A kitaposott ösvényektől a szűzföldekig

A csoportok egy része tehát kitaposott ösvényeken bandukolt, más színjátszók átláthatatlan dzsungelek sűrűjében bolyongtak, némelyeknek pedig megadatott, hogy szűzföldeket hódítsanak meg.

(színészek) Színészileg természetesen mindig más lehetőségeket kínál egy felnőtt színjátszó csoport, mint a diákszínjátszás, hiszen az iskolai csapatok általában nagy létszámúak, s mivel pedagógiai célzata is van egy ilyen körnek, minden jelentkezőnek igyekszik a tanár-rendező feladatot adni. Persze különböző képességűek a diákok, olyan darab pedig nem létezik, amelyben húsz fiatalnak jut testre szabott, egyenrangú szerep. A diákelőadásokban sokszor eleven háttérként, hangulatfestő elemként funkcionálnak a fiatalok.

A komáromi Marianum Diákszínpad Sok(k)szpírjében a kevés számú, akkor is inkább dekoratív, mint informális vagy – ne adj’ isten – feszültséghordozó tömegjeleneten kívül a színfalak mögé száműzte fölösleges színészeit a rendező. A shakespeare-i jellemek és gondolatok összetettsége pedig megboszszulta azt, hogy a rendezés kacérkodott a paródiával és a feladat valódi, „komoly” teljesítésével is. Sem szereppé, sem civil jelenlétté nem vált tehát a szöveg általában szavalássá egyszerűsödő megjelenítése.

A komáromi Gimisz Diákszínpad Az igazság földje című játéka szintén kihasználatlanul hagyja a nagy számú résztvevőt, de ebben az esetben már fel-felvillan, sőt el-eluralkodik néhány egyéni teljesítmény meggyőző ereje is. Hupka Adrián szinte egész idő alatt tolókocsiban ül, s a rendezők is előszeretettel terelgetik színészeiket az expresszív, harsány, egyszerűsítő játékmód felé, ráadásul a töredékdramaturgiájú szövegkönyv sem ad lehetőséget ívek építésére, mégis egy nagyon erős, bár visszafogott eszközökkel dolgozó, a gondolat és a jelenlét erejével meggyőző színészi alakítás jön létre. Valószínűleg azért is, mert az ő szövegének nagy része egy szétdarabolt monológ, s így neki alkalma nyílik egységben, egészben gondolkodnia, ráadásul – a többiek kissé illusztratív szenvedésével ellentétben – meghagyja a nézőnek a fájdalom, a szomorúság, a kétségbeesés megélését. Szalai Tímea, annak ellenére, hogy egy színészhármas része, egyszerűségével, átgondolt, tiszta megszólalásaival kiemelkedik a jelenetekből, képes nem beleolvadni a nehezen követhető létezés- és motívumtengerbe, megtartani a figurák fölötti egyéniséget, de mégsem menekülni a civilizmusba. Till Tímea, aki díjat is kapott, szuggesztív erejével, különleges arcával hívja föl magára a figyelmet. József Attila nő szájából zavarbaejtően hangzó Altatója különleges színházi pillanat volt. A szintén a Kiss Péntek József–Csengel Mónika duó rendezte Honfoglalás még ennyi lehetőséget sem ad a színésznek, egy-egy szép mondat, kifejező gesztus, plasztikus arcjáték megmarad a nézőben, és kíváncsivá válik, milyen az, amikor a rendezők valódi, sűrű színházi anyagba vetik, megmérettetik színészeiket.

Csák István egy olyan előadás szereplőjeként kapta meg a legjobb férfialakítás díját – Kármán József Színház, Czakó Gábor: Disznójáték –, melyben igen erős színészi alakítások sorakoztak, de a jól vagy mesterien teljesítés középfokát ő tudta igazán a lelkesedés és emberi léptékűség felsőfokára emelni. A didaktikus szöveg nem szerepeket, inkább csak magatartásformákat kínál, Csák mégis jól érzett rá az általános kisemberi elesettség egyéniesítésének lehetőségeire.

