A Hamletnek adta a szívét, és még nem kapta vissza

„Bakfisként azt sem tudtam, mire való a kalapács...” Oláh Csaba felvételeEz volt a második munkája Nyitrán. A Svetozár Sprušanský rendezte Három nővér. Előtte, ugyanennél a társulatnál Alföldi Róbert Hamletjében dolgozott. Akkor ismerkedett meg Sprušanskýval, akivel most második közös előadásukat hozzák létre. Ingmar Villqist lengyel szerző Oxigén nélkül című darabjához ugyancsak kettős feladat fűzi. A jelmezek mellett a díszletet is ő tervezi.

Ha csak a jelmezeket vesszük, melyik helyzet hat erősebben a fantáziájára? Az, ha otthon, az ön által már jól ismert színészekkel dolgozik, akikkel pillanatok alatt szót ért, vagy az, ha idegen környezetben, külföldön kell létrehoznia egy előadás külső arculatát.

Az a folyamat, amikor megnézem a színészt, és megtervezem a jelmezét, a munka legkisebb része. Mondhatnám azt is: a töredéke. A kettő között azonban van egy közbülső szakasz. Amikor a rendezővel, a dramaturggal, a zeneszerzővel és a mozgástervezővel vagy a koreográfussal dolgozunk. Előbb tehát megbeszéljük a dolgokat, s csak utána kezdek el tervezni. Külföldön, első körben, épp ez nehezíti a munkát. A kommunikálás. A nyelvi akadályokat a lehető legrövidebb időn belül át kell hidalni. Legelőször is a rendezővel és a környezetével. A színészek később lépnek be a történetbe. Ha az ember idegen helyen dolgozik, gyorsan meg kell találnia azokat a csatornákat, amelyek segítségével ugyanúgy tud dolgozni, mint otthon. Dolgoztam én már Dániában, Svédországban és Angliában is.

Pozsonyban az Eszenyi Enikő rendezte legendás Ahogy tetszik jelmezeit tervezte, a prágai Nemzetiben a Sok hűhó semmiért és a Tévedések vígjátéka kosztümjeit.

A kezdeti akadályok sosem gátolnak a munkában. Inkább lendületbe hoznak. De a célt tekintve nem teszek különbséget hazai és külföldi felkérés között. Itt is, ott is igyekszem ugyanazt a maximális teljesítményt nyújtani.

Nyitrán harmadszor dolgozik.

Jól érzem magam a társulatban. Mintha otthon dolgoznék. A színészeket ugyanúgy szeretem, mint a közvetlen munkatársaimat, a varrodásokat vagy a kárpitosokat.

Sprušanskýval könnyen egymásra hangolódtak? A rendező és a jelmeztervező közös munkája ugyanis ezen a ponton kezdődik.

A Három nővérrel kapcsolatosan eltelt egy kis idő, amíg ráéreztem, hogy voltaképpen mit is akar. Általában mindig nekem kell kitalálni a rendező gondolatait. Lehet, hogy van némi elképzelése arról, hogy mit szeretne, csak éppen nem tudja konkretizálni. Bele kell látnom a fejébe, és nyilván, ha valakivel először dolgozom, ez nem könnyű történet, mert mind a ketten messziről indulunk, és megpróbáljuk becserkészni egymás gondolatait. Ráhangolódnom nekem kell a rendezőre. Ő a karmester a zenekar élén. Ha én azt mondom, hogy teljesen mást akarok, mint ő, akkor hamisan szólal meg a darab. Nekem abban kell segítenem őt, amit létre akar hozni. Természetesen nekem is vannak bizonyos határaim, amelyeket nem akarok átlépni. Aki viszont ismer, tudja, hogy ezen belül sok mindent képes vagyok megoldani. A produkció érdekében bizonyos fokú kompromisszumra is hajlandó vagyok.

A „határ” alatt mit ért?

Nem stílusbeli határokat. Inkább korlátokat. Mert mint mindenkinek, nekem is vannak korlátaim. Eddig és eddig elmegyek, tovább nem, mert azt már ízléstelennek tartom. Olyan ez, mint egy baráti vagy egy házastársi viszony. Ha a rendezővel megtalálom a közös hangot, tudok vele dolgozni. Ha meg nem igazán, akkor nyilván egyikünk sem fogja szorgalmazni az újabb együttműködést. Dolgoztam már olyan rendezővel, akinek megüzentem, hogy nem vágyom az újabb közös munkára. Olyan emberi megnyilvánulásai vannak, amelyeket nem tudok elfogadni. És ha nem érzem jól magam valaki mellett, akkor ott nem azt nyújtom, amit egyébként nyújtani tudnék.

