A jótékonykodás a hobbija

05_1.jpg## Wennesz László: Akinek van miből, az könnyen ad. Mi olyan helyzetben vagyunk, hogy tudunk adni..## Wennesz László: Akinek van miből, az könnyen ad. Mi olyan helyzetben vagyunk, hogy tudunk adni.. ##leftMilyen helyzetben vannak Svédországban a magyarok és általában a nemzeti kisebbségek?

Svédországban körülbelül harmincezer magyar él. Egy részük a második világháború alatt vándorolt ki, egy részük 1948-ban, sokan 1956-ban, a Ceausescu rezsim alatt is sokan jöttek Erdélyből. Az állam anyagilag segíti a kisebbségi egyesületeket, megünnepelhetjük nemzeti ünnepeinket, gyerekeinket hétvégi iskolákban taníttatjuk magyar nyelvre. Csak Stockholm megyében 150 kisebbségi nyelven tanítanak. A törvény szerint, ha egy településen van négy bantu néger gyerek, akkor találni kell egy bantu tanítót, és osztályt kell nyitni, ahol a nyelvüket oktatják. Ennek Svédországban és Skandináviában nagy hagyománya van. Finnországban 8 százaléknyi svéd eredetű lakos él. Helsinkiben az összes utcanév finn és svéd nyelven van feltüntetve, a finnek pedig még felségjelükben is használják a svédek nyelvét. Az SF jelzésben az S Suomi, Finnország finn neve, az F pedig Finland, a svéd név. Ugyanakkor az északi népekben megvan az erős nemzeti öntudat. Például a svéd zöldségárus még a krumplira is kirakja az apró kék-sárga zászlót, hogy jelezze, ez svéd burgonya. A vásárló pedig svéd burgonyát vesz, még ha drágább is.

Hogyan működik a Svéd Magyar Segélyszervezet?

A Svédországi Magyarok Országos Szövetségén belül több mint 30 szervezet működik, a Svéd Magyar Segélyszervezet 1989 óta magyarországi, illetve magyarok lakta területeket segélyez. Azokat az iskolai és kórházi segédeszközöket, berendezéseket továbbítjuk, amelyeket a svédektől ajándékba kapunk. Szerintem azok a szervezetek, amelyek pénzt gyűjtenek, általában nagyon rosszul működnek, mert a bevétel 80 százalékát adminisztrációra fordítják. A svédek nem tudják, mit kezdjenek a lecserélt, de még használható bútorokkal, berendezésekkel. Ha nem vinnénk el, egyszerűen összetörnék, bezúznák. Korábban főleg afrikai országokba küldték, mostanában Észtországba, Lettországba, Litvániába, Lengyelországba.

Hova juttattak már el segélyszállítmányokat?

Győri származású vagyok, az 1956-os forradalom után el kellett hagynom az országot, Stockholmban telepedtem le, de újra Győrben élek. Az első szállítmányt 1989 áprilisában küldtük a győri kórháznak, azóta összesen 230 kamionnyi szállítmányt juttattunk el Erdélybe, Jugoszláviába, később Horvátországba, a Délvidékre. Itt Szlovákiában először a dunaszerdahelyi kórháznak segítettünk.

Miért éppen Dunaszerdahelyet választották?

Talán 1991-ben találkoztam Takács Zsuzsával, aki Gútán kezdett gimnáziumot építeni, segítséget kért az iskola felszerelésében. Azt a tanácsot adtam neki, ha együtt tudna működni egy kórházzal, a műszereket az kapná, a bútorokat pedig az iskola, így is történt. Nádszegre egyébként már három szállítmányt juttattunk el, asztalokat, székeket, ágyakat, mosdatóágyat, röntgenberendezést, és feltérképezzük, mire lenne még szükség. Legújabban Érsekújvárból kerestek meg, szintén egy iskola berendezéséhez kérnek segítséget.

Emlékszik még az első szállítmányokra?

