A hatodik érzékszerv

TÓTH LÁSZLÓ

A nyelv megtörténik az emberben, életre kél, személyessé válik, személyiségjegyei lesznek. De nem úgy, hogy alkalmazkodik használójához, annak személyiségjegyeit veszi fel, hanem a maga öntörvényűségét, jellegzetességeit, jellemvonásait kölcsönzi oda alkalmazójának. Igenis, miután a nyelv bennünk megtelepszik, úgymond szimbiotánk lesz, s hogy ez megtörténhessen, hogy életre kélhessen általunk, megtapasztal bennünket, öntörvényűségeivel, jellemvonásaival, létakaratával formálni, alakítani kezd minket. Felületesen: minden ember önmagát adja hozzá a nyelvhez, önmagával gazdagítja azt; a lényeget tekintve: a nyelv adódik hozzánk s tesz gazdaggá, gazdagabbá bennünket.

Az anyatej a világra szülőnktől való elválasztódásunk után is az anyánkat adja nekünk; a nyelv ugyanazt. A hátteret, az előzmények rendszerét, a közösséget, a közösségi tapasztalatot. A nyelv saját arcvonásait, megjelenési formáit, lehetséges alakváltozatait keresi mindenkiben, s mindenkihez ezeket a kinek-kinek a segítségével meglelt lényegi jegyeket, létvariánsokat adja hozzá. A közbeszédben, a mindennapi használatban a nyelvnek az emberben való egzisztenciális beágyazottsága, már-már vegetatív burjánzása figyelhető meg, a nyelv élvezi magát s a létét; íróban, irodalmi műben a nyelv öntudatra ébred, önmagára döbben. Minden ellenkező vélekedéssel szemben verseink, novelláink, regényeink, színműveink, esszéink, tanulmányaink létrehozásához, önmagunk írásos leképezéséhez nem használatba vesszük a nyelvet, hanem a nyelv íratja meg velünk verseinkben (-kel), novelláinkban (-kal), regényeinkben (-kel), színműveinkben (-kel), esszéinkben (-kel), tanulmányainkban (-kal) – önmagunkban (-kal) – saját magát.

A „Még nyílnak a kertben az őszi virágok…” muzsikája nem Petőfi szerzeménye, hanem a nyelv s a nyelvzene versbeni megtestesülése a lírikus által megtestesített ember közreműködésével. A „…még zöldell a nyárfa az ablak előtt” nem a szem puszta észlelése, hanem az ember egy általános transzcendenciaélményének, egy egyetemes transzcendens tapasztalatnak a nyelvbe kódolt, nyelv általi megjelenítődése egy konkrét létezőben: a költői személyiségben. A „Csíja-csicsíja, bubájá…”-val édesanyja, dadája a nyelvet – s a nyelv által mozgósítható érzelmeit – beszélteti a kisdedhez, Vörösmarty látomásaiban a nyelv burjánzik. A „Csak én bírok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban…” Babitsa – mivel a nyelv maga az ember – tulajdonképpen a nyelvet teszi meg a vers hősévé; a „Sírgödrök fölött terpeszállásban szülnek az anyák…” Beckettjében a kozmoszba-vetettségét, egzisztenciális árvaságát felismerő ember félelme makog egy szinte nyelvtelen nyelven, a Godot-ban a csupaszon maradt nyelv didereg.

A nyelv médiumként használja az embert, akinek viszont eljátssza, hogy voltaképpen ő a médium, aki az érzékfelettit teszi érzékelhetővé az ember számára. A nyelvet ily módon az ember hatodik érzékszervének is nevezhetnők, megint csak azzal a különbséggel, hogy az érzékszervektől eltérően nem leképezhetővé, értékelhetővé, értelmezhetővé teszi az ember számára az őt körülvevő világ különböző jelenségeit, elemeit, hanem a világ teljességének érzékelésére biztosítja neki az egyedüli lehetőséget. A nyelv valami hasonló, mint Isten: megfoghatatlan, megragadhatatlan, ha kívülünk s másban keressük, de mi magunk vagyunk mindkettő megtestesülése. Isten is, a nyelv is a soklényegű egy: mindenkihez másként s másként szólnak, mindenkiben másként s másként jelennek meg – van, akiben Isten a hiányával, miként a némaság is a nyelv egyik dichotóm megjelenési formája –, mindenkihez a kinek-kinek megfelelő módon adják hozzá magukat. Baj akkor szokott történni, amikor az ember maga választ magának Istent, nyelvet, s nem Istenre s a nyelvre bízza a választást. Különösen az irodalomban, művészetben okozhat – de a mindennapi életben sincs ez másként – tragikus, némelykor komikus, leggyakrabban azonban tragikomikus diszkrepanciákat a rossz választás az ember részéről, azaz, ha valaki magát kényszeríti rá Istenre, nyelvre. A választást az embernek, írónak, művésznek az Istenre, nyelvre (formanyelvre) kell bíznia; nemcsak az Isten által lehetünk kiválasztottak, hanem a nyelvnek is kiválasztottjai kell legyünk. A nyelv általi megnyilatkozás percei – közbeszédben, műalkotásban egyaránt – egyfajta kegyelmi állapotot jelentenek az ember számára, mely kegyelmi állapot nem jöhetne létre a nyelv (formanyelv) isteni akarata, közreműködése nélkül.