A jégen mindig egyedül vagyok, nem látok senkit

„A legfontosabb, hogy magamból kihozzam a maximumot”Az ország azóta is ünnepel, de a mindig mosolygós tiszaújvárosi lány Európa-bajnokként is az a szerény és szorgalmas sportoló maradt, akinek megismertük eddigi pályafutása során. A rengeteg gratulációt, virágot és ajándékot köszönve az első mondata mindig az volt, hogy ez a siker legalább annyira a vele foglalkozó szakemberek érdeme, mint az övé és talán soha nem fogja tudni meghálálni nekik. Pedig szebben, jobban nem is lehetett volna megköszönni a törődést, mint ezzel a fényes éremmel. Az újdonsült Európa-bajnokkal egy héttel a győzelem után beszélgettünk.

Rögtön a verseny után egy szarajevói gálára vitték az érmeseket. Volt már egyáltalán alkalma és ideje megünnepelni a győzelmet?

A többi magyar versenyző nagyon aranyos volt, mert a kűr után már pezsgővel vártak a szobában és az ajtóra felírták, hogy „you are the champion”. Tiszaújvárosba csak négy nappal az Eb után jutottam el, de még akkor sem a szüleimhez, mert a helybeliek szerveztek egy közönségtalálkozót, ahol köszöntöttek és a polgármester is vacsorára hívott. De szombaton aztán hazamentem és vasárnap a nagyszüleimmel meg az unokatestvéreimmel is együtt ünnepeltünk.

Annak idején hogyan derült ki, hogy sokkal biztosabban mozog a jégen, mint a többi gyerek?

Háromévesen kezdtem el korcsolyázni, de szinte a véletlenen múlott, hogy a jégre vittek. Akkoriban Tiszaújvárosban nagyon sok gyerek volt és mivel édesanyám otthon volt a kisöcsémmel, kiraktak az óvodából. Otthon viszont unatkoztam, szerettem volna gyerekek közé menni és elég eleven is voltam ezért apukám időnként levitt a jégpályára, hogy levezessem az energiáimat. Az ottani edzőm, Papp Ági néni néhány foglalkozás után azt mondta a szüleimnek, hogy gyakrabban is levihetnek, mert nem csak hogy élvezem a korcsolyázást, de a mozgásom is jó és sose sírok ha elesem. ĺgy aztán ott ragadtam, iskolás koromban elkészültek az első programjaim és hétévesen már indultam az első versenyen.

Akkor már bizonyára sejtették a szakemberek, hogy ebből a kislányból még bajnok is lehet.

A legkisebb korcsoporttól kezdve minden korosztályos magyar bajnokságot megnyertem annak ellenére, hogy sokkal keményebben meg kellett küzdenem az eredményekért mint azoknak, akik Budapesten készültek jobb körülmények között. Az első igazán jelentős eredményemet tízévesen értem el – megnyertem a válogatót egy stuttgarti versenyre és utána a versenyen is első lettem. Akkor még Gurgen Vardanjan és a felesége foglalkoztak velem, de mielőtt betöltöttem volna a tizenharmadik évemet a szüleimnek dönteniük kellett, hogy elengednek-e Budapestre, ahol sokkal jobbak az edzési feltételek, mint egy vidéki városban. Azt nem tehették meg, hogy ők is felköltöznek, mert a munkahelyük Tiszaújvároshoz kötötte őket, én viszont nagyon szerettem volna jönni. Végül a korcsolyázó szövetség akkori elnökét, Kozári Klári nénit kérték meg, hogy segítsen, ő pedig felajánlotta, hogy lakjam nála és innen kezdve ő lett a pesti pótmamám. Az edzésemet is szinte látatlanban vállalta Száraz András, mert akkor Svédországban dolgozott – csak egyetlen egyszer látott, amikor kiutaztunk utána egy edzőtáborba.

Tizenhárom évesen áldozatnak fogta fel, hogy itt van egyedül a nagyvárosban és minden percét szigorúan beosztják, vagy annyira szeretett korcsolyázni, hogy ez minden mást feledtetett?

Az edzéseket nem bántam, mert korcsolyázni nagyon szerettem, de eleinte nagyon egyedül voltam. Az is eléggé elkedvetlenített, hogy nem akartak felvenni a Móricz Zsigmond Gimnáziumba, mert attól tartottak, hogy sportolóként majd nem állom meg a helyem a tanulásban. A szövetség elnökének a közbenjárása kellett ahhoz, hogy felvegyenek, de egy év után már a legjobb tanuló voltam az osztályban és az igazgatónő nyilvánosan is elnézést kért, hogy nem bízott bennem. Ez az egy év kellett ahhoz, hogy megszokjam a nagyvárost és úgy érezzem, az itteniek elfogadnak.

Egy műkorcsolyázó esetében is olyan kemény edzésprogramot képzeljünk el, mint például az úszóknál? Hajnali ötkor már korcsolyával a vállán araszol a műjégcsarnok felé?

