történelmi Magyarországon és a két világháború közötti Csehszlovákiában viszont azt hangsúlyozták a kisebbségeknek, hogy „ez a mi államunk, nem a tiétek”. Ezután a kisebbségekhez tartozók jogosan tették fel a kérdést: és akkor hol az én államom? A következő lépés pedig az volt, hogy körbenéztek, s keresték, hol találhatják meg azt az országot, mely azt mondja nekik: „ez a ti államotok”.

* Nem érvényes ez a mára is?

Azt hiszem, kérdésében benne a válasz is...