A Halotti beszéd és Deáki

A deáki templomSzőcs Hajnalka felvételeAz idei magyar államalapítási ünnepségek körüli időben az írott sajtóban s a rádióban is örvendetesen megnőtt az érdeklődés a középkori történelmünk tárgyi és írott emlékei iránt.

Hogy a helyi érdekeltségeinknél maradjunk: az Új Szó már július 19-én jegyzetet közölt a Halotti beszéd rimajánosi, illetve deáki vonatkozásairól, s a Kossuth-adó riporterei is kétszer ellátogattak Deákiba, amely községnek a neve örökre összeforrott a felbecsülhetetlen értékű nyelvemlékünkkel. A Halotti beszédet ekképp újból és sokadszor az érdeklődés világosságába emelő írásért és műsorokért köszönet az Új Szónak, illetve a Mi időnk és A múzsák kertjében című rádiós rovatok szerkesztőinek, de azért ha a szerkesztő urak legközelebb az „írástudók” (deákok) községébe látogatnak, egy kicsit jobban készüljenek föl a témájukból!

Hogy miért? Ezért:

Az Új Szó cikkének a címe öles betűkkel hirdeti: „A földdel vált egyenlővé a kolostor (értsd: a rimajánosi bencések egykori kolostora, T. Á.), ahol a Halotti beszédet írták”. A közlemény érdekessége, hogy a cikk és a címe (amelyet valószínűleg a tördelő szerkesztő írt az írás fölé) között ellentmondás van. A Szászi Zoltán tollából származó írásban ez áll: „... valószínű, hogy éppen itt, ebben a mára már csak föld alatti romjaiban megmaradt kolostorban másolták a szöveget”. Szászi, a gömöri poéta tehát csak feltételezi, s nem is azt, hogy a jeles beszédet a gömöri Jánosiban írták, hanem csak azt, hogy ott másolták. S ezt, amennyiben a nyelvemlékünknek határozottan köze van a gömöri településhez (az alábbiakból majd kiderül, hogyan!), egy gömöri lokálpatriótának, ugye, szíve joga feltételezni. (Én magam is gömöri születésű lévén, bizony sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi van akkor, ha a Halotti beszéd középkori idiómáiban esetleg és tulajdonképpen a palóc nyelvjárás bizonyos elemeit kell látnunk!)

Az Új Szó-jegyzetnek ez a conditionalisa tehát érthető, megmagyarázható és megbocsátható.

Az írásnak egy másik állítását azonban már nem lehet tolerálni. Az állítás így hangzik: „... a híres szöveget... aztán a deáki bencésrendi kolostor könyvtárában fedezték fel a Pray-kódexben”. Ez már nem conditionalis, nem feltételezés, ez már állítás, s mint ilyen, vírus a Halotti beszéd irodalmának szövegrendszerében, amelyet jó volna valamiképpen hatálytalanítani. A továbbiakból majd az is kiderül, miért.

Most nézzük a budapesti riporterek Halotti beszéd-kommentárjait!

Augusztus közepe. (A pontos dátumot, sajnos, nem jegyeztem föl, de az órát igen, 18,45 van.) A riporternő (neve a noteszomban!) így vezeti föl a deáki riportját: Köztudott, hogy itt, Deákiban találták meg a Pré (sic!)-kódexet. – Nincs kizárva, hogy a fiatal (legalábbis fiatal hangú) pesti kolléganő olvassa az Új Szót. De az is lehet, hogy valamelyik szlovákiai magyar középiskolában érettségizett. Mert a fenti háromágú veszélyes fámából kettő (a Halotti beszédet Deákiban találták meg, s ráadásul a Pray-kódexben) rendre vissza szokott köszönni a mi felvételező diákjaink beszámolóiból is.

Vegyük sorra a fámának mindhárom ágát.

Azt a latin nyelvű missalét (misekönyvet), amelyben a Halotti beszéd is található, s amelyet az első ismertetőjéről és közzétevőjéről, a tudós Pray Györgyről Pray-kódexnek neveztek el, nem Deákiban „találták meg” (a „találták meg”-et azért kell idézőjelbe tennem, mert ugye megtalálni csak azt a valamit szoktuk, aminek létéről már korábban is tudtunk), hanem a pozsonyi káptalan levéltárában (hogy mindenki számára lokalizálható legyen a hely: a Szent Márton dómként ismert székesegyház majesztózus épületének egyik mellékszárnyában), 1770-ben.

Üzenem tehát a kedves pesti riporternőnek s Szászi Zoli barátomnak, hogy először: nem Deáki, hanem Pozsony, s másodszor: nem Pray-kódex, mert a szóbanforgó missalét a keresztapa (Toldy Ferenc) csak a 19. században nevezte el Pray-kódexnek, tehát a 18. században (1770-ben) ezen a néven nehezen lehetett volna „megtalálni”. S harmadjára Pestre még azt is üzenem (szinte pironkodva), hogy nem „Pré”, hanem természetesen „Pray” (ejtsd: praji), hiszen Pray György nem valami francia historien volt, hanem érsekújvári születésű magyar történész.

2003. augusztus 25, vasárnap. Most A múzsák kertje is Deákiban van. S hallj csodát: még a tapasztalt Sediánszky János is beleesik a Pray-kódexet Deákiban találták meg-féle anakronizmus megbocsáthatatlan hibájába. Egy helybeli szakember társaságában a híres templom enteriőrjét szemlézi, s közben valami ilyesmit mond: Itt őrizték hát a neves Pray-kódexet. – Deákiban, a 13. században természetesen még csak egy névtelen misekönyvet őriztek, olyat, amilyen, feltehetően, a magyar világ más tájain is létezett néhány.

