A játékos intellektus énekese

CSEHY ZOLTÁN

Nehéz helyzetben volt március 23-án a Budapesti Tavaszi Fesztivál közönsége: az operában José Cura énekelte Cavaradossit, a Zeneakadémián Händel Orlandója csendült fel Jean-Christophe Spinosi vezényletével, a Művészetek Palotájában pedig a brit sztárbariton, Simon Keenlyside adott koncertet. Mivel a többiekhez már volt szerencsém élőben, ezúttal Keenlyside mellett döntöttem: remek választás volt.

Keenlyside kiváló hangi adottságai mellett ugyanis pazar színész is: pontosan tudja, hogy az opera dráma, és egy-egy kiragadott részlet előadása azáltal is nehezebb, hogy a részbe kell belepréselni egy egész darab drámai háttéranyagát. Keenlyside a játékos intellektus énekese: legjobb szerepformálásai is az operasémákból kilógó „értelmiségi” pozíciót megjelenítő figurák karakterrajzában öltenek testet. Emellett a gonosz üzelmeinek kiszolgáltatott ártatlanság megjelenítésében is egyedülálló. Ez utóbbinak köszönhetően fedeztem fel őt magamnak Britten Billy Buddjának szerepében.

A természetesség és a váratlanság lételeme ennek a megszólalásmódnak. Az áriaest első száma Leoncavallo Bajazzókjának prológusa volt. Amikor felcsendültek az első taktusok, meglepődve kerestük az énekest a színpadon, hiszen emlékezetünk szerint a zenekari megszólalás távlatából alig egy-két percnyire lehet a vokális megszólalás... és akkor berobogott egy hosszú kabátos, kopott válltáskás férfi, Tonio, és belekezdett a feledhetetlen dramaturgiával felépített koncepció megvalósításába. Miközben művészet és fikció viszonyáról magyarázott dalban a közönségnek, a lehető leglezserebb mozdulatokkal vetkőzött, fésülködött, készült fel az „előadásra”. A közvetlenség olyan fokát teremtette meg, mely egyszerre helyezte új megvilágításba a prológust és egyszerre jelezte az áriaest karakterét. Keenlyside nem tiszteli, hanem használja a hagyományt, az operaéneklésben az éneklés válik a legfontosabbá számára, ha kell, megfontoltan keresetlen és professzionálisan szétszórt. Nem véletlen, hogy a prológust a koncert sokadik ráadásaként újra el kellett énekelnie.

Az áriaest csúcspontjainak azonban két Verdi-részletet tartanék: a Don Carlosból Posa áriája olyan elemi erővel és kiegyensúlyozott szépséggel szólalt meg, hogy a hang minden árnyalata, drámai ereje érvényesülni tudott. „Ez a Posa egy életidegen idealista-fantaszta lázálmaiból bontja ki a szó kettős értelmében vett nagy ívű szólamot” – írta róla egy kritikusa a Metropolitan Don Carlos-előadása kapcsán. A karakterrajz olyan plasztikusra sikeredett, hogy a hallgató szinte fizikai kiszolgáltatottságot érzett, a jelenetbe csöpögtetett esszencia a felkavaró opera teljes képzetét felidézte. Az érzelmi kiélezettség e radikális foka világított rá arra a sokszor mellőzött tényre, hogy az opera legalább annyira hatalmas intellektuális energiákkal felépített rendszer, mint narcisztikus hangvarázs. Keenlyside-nak teste van, a legnagyobb lebegés közepette is visszahúzzák és a földön, a testben tartják őt a zenévé alakított érzelmek. A Rigoletto-részlet sem volt szokásos: minden humoros effektus mellett az önmaga csapdájába esett „bohóc” tragikuma uralta, aki számára a játék véresen komoly fordulatot vett, s immár apaként éli meg azt, amire eddig ő buzdított a reneszánsz életigenlés szélsőségesen hedonista-obszcén gesztusaival. Keenlyside a szünetben a színpad sarkában egy frappáns rajzot készített, s ez a karikatúra elő is került az előadás során.

Cilea Az arles-i lány című operájának részlete (Come due tizzi accessi) különösen jól mutatta az erőteljes árnyalatokban tobzódó hang rejtettebb szépségeit is. A Hamlet-bordal (O vin, dissipe la tristesse) intellektuális krízisét szintén igazi öröm volt megtapasztalni.

A Budapesti Filharmónia Társaság Zenekara játszott Julian Kovatchev fegyelmezett és határozott vezényletével. Játékuk nem csak kíséret volt: valóságos koncertet adtak a koncerten belül. Különösen szépen játszották a Tell Vilmos-nyitányt, külön jelezve a nyitóstruktúra tüneményes szépségeit, valamint Thomas Mignon című operájának csillogása is lenyűgözte a közönséget.

Az áriaest ráadásszámai sem bizonyultak adaléknak: új színekkel gazdagították Keenlyside karakterét. A populáris regiszter felé is nyitott hang valósággal lubickolt a felszabadultságban: az elemi energia diadalpillanatai a tapsban is megnyilvánultak. A rengeteg impulzus mellett egy gesztust őrzök meg különös tisztelettel: miután Keenlyside elénekelte A pikk dámából Jeleckij híres áriáját, és a közönség szinte ovációval ünnepelte, jobb csuklójának diszkrét mozdulataival és finom mimikával azért jelezte, ez túlzás, sikerülhetett volna jobban is. Lenyűgöző, nemes közvetlenség. Csak a legnagyobbak sajátja.