Szerencsére nem kell hajnalban kelnem, délelőtt másfél órát és délután egy órát edzem a jégen, ezenkívül balettre is járok és minden nap futok, hogy megfelelő kondícióban legyek. A nyár keményebb, mert olyankor minden nap van jég, balett és atlétikai edzés is, de a versenyek előtt már csak a jégen edzünk.

Soha nincs egy-két hét szünet?

Júniusban, de igazán csak egy-két hét, mert a teljes semmittevés után nagyon nehéz visszaállni. Márciusban a versenyidőszak után is dolgozunk még – ilyenkor szoktuk az új elemeket megtanulni, és június közepe után már kezdődik a felkészülés a következő szezonra.

Az egyéni sportolók pályája során talán az a legnehezebb időszak, amíg az ígéretes tehetségtől eljutnak odáig, hogy a legnagyobbak között tartják őket számon. Sokan nem is lépik át ezt a képzeletbeli határvonalat. Önnél a naganói olimpián elért 15 hely volt ez a fordulópont, de előtte soha nem érezte úgy, hogy feladja, mert az oroszok közé úgysem tud betörni?

Nem, soha. Tizenhárom éves voltam, amikor először kijutottam a felnőtt Európa-bajnokságra – azóta már tizenöt év az alsó korhatár – és a 14. lettem. Akkor, ott nagyon sokan felfigyeltek rám és úgy érzem, onnan kezdve a valódi törésektől eltekintve, töretlen a pályám. Volt két év kihagyás, mert hirtelen sokat nőttem és a sok munkától egy csont a lábamban magától elrepedt. Mire helyrejöttem egy edzésen belerúgtam a saját lábamba, megint eltört egy csontom, ez újabb egy évig tartó lábadozást jelentett, és így az 1996/97-es évem teljesen elúszott. Ezért is volt számomra annyira fontos az 1998-as év, amikor minden világversenyre kijutottam és életem első olimpiáján rögtön 15. lettem. De azt az elért helyezésektől függetlenül mindig észben tartottam, hogy aki soha nem lesz dobogós, az is ugyanannyit dolgozik, mint a többiek, mert ebben a sportágban nagyon sok múlik a sorsoláson, a bírókon és a szerencsén. A mostani európai mezőnyben is legalább hat-hét versenyző van, akik közül bármelyik lehet akár első. A sorrendet csak apró momentumok döntik el.

Aki ma bármelyik nagy versenyen a legjobb huszonnégy közé akar kerülni, annak az ötféle tripla ugrást már tudnia kell. Melyik a legnehezebb közülük?

Ezt versenyzője válogatja, de a legjobbak már mindegyiket tudják és edzéseken hibátlanul meg is ugorják. Inkább csak az ugrások magasságában van különbség, meg abban, ki hogy bírja a pszichikai terhelést. Mégiscsak ki kell állni több ezer ember elé, elfelejteni, mi fáj, hol sajog, mennyire izgulok és csak magamra figyelni. Részben hozzá lehet szokni, de teljesen, azt hiszem, soha.

Annak tudatában, hogy a kötelező gyakorlat után az első helyen állt, tudott egyáltalán aludni a kűr előtt?

Ilyenkor mindig az jut az eszembe, hogy a Salt Lake City-i olimpián, amikor váratlanul bekerültem a legjobb hatosba, tizenötezer ember szurkolt nekem, és ott is arra kellett gondolnom, hogy egyedül vagyok az egész csarnokban. A lelki felkészülésben nagyon sokat segített nekem pszichológusunk, Vura Márta néni – a kűr előtti estén is átjött hozzám, sokat beszélgettünk és utána nyugodtan tudtam aludni. A legfontosabb, hogy amikor már kint vagyok a jégen, csak magamra figyeljek és csak az éppen következő ugrás járjon a fejemben. Ilyenkor nem látok és nem hallok semmit, csak a zenét, még az előttem futó versenyző pontszámait sem regisztrálom. Egyébként sem szoktam megnézni a többieket, most is csak a közönség reakcióiból következtettem, hogy mindenki nagyon jól futott.

A Salchowot, a Lutzot, a Rittbergert régen csak a névadóik tudták, ma már kötelezőnek számítanak. De gondolom, ma is minden versenyző álmodik arról, hogy olyasmit mutasson, amit majd esetleg róla neveznek el...

Nehéz lenne újat kitalálni, már minden ugrást, amire a fizika törvényei szerint egyáltalán képes lehet egy ember, felfedeztek. A forgásokon lehet még csiszolni és a mozdulatok eleganciáján, mert azért ugyanazt sem csináljuk még ketten sem ugyanúgy. Nekem az egyik specialitásom az, hogy elég magasak az ugrásaim – ez velem született adottság – és a Biellmann piruettet sem tudja mindenki.

Hogy áll össze a programok koreográfiája? Ön is beleszól vagy szakemberekre bízza?