Nemcsak egészként, hanem a színészetről alkotott fölfogásában is szinte egyedülálló véleményt képviselt a NYEKK fődíjas előadása. A nyitrai egyetemisták nagyon intim, nagyon eszköztelen, a saját jelenlétük lehetőségeit kíméletlenül vizsgáló színészetre bízták Vámos Miklós szövegét. Legszebb pillanataiban az előadásnak sikerült összemosni a szerepet a játszóval, pőreséggé tenni egy történet megélését. Segítette ezt a választott narratív forma, ahol kommentált epizódok és belső monológok váltakoztak, mindig külső szemmel is nézték a történéseket. A legjobb női alakítás díját méltán elnyerő Darabos Magdolna az anya szerepében egyrészt minden gond nélkül elhiteti velünk, hogy magánál legalább ötven évvel idősebb – s teszi ezt nem külső, fizikai eszközökkel, hanem egy gondolkodásmód, egy stílus tökéletes elsajátításával –, másrészt remekül ellenpontozza érzékenyen vaskos, megkomponáltan keresetlen játékával a többiek félszeg, intellektuel létezését. Ennek a másik világnak a legjobb férfi epizodistaként jutalmazott Szpisák Gyula volt – minfen túlzás nélkül – karizmatikus képviselője. Alkati sajátosságait kihasználó természetessége, összetett lelkiállapotokat egy tekintetbe sűrítő kifejezőkészsége, ahogy a legegyszerűbb akciókat is alázatosan, mégis figyelmet kikövetelő módon végzi el, atmoszférát teremt a színpadon. Csak néz, csak eszik, csak nyalókát szopogat, de az ő előadásmódjában titka van a banális cselekvéseknek is.

Havasi Péter, a kassai KGSzT nívódíjas előadásának szereplője kapta a legjobb „diák” férfialakítás díját. Az előadás valóban jól megtalálta Mrozek Szerenád című, a nemek harcát lelki labirintusok laboratóriumában kutatgató darabját. Sajnos a fiatalok a nő és férfitípusokat nagyon leegyszerűsítve, klisékbe kényelmesítve játsszák. A nők affektálnak, okoskodnak, édelegnek, s ennek megfelelően a férfipartnerük is segítségre szoruló áldozat, ártatlan gyermek vagy ellenállhatatlan macsó. Havasi Péter is külsődleges eszközökkel dolgozik, pózokból építkezik, de a saját- vagy a rendezői elképzelés börtönéből időnként kitör tehetsége, s partnerére odafigyelve, igazán tudva a helyzet súlyát és jelentését, megejtő természetességgel él meg néhány pillanatot. Aztán a varázslat véget ér, ismét monológokat, üres magamutogatást lát a néző.

(rendezők) Az őrsujfalui ÉS?! Színház előadása – Kárpáti Péter Pájinkás Jánosa – furcsa légüres térbe rekedt Szabó Csilla rendezésében. A rendező egyfelől egységesíteni, szikárítani kívánta a játékot, másfelől különböző stilizációk hirtelen felbukkanásával ejtett zavarba.

Eklektika és minimalizmus különös kapcsolatával kísérletezett Nagy László Sok(k)szpír ndezése is, ott a diáktréfák laza pimaszsága váltakozott azzal az ambícióval, hogy az üres térbe vetett két-három színész kicsiholja magából a veretes szöveg igazságát. Szabó Csilla az a rendező, aki tudatosan építkezik az amatőr hagyományokból, de hazai, magyarországi és nemzetközi fesztiválokat látogatva tájékozódik már a legaktuálisabb színházi jelenségek között is. A felsrófolt tempóban vezetett színészek, alkatukat, adottságaikat respektáló, de a figuráról határozott elképzeléssel rendelkező alkotóval dolgoznak együtt. Az előadás bábszínházi elemeket, fekete színházi technikákat, sűrített színházi jelben gondolkodó áttételes nyelvet, elnagyolt, csak a testre hagyatkozó pantomimot és színészre csupaszított realizmust egyaránt használ, a széttartó elemek hiteles kapcsolatának megtalálásán túl a fő probléma: az előadás súlya. A kitartott, hosszú, szinte rituális színházi képek nem válnak szívszorító varázslattá. Talán ha a gyors tempó pontos ritmizálás lenne, egyértelmű kezdetekkel és befejezésekkel, ha a csendben lefolytatott rítusok kiszabadulnának a süketségből, és megfelelő hanghatással párosulnának, ha nem lenne annyira egyértelmű távolság a szív pajkosságának és a lélek nyomorultságának jelenetei között. Nem elkülöníteni, keverni kellene humort és tragikumot.

Kiss Péntek József rendezőként mindig inkább a forma által engedte magát inspirálni. Színházában púder, masztix, nehéz függönyök redőiben rekedt por illata terjeng. Társrendezőjével, Csengel Mónikával idén nem ismerték fel a saját ötleteikben és színészeikben rejtőző lehetőségeket. Egy hangulat, egy (élet)érzés ejtette rabul őket.

A NYEKK rendezője, Tóth Gábor egyszerre fiatalos hevületű forradalmár, aki nem habozik nehezen értelmezhető elemeket is beleilleszteni friss szellemű, csélcsap, de soha nem súlytalan előadásába. Fontos neki az ötlet, de ha úgy érzi, a hálátlanabb eszköztelenséget, a rendező számára kevéssé önmegvalósító „színészben gondolkodást” választja. Laza jelenetfüzérben gondolkodik, de mindig szem előtt tartja az egészet, bár néha nem tud ellenállni egy-egy kedves pillanatnak, sztorinak, ötletnek. Tóth Gábor egyértelműen a kollektív színházcsinálásban hisz, érződik az előadásból, hogy mindenki meg van hallgatva, senkinek a javaslata nincs automatikusan elvetve, de tudja, az egység felügyeletének felelőssége egyvalakié.

