A húsvét a személyes felelősségre is figyelmeztet

Isten irgalma olyan végtelen és olyan széles, hogy nincs az a bűn, melyet ne tudna megbocsátanSomogyi Tibor felvételeÉn magam úgy vagyok vele, hogy a karácsonyt sokkal bensőségesebb ünnepnek érzem a húsvétnál, holott tudom, az egyház a húsvétot tekinti nagyobb ünnepnek. És persze, ha csak én volnék ezzel így, most nem hozakodnék elő vele, de az a tapasztalatom, hogy az emberek nagy többsége hasonlóan nem tudja olyan áhítattal megélni a feltámadás ünnepét, mint a születését. Mi lehet ennek az oka?

A húsvét tartalma talán mélyebben belelép az ember lelkiismeretébe, mert karácsonykor egy kisded születik, de húsvétkor egy felnőtt férfit gyötörnek agyon és feszítenek keresztre. Eleve más tehát a hangulata. És azt is le kell szögezni, hogy a karácsonynak a jellege, a karácsony értéke csak akkor érthető meg teljesen, amikor megértem a húsvétot. Hogy a húsvétkor kereszten meghalt Megváltónk, aki feltámadott, felment a mennybe, szóval Isten fia, aki a legnagyobb gyötrelmek közepette is értünk imádkozott, ő született több mint harminc évvel előbb, s ez a karácsonynak az igazi értéke. Hogy akkor született az, aki harminchárom-harminchat évvel később – pontosan nem tudjuk, bár az a harminchármas már amolyan szimbolikus számmá vált, de történelmileg nem tudjuk bizonyítani – meghalt értünk. A karácsony értéke tehát mindenképpen a húsvét értékéből indul ki.

Úgy értsem tehát, hogy saját lelkiismeretünk miatt nem éljük meg, már akik nem éljük meg ezt az ünnepet olyan áhítattal, mint a karácsonyt? Mert értem én, hogy meghalt értünk, s hogy halálának valamennyien részesei vagyunk nap mint nap, de ennek a történetnek a végén mégiscsak a feltámadás van, tehát örvendeznünk kéne ilyenkor, én mégis kitartok amellett, hogy inkább karácsonykor örvendezünk nagyobb átéléssel.

Azt hiszem, ez természetes. Hiszen egy gyermek születése csak örömet jelenthet. A húsvétban pedig, tetszik, nem tetszik, benne van a szenvedés is. Karácsonykor ott van József, Mária, a pásztorok, a királyok, és Szent Ferenc hatására a 13. századtól ezt el is játsszuk minden évben, van karácsonyfa, vannak szimbólumok, melyek nagyon összefonódnak a természetes szimbolikus érzéssel is, olyan szép, ahogy szokták mondani az emberek, olyan szép ez az ünnep. Nincs benne semmi zavaró, örömteli az egész. Ami a húsvéti ünnepeket illeti, mindjárt a negyvennapos böjttel kezdődik – kivéve persze a vasárnapokat, az mindig az Úr feltámadásának a napja –, a böjt körül ott van hamvazószerda, nagypéntek... Már a hamvazószerdának az alapmondata, hogy porból vétettél és porrá leszel, nem éppen romantikus zene a fülnek, és erre nem mondja senki, hogy jaj, de szép volt, amikor hamut kentek a homlokomra. Egyértelmű, hogy a húsvéti ünnepekben sokkal intenzívebben hangsúlyozva van a személyes felelősség a személyes cselekedeteinkért. Tehát Jézus keresztre feszítése, ez a nagyböjti időszaknak is az üzenete. Mert ez nem csupán egy történelmi tény, hanem ahogy mi fogalmazunk, minden bűnnel, amit elkövetünk, például, amikor tudom, hogy nem szabad valamit mondanom, mert rágalom, én annak ellenére kimondom, hisz így tetszeleghetek a jól informált szerepében, no, akkor én is beszúrom Jézus keresztjébe a saját szögemet. Mert az a csodálatos ebben a történetben, hogy itt nincsenek időkorlátok. Jézus szenvedése és feltámadása attól az időtől kezdve, amikor megtörtént, az egyházban és az emberi társadalomban valamilyen módon folyton ismétlődik. A másik dolog pedig, a mindennapi életben is tapasztalhatjuk, hogy az értékes dolgok nem születnek meg szenvedés és önmegtagadás nélkül. És ha úgy tűnik is, akkor rövid időn belül kiderül, hogy az egy nagyon olcsó, felszínes semmiség volt. Mint ezek a hirtelen felbukkanó énekesek, akik körül a nagy csillogás meg a hatalmas pénzek, de nem kerül nekik nagy munkájukba, talán még énekelni sem tudnak, szemfényvesztés az egész, olcsó trükk...

