A hazakísérés terve (Café Hyena)

JANA BEŇOVÁ

Pozsony-Ligetfalu olyan terület, ahol az idő nem oszt, nem szoroz. Olyan lények élnek itt, melyekről a világ többi része azt gondolja, már nem léteznek, kihaltak. Jó és rossz lények. A svábbogarak arca dinoszauruszokat idéz, a szomszéd hangja nem torokból jön, hanem egy fenevad szemfogaiból.

Elza kiszalad a balkonra, a szemétkosárból kiemel egy üveget, áthajol a szomszéd térfelére. Közvetlen a fal mögött egy üres akvárium. Az üveget pontosan a közepébe dobja, és sietve visszabújik az ágyába. Hallja, amint a szomszéd kimegy a balkonra. Egy ideig csönd van. Elza remeg.

– Kékfrankos – olvassa csodálkozva a szomszéd a törmelékből. Aztán csend ül a környékre.

A ligetfalui lakásoknak minden fala zenél és beszél. Ezekben olyan dalokat is viszonthall az ember, melyekről azt hitte, rég feledésbe merültek. Az idő megállt, a rádiók évek óta ugyanarra az egy állomásra vannak állítva. A vonal, mely azt az állomást jelezte a skálán, idővel a készülék belsejébe süllyedt. A skanzen legaljára. Elza felfedezte, hogy még ma is közvetítik a Jubilánsoknak játszunk című műsort. Még gyerekkorából emlékezett rá. A szocializmus idején minden fodrászatban ezt lehetett fogni.

Megkéri a szomszédot, ne hallgassa akkora hangerővel a nótákat és a köszöntőket. A szomszéd a küszöbön áll, alsógatyában, mezítláb. Sír. A fúvósok felidézték benne halott anyját.

A szomszédot két fia látogatja:

– Szedd össze magad, fater, ébresztő! Mi van veled? Képes vagy a cseh Eurotelen fölhívni, amikor az osztrákoknál vagyok? Hisz azt komplett fizetnem kell. Szállj már magadba, vénember! Térj észhez! Mondok neked valamit, te meg két hét múlva teljesen elfelejted.

– Ne untass a részletekkel! Nem akarok tudni a részletekről – kérleli az apja.

Elza úgy dönt, megvárja a fiakat az utcán, a ház előtt, s megkéri őket, hogy ne intézzék a családi ügyeiket olyan hangosan és hajnali háromig. Csak félnapi ácsorgás után jön rá, hogy nem tudná megkülönböztetni a szomszéd fiait a többi ligetfalui fiatalembertől. Mind magas, kigyúrt testű, borotvált fejű, tarkedliarcú.

Elza: A folyó mögötti terület gyermekkoromban veszélyesnek tűnt. Szüleimmel az Óvárosban laktunk. Az Öreg híd egy kiszámíthatatlan út kezdete: a bal kéz felőli gyalogosjárda a szakadék fölött függ, lent a barna folyó hömpölyög. Ez az a határ, ahol a vasárnapi séta a puszta életért folytatott harccá változik. Ezért is csak tizennyolc évnél idősebb felnőtteknek szabadna rajta átmenni.

A város felőli partról gyakran figyelem a Lunaparkot – Ligetfalu kapuját. Igyekszem elkerülni a szfinxek égető tekintetét. Őrzik a bejáratot, közben játékosnak akarnak látszani. A zárt, áthatolhatatlan körben óriásméretű pónik, gácsérok és hattyúk kerengnek. Egy eszméletlenül korlátolt pályán forognak. Fölöttük kerékben pörgő, sikítozó és kiabáló gyerekek. A kérlelhetetlen forgómozgás elnyeli a tájat.

Nincs menekvés – a körön nem lehet áttörni. Néhány gyerek rosszul döntött – görcsösen szorongatják a műlovak konok fejét, és sírnak.

– Ezt nevezem én életnek! – mondja a körhintás, arcát az égre emeli, s nagyobb fordulatra kapcsol.

Némely napokon a Lunapark mintha bezárna vagy elromolna. Csak egy-két körhinta működik, meg egy lövölde. A körhintások a felázott terepen lézengenek. Tragikus figurák, Angliát idézik, még azokból az időkből, amikor a gyerekeket kéménytisztításra használták.

Az autodrómon a kék autóban ülve, a pirossal ütközve, elakad a lélegzetem. Valahányszor a körhintákra terelődik a szó, apa elmeséli annak a hattyúnak az esetét, amelyik két apró gyerekkel leszakadt a karról.

Nagymama bejön velem a tükrös útvesztőbe, s mikor nem tudunk belőle kitalálni – nincs út, se ajtó, a tükrök nem ablakok, nincs semmi, csak én és a nagymama, a nagymama és én, arcunk egyre sápadtabb a tükrökben –, fél óra múltán szólongatjuk azt az urat, aki a jegyeket eladta, hogy vezessen ki bennünket. Hogy mutassa az utat.

Anya és nagymama pár évvel később eltévednek Ligetfalun. A megfelelő buszra szállnak, csak épp az ellenkező irányba tartanak. A busz a város helyett egyre beljebb és beljebb viszi őket a lakótelepen.

Amikor ijedten kiszállnak, már sötét van, havazik. Már soha nem jutnak haza, már soha nem találnak ki.

– Tessék mondani, hogyan jutunk Pozsonyba? – kérdi a megállóban anya egy hölgytől.

– Hiszen már... Itt vannak, Pozsonyban – csodálkozik a hölgy.

Anya kínjában elmosolyodik.

– Én Pozsony városára gondoltam.