A Tornaljai Akciócsoport Lúdas Matyi kommentárjai, melyben Perényi Balázs pedagógiai segédlete mellett Tóth Gábor is játékmesterkedett, még elszabadultabb volt, a szellem szabad vására. Itt sem színész, sem történés nem volt anynyira hangsúlyos, mint a színházban gondolkodás nagy kalandja. Ezért lett ez az előadás is kicsit kakukktojás, hiszen vitathatatlanul az egyik legeredetibb világú játék volt, gegek, vélemények bolhapiacaként, önfeledten böngészhető részletek szivárványos halmazaként működött.

A lévai Bárka Színház rendezője, (szintén) Tóth Gábor (bár nem ugyanaz a személy) a darabban hisz és a színészeiben. Mindent alávet a választott szöveg szerinte hiteles megszólaltatásának, az eredetiség nem célja: legyen minden a helyén, szolgálja minden elem a kibomló történetet. A színészvezetésben is az ökonómiára törekszik, a karakteres figurák mindig egy jeleneten belül erősödnek vagy halványulnak, a pillanatnyi fontossági sorrend szerint fókuszál a rendező az alakokra. Egységes és saját világú előadás született, de mert maga a darab is inkább könnyű aperitif, mint sokáig érlelt, ezer ízárnyalatot rejtő konyak, kicsit könnyűvé, inkább a pillanat élményévé válik az előadás, mintsem elemzendő problémák tálalásává.

A színházról gondolkodás másik irányából érkezett Illésné Popália Irén és Papp Ferdinánd, bár a „szöveget felmondó” amatőr előadások között üde színfolt. A rendezők vitathatatlan régimódisága, tévedései (térkezelés sutasága, akciójelenetek kaotikussága, az átépítések hosszadalmassága, megoldatlansága stb.) mellett egyértelmű, hogy jól bánnak az összegyűlt színészanyaggal, s annak ellenére, hogy típusokat látunk a színpadon, életszaga van a megszólalásoknak. Bár nem a képlékeny színészi tehetség az alakítások fő hajtóereje, hanem a megtalált rokonság figura s magánember között, a legtöbben egyértelmű színpadi érzékkel, sőt technikai ismerettel rendelkeznek a „szakmáról”.

Vlado Sadílek kapta idén a rendezői díjat, mivel az ő előadásán érződött a leginkább egy határozott rendezői kéz irányítása. Sadílek meglepően visszafogott, a színészekre összpontosító, a ritmust egyengető rendezőnek mutatkozik a losonci Disznójáték alapján, s ez azoknak meglepő, akik ismerik a rendező előző, nagyszabású színházi víziókban, lidérces álmokban, képzőművészeti inspirációkban tobzódó kompozícióit. Most egy húron játszik Sadílek, egyértelmű figurákat vezet a színpadon, nem tesz úgy, mintha a politikai modellértékén túl mást is ki lehetne csiholni a darabból, s kifejezetten jó színészvezetőnek bizonyul.

Három pedagógusrendező más-más szinten szalasztotta el a valódi kamaszszínház lehetőségét. A KGSzT-t rendező Bodon Andrea annyira bízott a Mrozek-szövegben, hogy sem színészi stílusban, sem a játszók közötti kontaktus megteremtésében, sem apró egyéni játékok kiötlésében nem segítette diákjait. A galántai Kádár Katát jegyző Mészáros Andrea pedig a kínálkozó eszközök egyikét sem emelte előadásának főszereplőjévé, jobban mondva a bábok, az ének és a szöveg helyett a tánc volt a leghangsúlyosabb, annyira viszont nem teremtett eredeti világot, erős képeket, hogy ne sajnáljuk a többi eszköz kihasználatlanságát. Szvorák Zsuzsa pedig a füleki Apropóval illetődött meg talán túlságosan is a József Attila-évfordulótól, elfeledkezve arról a képességéről, hogy fiatalokkal fiatalosan tud gondolkodni, és arról, hogy a tiszteletlenségből bomlik ki a legtisztábban az eredeti értelem.

A fesztivál véget ért, még élteti a résztvevőket jó ideig a remek hangulat, még bizsergeti a lelkeket a játszás és a befogadás izgalma, s már születnek az ötletek, kovácsolódnak a tervek, mi az, amit jövőre kell elmondani, megmutatni. Mi az, amivel egy évig érdemes foglalkozni, aminek megteremtésénél fel lehet használni az idei tapasztalatokat, vagy éppen mindenre fitytyet hányva, csak az ösztönökben bízva űzni a színpadon létezés szép passzióját.