A gyermekkor fehér foltja

Az erőszak hétköznapi krónikájának szereplői a szüleiket felkoncoló gyermekgyilkosok, a gyermeki erőszak más gyermekekkel szemben, a külvárosi serdülőkori erőszak – amelyet a bandák viszonylag szocializálnak –, ám jelentős a személyes végrehajtás is (nemrégiben egy gyermek is bevonult a sorozatgyilkosok krónikájába). Mindezen epizódok megmagyarázhatatlanok a pszichológia, a szociológia vagy a morál fogalmaival. Valami másról van itt szó, ami a biológiai és szimbolikus rend közötti kapcsolat megszakadásából származik.

Először is a születés státusa omlott össze. Mesterséges megtermékenyítés minden formában, genetikai manipulációk ellenőrzése: a születés természetességének helyén mindenütt mesterséges képződményekkel találkozunk. A kétpólusú család, a lelki és biológiai összetartozás fokozatos likvidálása folyik. A gyermek mint férfi és nő dualitása nem létezik már, de még úgy sem, mint múlt és jövő emlékezetet létrehozó letéteményese. A gyermek egyszer csak technikai folyamat lesz, amolyan apró protézis, nem pedig egy igazi „másik”. Vérfertőző megkettőződés mellékterméke, akár valami sejtosztódás, és a szülők saját képük amolyan ideális kinövésének tekintik. Gyermek-klónnak, akit a „szülő” egyetlen sejtjéből hoznak létre .

A gyermek nem gyermek már, hanem afféle pótlólagos lény, amely elveszti természetes másságát, hogy szatellit létformába kezdjen ugyanazon mesterséges pályáján. Egyre nehezebb elkülönülnie, és nem is azonosságot és autonómiát találnia – mert ezeket ráragasztják –, hanem distanciáját és különösségét nehéz megtalálnia. Minél inkább megvilágosodik a genetikai örökség, annál inkább elhomályosul a szimbolikus. Már az ödipuszi dramaturgia sem működik. A gyermekkornak nincs már megoldása, mivel nincsenek már lelki és szimbolikus feltételei. Már az az esélye sincs meg, hogy meghaladja és tagadja önmagát. Fázisként eltűnik az emberi lény metamorfózisában. Elveszti sajátos szellemét és egyediségét, ugyanakkor fehér folttá változik.

Már nem is akar felnőtt lenni, hanem szakadatlanul serdülő marad, és autonómiára tesz szert, esetleg hevesen szembefordul a felnőttel, akivel már nem szolidáris és a leszármazottjának sem tekinti magát. E másság már nem szimbolikus szakadás, hanem tiszta és egyszerű elutasítás, amely egy szenvedély gyilkos kiéléséhez hasonlítható. De még csak nem is kiélés, mert a kiélés feltételezi a fantazma betörését egy valóságos világba, míg itt inkább egy valóságelvet megelőző gyermeki állapotról és amolyan kvázi hallucinációról van szó. Egyébiránt különös egybeesés áll fenn a valóságelvet megelőző gyermeki állapot, a virtuális valóság univerzuma és a felnőtt médiauniverzum, a valóságelvet követő állapot között, amelyben a valóság és a virtualitás összekeveredik.

Ez a magyarázata a fiatal nemzedék spontán affinitásának az új virtuális technológiákhoz. A gyermekben él a pillanatnyiság kiváltsága. A zene, az elektronika és a drog nagyon könnyen utat talál hozzá. Nem ijeszt rá a kábítószeres elszigeteltség. Az időt tekintve ő előnyben van a felnőtthöz képest, aki csak visszamaradottat jelenthet számára, és a morális értékek terén csak afféle ásatag lény lehet a gyermek szemében.

A gyermek tehát a szerves társadalmi felbomlás állapotában él. De mivel „természetes” termék, anomália lett belőle. A mai életritmus szöges ellentétben áll a gyermek fölnevelésének hosszú idejével és általában mindennel, ami a gyermekkorhoz tartozik. A gyermek tehát eltűnésre ítéltetett. (...)

De azért ne nyugtalankodjunk! Gyermekek mindig is lesznek, csak éppen a kíváncsiság és a szexuális perverzió vagy a részvét, esetleg a manipuláció és a pedagógiai kísérletezés tárgyaként, vagy egyszerűen csak az élővilág genealógiájának hulladékaként – mint ahogy lesznek versenylovak, háziállatok, műalkotások vagy védett fajok akkor is, amikor a természetes fajok már régen eltűntek a világból. Az állatokhoz hasonlóan – amelyeknek hamarosan nem lesz egyéb rendeltetésük, mint hogy múzeumba kerülnek az ember származásának nyomaiként – maga az ember is a jövő nyomainak státusára ítéltetett a klónok univerzumában. Ekképp a gyermeket, a gyermek fogalmát ugyancsak fetisizálják majd: már fetisizálták is. Idealizálták és fetisizálták egy faj hulladékaként, amelynek reprodukciója, miután fokozatosan technikai műveletté változott, már nem jelent többé „nemi” elkötelezettséget.

Vessünk csak egy pillantást a gyermeki jogok egyetemes nyilatkozatára, amelyet az ENSZ adott közre, és mindjárt látjuk, hogy a gyermek eltűnő félben lévő faj: „Lehetőségem van nemet mondani... Jogom van tudni, ki vagyok... Jogom van a megfelelő és kiegyensúlyozott táplálkozásra... Mindenkinek kötelessége megvédeni engem a szellemi és fizikai brutalitástól... Jogom van énekelni, táncolni, képességeimet fejleszteni, legjobb tudásom szerint, nagyobb boldogulásomra” stb. (Ilyen hülye nyilatkozatot még életemben nem hallottam, amelyben ennyire nevetségessé teszik a gyermekeket, tudós majmot csinálnak belőle a felnőttek jogi őrületének álöltözetében.)

A gyermeket természetes lényként tehát kiűzik a világból, mint valami anakronisztikus túlélőt. Ugyanakkor vad és bűnöző, kriminális lény lesz belőle. Elveszíti gyermeki hitét, már nem hasonlítja öszsze magát pejoratív módon a felnőtt modelljével. Mindig is potenciálisan veszélyes lény volt, olyan valóság, amelyet a pedagógia és a modern polgári idealizálás elmaszkírozott és a maga módján állandóan bosszút állt rajta kisebbrendűségéért, de ez az alávetettség az idő múlásával megszűnésre ítéltetett. Ezúttal azonban éppen az idő hiányzik a gyermekkor számára – és az evolúció láncolata hirtelen megszakad: a gyermek a felnőtt ellen fordul, esküdt ellenségeként.

A valóság a felnőtté volt (ma már ez sem igaz, mert már nem ő a valóság ura). A gyermekkor a világ költői illúziójának egyik utolsó bástyája volt. (...) A gyermek már fogyasztási cikk, amelyet szerencsétlen módon a felgyorsított árucsere ciklusába integráltak, tehát félresikeredett termék lett belőle, egy másik korszak terméke, aki többnyire a szülők közt hányódik, akik nem tudják, mit kezdjenek vele.

De a gyermek – akárcsak a holtak, a nők, a tömegek... – továbbra is rendelkezik a bosszúállás eszközeivel, és megoldhatatlan probléma elé állítja a valóság urait.

Romhányi Török Gábor fordítása