A legtermékenyebb kapcsolata Alföldi Róberttel van. Vele dolgozik a leggyakrabban. A vígszínházi Vihar, a Budapesti Kamaraszínházban létrehozott Macbeth, a Thália színházi Shopping és fucking után most Szolnokon dolgoztak együtt a Teorémában, az operettszínházi Szívem csücskében. A szegedi Faustból miért maradt ki?

Amikor Robi a Fausttal volt elfoglalva, engem már lekötött Nyitrán a Három nővér. Kevés volt az idő, egyszerre két ilyen munkát nem vállalhattam el. A Faustban, életében először, a jelmezt is Kentaur tervezte.

Nem fájt, hogy kimaradt belőle?

Nem győztem volna. Biztos, hogy nem.

Alföldi Róbertnek ez volt az első operarendezése, ráadásul franciákkal karöltve.

Én már dolgoztam operában. Próza, musical, „kisoperett”, ez mind megvolt. A nagyoperett egyelőre várat magára. A Három nővér pedig, ezt be kell vallanom, abban a szent pillanatban egyszerűen sokkal jobban érdekelt, mint a Faust a szegedi színházban. Robi persze kétségbeesetten kérdezte: „De hát akkor velem mi lesz?” És ő beszélte rá Kentaurt, hogy vállalja el a jelmezeket is.

Fél keze, gondolom, így is benne volt a munkában. Elvégre a férjének segített. A „titok” a családban maradt.

Nem nagyon volt lehetőségem besegíteni neki. Egyrészt nem is nagyon hagyta, másrészt pedig ott volt nekem Nyitra. Robival egyébként azért élvezem a munkát, mert minden egyes rendezése önmagában véve is provokáció. És nemcsak a néző számára, hanem felém is. Ráadásul mindig valami egészen mást csinál. Műfajban is, stílusban is. Bár régóta dolgozunk együtt, a mi munkánk nem arról szól, hogy én mutatok neki valamit, amire ő azt mondja, hogy „ez úgy jó, ahogy van!”. Attól, hogy én csinálom, nem biztos, hogy tetszik neki. Arról nem is beszélve, hogy ha örökké ugyanabban a körben mozognánk, azt előbb-utóbb megsínylené a munkakapcsolatunk. Unalmassá válna. Nyilván az is a feladatom mellette, hogy kimozdítsam őt a megszokott kerékvágásból, és szóljak neki, hogy úgy érzem, váltania kell.

A színészt mennyire kell ismernie ahhoz, hogy az egyéniségét is figyelembe vegye a tervezés során?

A Kabaré színészeit, Balázsovits Edit kivételével, nem igazán ismertem az Operettszínházban. Korábban nem dolgoztam velük. Tehát nem állíthatom, hogy például a Konferanszié esetében az őt megformáló Szabó P. Szilveszterből indultam ki. Ez nem így volt. De minden bizonnyal jó az emberismeretem, és sok mindenre ráérzek. Néha meg sem tudnám mondani, hogy ezt vagy azt a ruhát miért úgy csináltam, ahogy, aztán hetekkel később, amikor már színpadon a jelenet, akkor jövök rá, hogy ezt a jelmezt csak ilyennek tervezhettem, nem véletlen, hogy olyan, amilyen. Szabó P. Szilveszterre azért adtam olyan ezüst színű mellényt, rövidnadrágot és hosszú szárú csizmát, mert Marlene Dietrich volt a kiindulópont, és ebből a teljesen női figurából vedlett át fasisztába. Ennek viszont fázisai vannak nálam, mert én nem szeretem, ha a színész mindig a színfalak mögött vált ruhát. Az nem túl izgalmas. Én szeretem kitalálni, hogy lehet az egyik jelmezt a másikba bomlasztani, a motívumot pedig továbbvinni, átpörgetni. Ehhez természetesen a színész egyénisége fontos, amely kitölti a ráadott ruhát. Nekem az a dolgom, hogy segítsem a színészt a feladat megoldásában. Néha elég egy félrecsúszott nyakkendő, és már meg is van a figura.

Találkozott már olyan színésszel, akire adhatott bármit, az egyénisége mindent ledobott?

Sajnos, igen.

Díjakat már Magyarországon is kapott, külföldön azonban most először, Nyitrán. Mekkora súlya van az ön számára ennek az elismerésnek?

A Deszkának? Nemcsak azért fontos számomra, mert külföldön kaptam, hanem mert ez volt az első önálló munkám. Itt a díszlet is az enyém volt, nem csak a jelmez. Ráadásul nem is a színház falai között, hanem a szomszédos múzeum dísztermében került színre a darab.

Ahol se forgószínpad, se zsinórpadlás.