Amikor áthaladnak a hídon, anya megkérdezi nagymamát, látta-e, milyen különös arca volt annak a lánynak. Akár egy túrós tarkedli.

Mielőtt először fekszünk össze Iannal, közli, hogy Ligetfalun lakik. Szemem se rezdül. (Tudatosítom, hogy szemem se rezdül.)

A híd veszélyes, főleg ha gyalog halad át rajta az ember. Túl közel van a folyó. A víz és a levegő közötti határ kihívó, attól tartok, hirtelen leugrom. Készülődés nélkül, egy árva szomorú gondolat nélkül, a hopp indulatszó nélkül, se dráma, se döntés: egyszerűen csak a hídon tett szabályos lépéseket felváltja az ugrás.

A legnagyobb kedvem ugorni télen van. Az ember a meleg ruharétegek alatt sebezhetetlennek és védettnek érzi magát. S változásra vágyik. Mint a nomádok a látóhatár változásában – úgy vágyom télen annak a közegnek a megváltozására, melyben mozognom kell. A híd eljegesedett felületén való bizonytalan botorkáláshoz képest az ugrás repülés lesz. Aztán egy pillanat a határmezsgyén. Meghosszabbítva a következő pillanattal, amikor már a vízben vagyok ugyan, de az még nem ivakodott át a ruhán a testemig. Szeparé – mint Krisztus lépése. A víz lassan hatol át, nehéz és zöld, mint a mentolos cukorka, megtölti a zsebeim, nyomja.

Egy tarkedli száll föl a buszra. Kinyújtja előttem kövér, tetovált karját. Inkább behunyom a szemem. Ne kelljen látnom a lángokban ügető alakokat, s az ablak mögötti holdbéli táj keretezte tarkedliarcot. Hagytam magam csukott szemmel vinni és lökdösni.

Talán épp a ligetfalui képek voltak az okai Ian néhány évvel ezelőtti ideiglenes megvakulásának. Úgy döntött, hogy inkább nem akar semmit látni, nem körülnézni, nem figyelni, nem látni Ligetfalut.

Ian mesélte, hogy egyszer meglátogatta egy gyerekkori barátja, aki még hatvannyolcban Kanadába emigrált. Egy ideig bámult ki Ian ligetfalui lakásának ablakából, de többé nem látogatott haza szülővárosába.

– Szóval, így élsz te mostanság – mondta. Megveregette Ian vállát, s nyomtalanul hazatért. Soha többé nem adott hírt magáról. Ligetfalu elállította a kanadai lélegzetét.

Sosem tetszettek a tetovált emberek. A börtönt és a kalózhajókat juttatták eszembe. Meg egy részeg munkást, nyáron, a villamosban. Anyával tartottunk hazafelé a strandról.

– Mit bámulsz? – förmedt rá anyára a munkás, karján egy tetovált tengeri sellővel, átlőtt szívvel és a Carmen felirattal.

– Én nem önt nézem – mondta anya, és átmentünk a szerelvény másik felébe.

Néha arra gondolok, Ian nem Ligetfalu miatt vakult meg. Hanem miattam. Nem bírta tovább a közös életünk látványát. Akár a tetoválásét. Átment hát a szerelvény másik felébe.

Kanadai barátja pedig azért nem tért többé vissza Szlovákiába, mert ráeszmélt, hogy Ligetfaluval szemben senkit sem menthetne meg. Első barátját, gyermekhadseregük volt parancsnokát sem.

Miután Ian visszanyerte látását, megutálta mindazt, ami a vakságára emlékeztette. A síkos köveket a folyók, tavak és a tenger medrében, a sarat, a Ray és a Táncos a sötétben című filmeket, az úszószemüveget és a sötét színű élelmiszert (marhahús, kínai gomba, pulykacomb).

De már csak fél szemére látott.

A tarkedlik a halálkultusz hívei. A tar koponya a nekrofília jele. Utálják mindazt, ami a fény felé tör, ami sarjad, kitör, előbújik a tojáshéjból. A meztelen fénylő csont imponál nekik, a koponya, a tiszta mész. A tarkedli hajának nincs esélye, csak a föld alatt. Akkor először pelyhedzik bátortalanul a koponyán.

– Nézd! Ide nézz, mi ez? – kiabál egy kisfiú egy ligetfalui teraszon, s csápol a levegőben a karjaival, mint a madár.

– Semmi – válaszolja a barátja.

– Úgy hívják, hogy heilezés – mondja a kisfiú, s tovább lengeti a karját.

Kissé felszáll.

Elza és Ian a pozsonyi kalandorokhoz tartoztak. Nem dolgoztak reklámügynökségben, s nem spóroltak jobb lakásra vagy gépkocsira. Gyakran ücsörögtek előkelő kávéházakban. Amit kerestek, elették, elitták, elfüstölték. Úgy viselkedtek, mint a diákok (jelszó: igazán elkótyavetyélt pénznek csak a megspórolt számít). Csatlakoztak az embereknek ahhoz a gondtalan rétegéhez, mely csak olyasmit vásárol, amit ki lehet pisilni, kakálni vagy fújni – tehát ami huszonnégy órán belül reciklálható.

S éppen ezeknek a mihaszna népeknek köszönhetően működhettek a városban kávéházak és éttermek, melyekben minden százszor drágább volt az elviselhetőnél.

Időről időre belekóstoltak a más házakban való lakáshoz – panziókban vagy szállodákban. Nem volt érdekes, melyik városban szállásolták el magukat. Kéj volt másutt, nem Ligetfalun lakni. A kiruccanásokról mindig félve mentek haza, vajon mi várja majd őket tulajdon lakásuk ajtaja mögött.

(Részlet a regényből; Cs. G. ford.)