A „kincses sziget” még tartogat meglepetéseket

Ez a Sziámi-táborból kinövő fesztivál a kilencvenes évek magyar kultúrájának legnagyobb sikertörténete. Ma már sokan hozzá igazítjuk nyári programunkat, és annak ellenére ott vagyunk évről évre, hogy a zenei trendek mellett a Sziget arculata is folyamatosan változik, ha úgy tetszik, globalizálódik. Ugyan ki gondolta volna 1994-ben, hogy tíz év múlva már csak olyan büfések dolgozhatnak a szigeten, akik angolul is szót tudnak érteni a vendéggel? Vagy hogy eljön majd az idő, amikor a biztonsági emberek a belépéskor kötelező motozáskor elkobozzák a literes üdítőt, mondván, hogy semmilyen mennyiségben nem lehet innivalót bevinni a rendezvényre, kizárólag odabent lehet vásárolni.

Aki hozzám hasonlóan az óbudai hajógyári szigeten töltött tizenkét augusztusi hetet, nemcsak a zsíroskenyér hamburgerré változásának lehetett tanúja, hanem annak is, hogyan fedezi fel fokozatosan egész Európa ezt az ideális helyszínen zajló rendezvényt, és hogyan növekszik, fejlődik a Sziget globális kultúrkempinggé. A multinacionális cégek is időben észbe kaptak, felismerték, hogy itt egy hét alatt háromszázezer emberhez eljut az „üzenetük”, ezért egy időben egymást tiporták óriásplakátjaikkal. Amikor pedig egy kólagyár akkora összeget perkált le, hogy jogot formálhatott a rendezvény nevének birtoklására is, sokan konstatáltuk, hogy itt a vég, illetve valami új kezdődik. Én a magam részéről azon a napon tudatosítottam ezt, amikor szegény Takáts Tamásnak meggyűlt a baja a rendfenntartókkal, mert tüntető jelleggel a konkurens kólagyár trikójában jelent meg a színpadon. Ez valamikor 1997 környékén lehetett, nem tudom pontosan, emlékezetemben összefolynak már az évek. Csak azt tudom, hogy egyszer tíz hónapon át laktam az Arpád-híd környékén, mégsem volt merszem megnézni az Óbudai szigetet mondjuk márciusban. Attól féltem, oda lesz a varázs, az üres rétek és ösvények lehangolóan hatnak majd rám. Számomra a helyszín örökre olyan meseszerű marad, amilyenné évente egy hétre átépítik.

A Sziget Fesztivál ma már mindenkié, az elektronikus tánczenék kedvelői éppúgy megtalálják számításukat, mint a metalisták. Amikor az első kommersz világsztár megjelent a Nagyszínpadon, bemerészkedtek a kereskedelmi rádiók hallgatói is, és ma már mi, egykori „alternatívok” sem húzzuk a szánkat, amikor Natalie Imbruglia, a Sugarbabes vagy éppen a Boney M lép színpadra, hiszen tudatosítjuk, hogy ezek a nevek tömegeket vonzanak, és hogy a történet egy ideje a tömegvonzásról is szól.

A mai harmincas nemzedék bizony visszasírja a régmúlt kilencvenes éveket, amikor még nem igyekeztek nézőcsúcsot dönteni, nem nyüzsögtek a multicégek, és egész héten csak 143 ezren éreztük jól magunkat. Annyian, mint mostanában egy jobb szigeti hétvégén. Mert a programkínálat, bár gazdagodott, némileg hígult is, olyanoknak is terem itt babér, akiket tíz éve még seprűvel kergettek volna végig a gyepen a kritikus szigetlakók.

A Nagyszínpad programja idén sem volt éppen húzós, én összesen három alkalommal gyökereztem ott földbe, további háromszor pedig illendően végighallgattam a produkciót. A legnagyobb dolgok idén is a világzenei Wan2 színpadon és a színházi sátorban történtek. Ez utóbbi helyszín kínálatát érezhetően a szaporodó külhoni látogatók kedvéért alakították táncközpontúvá, nem fedeztem fel prózai színházat, a „kevés szöveg – sok mozgás” kombináció viszont nagyon bejött, legtöbbször harcolni kellett az ülőhelyekért. Jó ideje már a legnagyobbak, Bozsik Yvette, Ladányi Andrea, Frenák Pál mutatják be aktuális produkcióikat világhírű társulataikkal, és a külföldi fellépők listája is meglehetősen illusztris.

A világzenei színpad kínálata pedig egy külön world music fesztivált is simán kitenne. Idén például a rai királya, Khaled zárta a fesztivált, de fellépett az új európai szenzációnak számító Oi Va Voi, a már-már mainstream Youssou N Dour, a szenegáli „vadember”, Baaba Maal és a világ legjobb zsidó zenekarának kikiáltott Klezmatics.

Aki nem a zene miatt ment ki, szintén remekül szórakozhatott. Irodalmi rendezvények, kiállítások, kézműves foglalkozások, vetélkedők, utcaszínházak, kabaré, táncszínházak, filmek, sportversenyek, vitadélutánok és más akciók várták őket.

A Sziget a felfedezések terepe. Olyan dolgokkal találkozhat itt az amber, amelyekkel egyébként esélye sem lenne találkozni. A Bahia színpadon még mindig látni lehet csillogó szemű tizenhat éveseket, amint rácsodálkoznak tizenhat éve működő zenekarokra. Valaha ez volt a kedvenc helyszínem, idén inkább az ismétlés ismétlésének tűntek a Kampec Dolores, a Tundravoice, a Balaton, az Úzgin Üver vagy a Vidámpark koncertjei, bár azt is tudom, hogy sokaknak teljesen ismeretlenül csengnek ezek a nevek. (A szlovákiai magyar fiatalok ugyanis izolálva vannak a magyar könnyűzenében zajló haladó jellegű történésektől, lévén, hogy főleg a tévéből kulturálódnak.) Szívderítő volt látni, hogyan tombolnak francia tinédzserek a roma sátorban egy pesti oláh cigány zenakarra, hogyan pogóznak pesti tinédzserek egy francia-algériai zenekarra, vagy hogyan próbálgatják az indiai táncmozdulatokat harmincas családanyák.

Hát ennyi volt a móka mára, lehet készülni a jövő évi Szigetre. Aki még sosem járt ezen a fesztiválon, ne halogassa tovább a belépést. Higgyenek nekem, a dolog megéri a sátorozással járó strapát. És nem kell aggódni: a helyszín biztonságos. A rendőrség szerint a bűncselekmények száma a látogatók arányához képest elenyésző. Tavaly 158 esetben kellett a rendőröknek intézkedniük, főleg apróbb lopások miatt, idén összesen 118 feljelentés érkezett. Ami 385 ezres látogatottságnál igencsak alacsony szám.