Komoly kihívás volt ez számomra. Nagyon provokatív. Aki bemegy a díszterembe, ebbe a szép, klasszicista stílusú térbe, az aranyozott csillárok alá, nem tudja, hogy festett a restaurálás előtt. Minden olyan koszos és lepusztultan szocialista volt, narancssárga a szőnyeg, nejlonfüggöny, a néző nem is biztos, hogy értékeli, hogy azok a tárgyak, bútorok, amelyek ott vannak, ehhez az előadáshoz készültek. Ezeket mi vittük oda. Akárcsak azokat az elemeket, amelyeket kreatívan használhatnak a színészek. Itt asztalelemek vonulnak végig a darabon. Mint a legóból, ezekből is sokféle dolgot lehet összerakni. Imazsámolyt, vitrint, faládát. A lengyel szerző darabját a színház stúdiójában mutatja be a társulat. Egy speciális, nyolcszögletű térben. Ilyenben is most dolgozom először.

Hol érzi jobban magát? A nagyszínpadon vagy a stúdióban?

Én a stúdiót valahogy jobban kedvelem. Az sokkal jobban működik. Ott katartikusabb az élmény, mint a nagyszínpadon, bár vannak produkciók, amelyek kimondottan nagyszínpadra íródtak, és ott is ugyanolyan hatást lehet elérni, mint egy jóval kisebb térben. Szolnokon a Teorémát (Holnap érkezem címmel) is egy szobaszínházban hoztuk létre.

Előfordulhat egy próbán, hogy a rendező, amikor már nem tud mit kezdeni a színésszel, a jelmezen tölti ki a bosszúját?

Ez beállítottság kérdése. Ha segítségért fordulnak hozzám, segítek. Nem biztos, hogy a ruhával van gond, de ha látom, hogy valami nem működik, én a jelmezzel lendíteni tudok a helyzeten. Néha őrjítő hülyeségekkel találkozom, ha pedig kitör a pánik, mindenbe belekötnek, amibe csak lehet.

Színpadi vágyai, gondolom, a jelmeztervezőnek is vannak. Még akkor is, ha már majdnem minden műfajt kipróbált.

Nekem most egy igazi, nagy, látványos produkció kellene. Az hiányzik a legjobban. Látvány alatt természetesen nem azt értem, hogy sokan vannak a színpadon, hanem hogy van egy jó jelmezkeret. Ahol megcsillanthatom a fantáziámat. És hiányzik az ideális munkaközösség is. Nem egy stabil helyre, állandó társulatra gondolok, hanem hogy ki tudjam alakítani magam körül a megfelelő emberek csapatát, akik tényleg szívesen és tehetségesen dolgoznak együtt. De mert mindig más színházhoz megyek, mindenütt vendég vagyok.

A nyitrai Hamlet öltönyös előadás volt, ugyanakkor látványos is. A szó szoros értelmében.

Annak kiemelt helye van a lelkemben. Az olyan munka volt, hogy a szívemet kérte. Oda is adtam neki, és azóta sem kaptam vissza. Érzelmileg olyan fokon azonosultam az előadással és minden szereplőjével, hogy túlléptem egy bizonyos határt. Nem azt mondom, hogy ez a legjobb, a legtökéletesebb előadás, amelynek a részese voltam, csak ez áll hozzám a legközelebb.

Jelmez- és díszlettervező között ugyanolyan szoros a kapcsolat, mint rendező és díszlettervező között?

Jó esetben igen. Én el sem tudom képzelni, hogy ez ne így legyen. Tragikus lehet, amikor két ember egy produkción belül „elmegy” egymás mellett.

Kentaurral mindig ugyanazt akarták?

Az esetek többségében igen. Amikor viszont mindkettőnknek más elképzelése volt, jött a rendező, és közös nevezőre hozott bennünket. Elmondta, mit akar, kialakult egy pontos kép előttünk, és onnantól fogva már nem volt elhajlás. Egyébként tényleg ritkán van az, hogy én azt mondom: „kék”, Laci meg ugyanarra, hogy „piros”. Ezért jó nekem, ha vele dolgozhatok. Ennél már csak az jobb, ha magammal. Nem! Ez csak tréfa volt. Az a legnehezebb. Heroikus vállalkozás, amikor enyém a díszlet is meg a jelmez is. A kettő együtt nagyon sok energiát igényel.

Ha egy nő díszletet is tervez, akkor a magánéletben fúr-farag, kalapál?

Bakfisként azt sem tudtam, mire való a kalapács. Képzőművésztanoncként elhívtak egy színházba díszletet festeni. Ott kezdődött minden. Azóta nem tudunk szabadulni egymástól én és a színház. Még akkor sem, ha néha azt mondom: elég volt, nem csinálom tovább. Ezt nem lehet abbahagyni. Én legalábbis nem tudnék kiszállni belőle.