Az ilyen kiszólásokkal tűzdelt műsorok, mondjam-e, hogy nemes céljaik fordítottját érik el: nem a tárgyat ünneplik, hanem a tárgy hamis tudatát.

S ezekután arról a két kérdésről szóljunk valamit, amely két kérdés természetszerűen vetődik föl az olvasóban, ha átböngészte a fentebbi fejtegetéseket.

Az első: ha Pozsonyban is csak „megtalálták” a becses könyvet, akkor tulajdonképpen hol írták, hol készítették?

A második: általában a fámák is hordanak magukban bizonyos konkrét magot. Mi lehet „a Halotti beszédet Deákiban találták meg” fáma konkrét magja?

Horváth János, a magyar irodalmi középkor máig túl nem szárnyalt tudós kutatója 1931-ben írta le, hogy: „A Halotti beszédet ők (a bencések, T. Á.) írták, s talán éppen Pannonhalmán”. Érdemes a mondatot szó szerint idézni, mert a fontos nyelvemlékünk születési helyéről még ma, 2003-ban sem igen tudunk többet, mint amennyit 1931-ben Horváth tudott. A fiatal kutatók már többé-kevésbé valószerűsítették, hogy a Beszéd szövegét valóban Pannonhalmán fogalmazták, s ott állították össze a misekönyvet is mint tankönyvet a Pannonhalmához tartozó káptalaniskolák számára, de a nervus probandi, a közvetlen bizonyíték még mindig késik.

Tudjuk viszont (bizonyos egyéb utalásokból), hogy feltehetően mely helységekben, bencés kolostorokban, iskolákban használták a kódexet a születésétől (az 1192–95-ös évektől) 1241-ig, amikor is a pozsonyi káptalaniskolába került. Tehát: Bódván, bizonyos vélemények szerint: Leleszen, Rimajánosiban (Rimaszombat mellett), Taksonyban (Galánta mellett), s végül a már jól ismert Deákiban.

Amint látjuk, a kódex vándorlásában bizonyos térbeli logika van: a felsorolt helységek egy keletről nyugatra tartó csaknem egyenes vonalon helyezkednek el, s a vonal maga az egykori Felvidék (a mai Szlovákia) déli részén húzódik. S azt is látjuk, hogy ezen útvonal állomásainak csak egyike Deáki.

Miért lett (lehetett) hát az idők folyamán e helység szinte névadója a könyvnek vagy legalábbis a Halotti beszédnek, hisz ha ma bódvai, rimajánosi, taksonyi, pozsonyi „halotti beszédről” beszélnénk, valószínűleg értetlen pillantásokkal találkoznánk, de ha azt mondjuk: „a deáki Halotti beszéd”, akkor mindenki tudja, miről van szó.

A válaszadást kezdjük azzal, hogy a kódex neve az 1770-es felfedezése után nagyon sokáig Sacramentum Bodvense, illetve Missale Posoniense. Ez utóbbi logikus: amit Pozsonyban fedeznek fel, az pozsonyi. Az előbbi is logikusnak tűnhet persze: a kutatók bizonyos összefüggésekből arra következtettek, hogy a Missale (Sacramentum) egyenest a bódvai bencés apátság részére készült. A két névadó helység azután merült viszonylagos feledésbe, mikor a 19. században a már többször említett végleges keresztelés megtörtént. S ez után kezdte diadalútját Deáki.

S két oknál fogva mindenképpen joggal kezdhette. Először is: Deáki neve magában a kódexben is meg van örökítve, s úgy, hogy abból az egykori deáki használata egyértelmű. Az egyik lapjának üresen hagyott helyére egykorú írással, latinul be van jegyezve, hogy 1228-ban felavatták a helybéli (vágföldei, értsd: deáki) új templomot (a régit még Szent István építtette). Másodszor: a misekönyv fentebb felsorolt „tartózkodási helyei” közül a deáki templom eredeti épségében és szépségében megmaradt, s ha ehhez hozzátesszük a deákiak nemes és hagyományos lokálpatriotizmusát és műveltségét (a két rádióriport helybéli alanyai nem mondták, hogy „Pré-kódex”, nem mondták, hogy a Halotti beszédet Deákiban írták, csak azt mondták, amit pontosan tudtak, s az, állítom, nem volt kevés!), szóval ha a deákiak minden aktívumát fontolóra vesszük, megértjük, hogy Pozsony, Bódva és Pray György után miért lett Deáki szinte negyedik névadója a becses középkori könyvünknek és az első, magyar nyelven írt s mindjárt az ihletett retorika magaslatain megszólaló beszédünknek.

Valamikor, nagyon régen, jó negyven évvel ezelőtt, fiatal újságíró koromban én is készítettem riportot Deákiról. Akkor nekem egy deáki „deák”, egy tanító azt mondta: A Halotti beszéd olyan súlyos, komor fenségű szöveg, mintha egy bencés Kossuth mondaná a nemzet sírja fölött.

Hát valahogy mindnyájunknak így kellene közelednünk a Halotti beszédhez: költői emelkedettséggel, megindultsággal a szívünkben, s pontos ismeretekkel a fejünkben.