Most már harmadik éve Nyikolaj Morozov készíti a programjaimat, ő dolgozik Bryan Joubert-nek és Alexej Jagugyinnnak is. Szerinte nekem a karakteres zenék állnak jól és én ebben egyetértek vele, úgyhogy a választást rábízom. Amikor megvan a zene, akkor megbeszéljük az edzőimmel, Jurek Eszterrel és Száraz Andrással, hol legyenek az ugrások meg a forgások, a többi pedig már a koreográfus dolga.

Aztán az edzések során minden mozdulat annyira beleivódik a versenyzőbe, hogy a versenyen már egy véletlen mozdulat sem fordulhat elő? Nincs olyan, hogy ott dönti el, inkább csak duplát ugrik tripla helyett?

Nem lehet ilyen, mert ezek az ugrások annyira a másodperc töredéke alatt történnek, hogy a legkisebb rövidzárlat is elronthatja az egészet. Már az is hiba, ha az ember fejben hamarabb ugorja meg, mint a valóságban – ilyenkor szoktunk rontani vagy elesni. Ha egy adott pillanatban tripla volt begyakorolva, akkor annak úgy kell nekimenni, hogy triplát fogok ugrani, de elég, ha a kézfejem nem úgy áll, ahogy kellene és már nem sikerül tökéletesen. Ilyenkor már csak az a kérdés, hogy egy elrontott tripla lesz-e belőle vagy még sikerül kihoznom egy szép duplát, de ehhez az is szükséges, hogy időben megérezzem, mire lesz elég ez a lendület.

Van olyan ugrás vagy forgás, amelyről tudja, és be is vallja, hogy gyengébben megy és bizony sokat kell még gyakorolnia?

Ahányszor visszanézem a programjaimat mindig az az érzésem, hogy tudnék még javítani rajtuk. Ez a tangó az Eb-n elég jól sikerült, a nagy nyomás ellenére megmutattam, mit tudok, de azt is tudom, hogy ennél többre is képes vagyok. Tripla-tripla kombinációt én is tudok, főleg Salchow-Rittbergert, de ez elég nehéz, rizikós ugrás és mivel most a kötelező után az első helyen álltam, az edzőim úgy döntöttek, hogy ne kockáztassak. A világbajnokságon, Dortmundban azonban már szeretném megmutatni.

A tavalyi Eb-bronz óta biztos tapasztalja, hogy minél nagyobb a siker, annál nagyobbak az elvárások is. Hogy lehet ezzel a teherrel megbirkózni, miközben a világbajnokságra készül?

Persze, így nehezebb, de én eddig is mindig küzdöttem a jobb eredményekért. Az a legfontosabb, hogy mindig kihozzam magamból a maximumot, aztán majd meglátjuk, hogy ez mire elég. Ez pontozásos verseny, a jég csúszik és a világbajnoki mezőny rettentően erős, úgyhogy én nem is gondolok arra, milyen helyezéssel lennék elégedett. Az ad erőt a felkészülésben, hogy ha itthon, ennyi ember és ennyi ismerős előtt ezt meg tudtam csinálni, akkor idegenben már csak könnyebb lehet.

Az edzések és versenyek mellett még egyetemre is jár, ráadásul egyszerre kettőre. Egy igazi maximalista.

Csak azért alakult így, mert a testnevelési egyetemen nem nyílik minden évben szakedzői szak, és érettségi után a Műszaki Főiskolára jelentkeztem menedzser szakra. Egy évre rá viszont már nyitottak levelező edzői szakot, és ezt nem hagyhattam ki. A műszaki főiskolán is van sportolói tagozat, ami azt jelenti, hogy az előadásokon való részvételt nem veszik olyan szigorúan és a vizsgaidőpontokat is tudjuk egyeztetni – mondjuk, ha a vizsgaidőszakban pont versenyem van, akkor megengedik, hogy utána vizsgázzak.

És mi lesz majd, ha nagy lesz – sportmenedzser vagy edző?

Remélem, a kettőt össze lehet majd kapcsolni. Pár évig még szeretnék versenyezni, de utána jó lenne fiatalokkal foglalkozni, hogy átadhassam nekik, amit tudok. Azt hiszem a saját élményeim és tapasztalataim alapján könnyebben megtalálom annak a módját is, hogyan kell bizonyos helyzetekben egy versenyzőhöz viszonyulni.

Az elmondottak alapján teljesen kitölti az életét a korcsolyázás. Vágyik egyáltalán valamire, ami nem függ össze vele?

Különösebben nem vágyom semmire, ez az aranyérem pedig minden munkáért és lemondásért bőven kárpótolt. Nekem utoljára 1998-ban játszották a Himnuszt, de mostanáig emlékeztem arra az elmondhatatlan érzésre. Amikor felcsendültek az első hangok, körülnéztem a Sportarénában és láttam, hogy mennyi embernek szereztem örömet – ennél nagyobb jutalmat nem tudok elképzelni.