Emlékezetes számomra a győri püspökségnek nyújtott segítség. Pápai Lajos győri püspök 1990-ben visszakapta a valamikori egyházi gimnázium épületét, ám az addig ott működő iskola igazgatója az utolsó székig mindent elvitt. Tőlem kért segítséget, ám én csak szeptember elején indultam haza. Végül mégis sikerült megszervezni a szállítást, olyan szerencsénk volt, hogy már augusztus 18-án megérkezett, és a 29-i tanévnyitóra az egész iskola be volt rendezve. Ilyen dolgok éltetik a szervezetünket.

Nyilván érték csalódások is.

Előfordult már, hogy egy kórház elutasította a segítséget. Magyarországon találtunk egy olyan kórházat, amelyben nagyon jól ki tudták volna használni a Svédországban lecserélt, nyolcéves műszert, ami itt még mindig modernnek számít. Az igazgató azonban elutasította, pedig egyetlen forintot sem kellett volna fizetnie. Az egész mögött az állt – akárcsak nyugaton –, hogy ha egy igazgató a gyártótól több millióért megrendel egy berendezést, annak árából általában 3-4 százalék közvetítési díj gyanánt az ő zsebébe vándorol.

Melyik volt a legemlékezetesebb szállítmány?

Talán a romániai csángóknak szánt. Ez mintegy háromszázezres, magyar ajkú közösség a Keleti-Kárpátokon túl, románok lakta területekkel körülölelve. Tavaly rendeztünk be ott egy teljes orvosi rendelőt, EKG-t, minilabort, komputert, vizsgálóasztalokat, de még függönyöket is adtunk. Két éve Jáki Sándor Teodóz győri bencés atyával jártam a csángók között. Lespeden laktunk, nagyon szerény körülmények között, nem volt fürdőszoba, vécé, a nyugatról jött ember úgy érezte, a világ végére keveredett. Eljött hozzám egy hetvenéves férfi, Zöld János, hogy nincs a faluban orvosi rendelő, tudnék-e segíteni. Mondtam, tudok, de csak ha van egy olyan épület, ami megfelel rendelőnek, van benne víz, villany, fűtés, telefon. Ha ez megvan, akkor én a várótermi székektől a minilaborig mindent hozok. Erre elvitt a polgármesterhez, és kért egy épületet. Kaptunk is, még az eget is láttuk bentről, lyukas volt a tető, minden el volt korhadva. Zöld János ott azt mondta: László, én ebből rendelőt csinálok. Megszervezte a faluban, tetőt, padlót raktak, csempéztek, és egy éve telefonált: László, küldjünk már valamit, mert félig készen vannak, és a falu nem hiszi, hogy tényleg jön valami. Akkor teherautót béreltünk és mindent elszállítottunk Lespedre. Tavaly karácsony előtt jött a delegáció Zöld János vezetésével, hogy megköszönjék a rendelőt. Ezek miatt a dolgok miatt érdemes csinálni ezt az egészet.

Említette, hogy Horvátországba is több szállítmányt juttattak el...

Szentlászló települést a háborúban teljesen szétlőtték, csupa törmelék volt a falu, a lakosság Eszékre menekült. Elmentünk a feleségemmel megnézni, mi a helyzet. Ott tudtuk meg, hogy a temetőt elfelejtették szétlőni, a lakosság Eszékről naponta járt a sírokat gondozni, mondták, vissza akarnak költözni. A horvát állam mindegyiküknek adott egy kis kunyhót, talán 35 négyzetméternél nem volt nagyobb. Újraindult az élet a faluban, a környéken, és nekünk adatott meg, hogy az iskolát és az orvosi rendelőt berendezzük. Én a gondviseléstől olyan lehetőséget kaptam, ami nagyon kevés embernek adatik meg. Azt, hogy tudok adni, semmibe nem kerül, és mégis rettenetesen nagy értékeket tudok ajándékozni.