Szóval az érték mindenképpen feltételezi az erőfeszítést.

Természetes, az erőfeszítés. Talán ez a legmegfelelőbb szó a mindennapi használatra. Mert a Golgota-járás, a kereszt hordozása az, ami érvényesül a mindennapi életben is. Még mélyebben kifejezve ez azt is jelenti, hogy a szeretet szenvedés nélkül nem igazi szeretet, és a szenvedés sem igazán szenvedés szeretet nélkül. Ez olyan dolog, amit még anélkül is megérthet az ember, hogy hinne Istenben. Ez annyira reális, minthogy felmenni a hegyre csak lentről lehet, s a föld gravitációjának, mely visszahúz, annak kell ellenállni.

Beszélgessünk egy kicsit arról is, hogy ennek a megváltástörténetnek jóval több szereplője van, nemcsak maga Jézus Krisztus. Általában őt emlegetjük. A már bemutatása előtt elhíresült Mel Gibson-film is csak őrá fókuszál, a többiek nagyon-nagyon mellékszereplők, nekem még az édesanya, Mária is annyira jellegtelennek, sőt még talán azt is megkockáztatnám, hogy szenvtelennek tűnt...

Mária jelenléte csendes volt, de számomra az őt alakító Maia Morgensternnek sikerült őt úgy ábrázolnia, hogy azt lássam, ezzel a csendességgel együtt ő nagyon szenved, a szenvedés mögött viszont hiszi, tudja, hogy Isten ezt nem hagyja ezen a szinten. De a művészet tulajdonképpen félkész áru, tehát kell hozzá a fogyasztó, s éppen az a szép benne, hogy mindenki szabadon dolgozhatja fel magában a látott élményt. Bennem ez úgy rezonál, hogy Mária egy szenvedő anya, aki tele van reménnyel. És kegyelemmel teljes még ott a kereszt alatt is.

Ne is a filmről beszélgessünk most, hanem a megváltástörténet mellékszereplőiről.

Ami a keresztutat illeti, nekem nagyon szimpatikus Veronika szerepe. Veronika, aki kendőjével törölte meg Jézus Krisztus arcát. A neve is ezt jelenti – vera icon, vagyis az igazi kép –, a hagyomány szerint, ugye, rajta maradt a kendőjén Jézus arcának mása. De nem emiatt említem, hanem ami a lényeg, hogy ő az, aki képes egyedül kilépni a sorból, és tenni valamit, amit a tömeg nem tesz. A tömegben bujdosó egyének közül senki nem veszi a bátorságot. Cirenei Simon is azért segít Jézusnak, mert kényszerítik a katonák. Ellenben Veronika önként lép ki a sorból, és ez szerintem a mai világban is nagyon fontos példa lehetne, hogy gerinces emberek legyünk, akik saját döntésük szerint tudnak cselekedni, s nem azt teszik, amit a tömeg tesz. És itt fűzném még hozzá a vallásos dolgok külső keretéből: nagyon fontos, hogy tudjunk örülni a sajátosságunknak, és ezt tudjuk építeni is. Mert Isten nem azt várja tőlünk, hogy formaemberek legyünk, valamiféle sorozatgyártmány vagy klónozott példányai valakinek. Isten előtt én egy megismételhetetlen egyén vagyok, aki olyan értékes, hogy meghalt érte Krisztus. Ezért veszélyes, amikor a szentek életét olvassuk, s azt mondjuk, olyan akarok lenni, mint ő. Azért veszélyes, mert lehetetlen, nem tudok olyan lenni, mint más, de ezt nem kudarcként kell megélnem, hiszen nekem azt kell mondanom, hogy az ő hősies önfeláldozása a mindennapi cselekedetekben, ez az, ami inspirálhat engem, és ha az ő tetteitől ösztönözve cselekszem, én akkor is én maradok, ő pediglen ő. Veronikában ez az egyéniség, ez a hősiesség, hogy nem arra figyelt, mit fognak csinálni mások, nem arra gondolt, hogy mit fognak szólni mások, hanem cselekedett, mégpedig úgy, ahogy azt ő látta jónak. És ez olyan nagyon rokonszenves benne.

Manapság is milyen jó volna, ha kicsivel többen lépnének ki itt-ott a sorból.

Akik kilépnek a sorból s akik jönnek valamilyen építő ötlettel, akik nem félnek előállni a véleményükkel. Igen. Ez nagyon fontos volna, mert úgy tűnik, hogy a modern kultúra azzal, ahogy el tudja érni a tömegeket, valahogy egyformává teszi az embereket. Elég megnézni, hogy a fiatalok hogy öltözködnek. Modellek szerint, semmi kreativitás, semmi egyéniség, elég ránézni: sárga haj, lógó nadrág, tudom, hogy Eminem, és hasonló módon csoportosítható a legtöbbjük. Ezekben a modellekben az a baj, hogy csak a külsőségekre törekszenek. Mert aki komolyan hallgat zenét, az annyira bensőséges dolog, hogy ő már lelkileg követ valamit vagy valakit.

Valóban, nem jellemző, hogy mondjuk a Mozart-rajongók rizsporos parókában járkálnának a nagyvilágban. De visszatérve a megváltás mellékszereplőihez, álljunk meg egy kicsit Péternél, aki megalkuvó, hiszen háromszor is megtagadta Jézust, no és főleg Júdásnál, aki elárulta őt. Nem éppen a tisztelet és az elismerés hangja az, amivel emlegetjük. Pedig ha onnan közelítem meg a szerepüket, hogy az emberré lett Istennek már a megszületésekor, a jászolban, sőt már az angyali üdvözletnél vagy azt megelőzően benne volt az élettörténetében a halála és a feltámadása, hiszen Megváltónak jött ő erre a földre, s ha nem tagadják meg, ha nem árulják el, akkor nem feszítik keresztre, nem hal kínhalállal, nem támad fel harmadnapon, és oda az egész megváltástörténet. Itt állhatnánk azóta is kiűzve a paradicsomból. A világért sem szeretném ezt elviccelni, de halkan azért megkockáztatom a kérdést: ilyen szemszögből nézve nem lehet, hogy tulajdonképpen mi hálával tartozunk Júdásnak, amiért nem tagadta meg ennek a rettenetesen kegyetlen szerepnek a beteljesítését?

Pontosan értem, amit mond, jó is a logikája, csakhogy a történelem során számtalanszor beigazolódott, hogy árulók mindig akadnak. Tehát, ha nem lett volna Júdás, lett volna valaki más. Az, hogy a megváltás valóban már a születésben benne volt, nem jelenti, hogy ne lett volna Júdásnak személyes felelőssége a történtekben. Hiszen az utolsó vacsorán Jézus, tudva pedig, hogy mi készül, felé is nyújtja a kenyeret, ami a zsidóknál olyan szokás volt, hogy a barátságot fejezte ki. Tehát a végsőkig megadta az esélyt Júdásnak, az utolsó vacsoránál is jelezte, a barátom vagy, ő mégis úgy döntött, hogy elárulja. Minden olyan ember, aki elárulja Jézust valamilyen módon, Júdásra hasonlít. De említette Pétert is, no most mi a különbség kettejük között? Érdekes, mert van egy párhuzam, tulajdonképpen mindkettő elárulta Jézust, mindenki a maga módján, de elárulta. Mégis nagy a különbség kettejük között, hiszen Péter képes volt zokogni utána, őbenne olyan nagy volt az alázat, hogy vissza tudott menni Jézushoz, és hitte, akkora nagy az ő szeretete és irgalma, hogy megbocsáthat neki. Júdás pedig büszkeségből vagy kishitűségből felakasztotta magát.

És ha, mondjuk, személyes felelősségének tudatában Júdás megtagadja a szerepét, akkor meg nem az történik, hogy ő Isten akarata ellen cselekszik?

Nem, biztos, hogy nem. Hiszen Jézus is azt mondja, hogy az Isten fia úgy megy, ahogy kell mennie, de jaj annak, aki elárulja az ember fiát. Tehát a dolgok logikája szerint a zsidó tanács előbb vagy utóbb elítélte volna Jézust. Júdás csak eszközként szerepel, ő a beépített ávós tulajdonképpen.

Valójában mit jelent számunkra a megváltás? Az örök halál helyett megadja az örök élet esélyét? Ezt jelenti?

Igen, tulajdonképpen ezt jelenti. Ami Jézus Krisztus szerepét illeti, nekem nagyon tetszik a második Ádámról szóló teológia. Az első Ádám elköveti a saját személyes bűnét, ami egyúttal az átterjedő bűn. És ennek a bűnnek, ami tulajdonképpen a szófogadatlanság, ennek a következménye a halál. No most tulajdonképpen az egész Ószövetség, ha leegyszerűsítjük, arról szól, hogy várjuk azt, aki minket megvált ettől a szörnyű következménytől. Jön Jézus mint második Ádám, aki a Getsemáne-kertben vérrel verejtékezve azt mondja, atyám, ne az én, hanem a te akaratod teljesüljön. Az első Ádám azt mondja: nem. A második Ádám azt mondja: igen. Az édenkertben van a nem, a Getsemáne-kertben van az igen. Ennek a szófogadásnak a következménye is a halál, de már nem az a szörnyű halál, hanem egészen más minőségben. Kellett, hogy jöjjön valaki, aki ártatlan, aki kívül áll a megátkozott emberiségen. Jött hát az Isten fia, belépett az emberek közé, és azt is olvashatjuk, hogy mindenben hasonlított az emberekre, kivéve a bűnt. Ő jön kívülről mint szent, belép a bűn börtönébe, emberré lesz. Ő bűntelen volt, de a test, amit magára vett, emberi test, tehát kimondottan bűnné lett értünk, így olvassuk a Szentírásban. Ő mint második Ádám szót fogad az Istennek, és ennek az Atya iránti szeretetből való szófogadásnak a következménye a halál. Az a döbbenetes, hogy az ő szeretete még a legkegyetlenebb pillanatokban sem kérdőjeleződik meg, amikor a kereszten azokért imádkozik, akik őt keresztre feszítették, itt van mindennek a csúcsa. És újabb párhuzam: az édenfa gyümölcse a bűnnek az eszköze, Ádámmal kiűzetik az ember a paradicsomból – a keresztfa gyümölcse Jézus Krisztus, aki eltörli a bűnöket, és visszavezeti az embereket a paradicsomba. Hiszen a keresztfán azt mondja a jobb latornak: Még ma velem leszel a paradicsomban.

Végezetül mit üzenne azoknak, akik hasonlóan, mint én, nem igazán érzik át a húsvét jelentőségét, vagy azoknak, akik nem is gondolnak rá, milyen ünnep ez a mostani, hogy miért volt munkaszüneti nap tegnap és miért lesz hétfőn is?

A kollégákkal a napokban már megbeszéltük a gyóntatásokat. Azért mondom ezt, mert úgy gondolom, hogy az volt az első feloldozás a történelemben, amikor Jézus azt mondta, még ma velem leszel a paradicsomban. Ezt a hatalmat, feloldozni az embereket bűneik alól, és közvetíteni irgalmas, feltámasztó szeretetét, tulajdonképpen átadta a papoknak és a püspököknek. Tehát minden feloldozás, mely ebben az időszakban elhangzik, ugyanezeknek a szavaknak a tartalmát közvetíti: ma velem lehetsz a paradicsomban, ma az Istennel lehetsz, ma tiszta lehetsz, és tapasztalhatod a személyes feltámadást. Azt üzenném, ha már üzenhetek, hogy Isten irgalma olyan végtelen és olyan széles, hogy nincs az a bűn, melyet ne tudna vagy ne akarna megbocsátani, természetesen ha az ember is akarja, mégpedig őszinte bűnbánattal. És ez az igazi húsvét. Amikor az ember a bűnből feltámad, és odaáll Isten elé, mint a tékozló fiú, akit átölel az atyja.