A globális idő malmában

Valahol az emberiség létének a legmélyén változnak a dolgok, mintha az idő válna globálissá, egyneművé. A rádióban egy német tudós véleményét hallottam erről, okos dolgokat mondott. Többek között azt, hogy a mai világ valahogy olyan kaotikus helyzetben és válságállapotban van – alighanem átmeneti tanácstalanságban –, amilyenben Európa a középkor vége felé, a reneszánsz és a felvilágosodás korában lehetett. Amikor a szervezeti és eszmei bizonytalanságból a nemzetállamok gyökérverése és kialakulása jelentette a kiutat. Ma viszont éppen az ellenkezője történik. A globális gondok és az emberiség egyetemes léte érdekében a nemzeti érdekek részleges háttérbe szorítására és a közös értékek és gondolkodás előtérbe helyezésére lenne szükség.

Megoldás nehezen mutatkozik, az ember magára van hagyatva kételyeivel. Nincs más lehetősége, mint hogy a saját életét vizsgálva, szűkebb közössége sorsát figyelve és elemezve próbáljon eligazodni a zűrzavarban. Kérdéseket téve fel, például ilyeneket: miből fakad a mai mezőgazdasági régiók válsága, s hogy állami támogatás nélkül ellehetetlenülnek? Mi az oka egyes vidékek – de általában a vidék – egyre mélyülő elmaradottságának? Időszerű kérdések, manapság sok szó esik róluk.

Elöljáróban el kell mondanom, hogy igazából a parasztélet sajátos, egyre torzuló fejlődése érdekel. És úgy látom, e téren a folyamat úgy hat évtizeddel ezelőtt kezdődött. Az emberiség a második világháborúval a lelki romlásnak és anyagi pusztulásnak olyan méretű totalitását élte meg, amilyet korábban aligha tapasztalt. Emlékeimre hagyatkozom. A frontövezetből való több hetes kilakoltatásból, a „menekülésből” olyan hittel tértünk vissza falunkba, hogy minden ott folytatható, ahol abbahagytuk. Amit az utolsó őszön nem tettünk meg, bepótoljuk az első békés tavaszon. A falu lepusztult, felforgatott házak, üres istállók, csupasz ólak és lövészárkok szabdalta határ maradt a front után. Letargikus nép, de a parasztban élt az elemi életösztön. Takarítani és rendezkedni kezd, ásni és ültetni, lovak híján, bár kevesebbet, szántani és vetni is, leginkább kaszálni a takarmányt, sok volt azon a nyáron, meg szőlőt kapálni, bort préselni. Megmozdult a vidék! A táj, a vidék a másik alapfogalom, mely témánkkal öszszefügg. Az északi gazdák lovas szekerekkel jöttek, az ő lovaik, állataik inkább megmaradtak, deszkát, faanyagot, pénzt hoztak, takarmányt vásároltak érte. Ruházati cikkeket, cserzett bőrt és műszaki termékeket, cérnát, gombot, tűzkövet adtak a lóheréért, gabonáért. Az üzletkötésekkel, csempészettel és feketekereskedelemmel megváltozott a vidéknek a pénzhez való viszonya, könnyebben jött a pénz és könnyebben ment el. Sokat írtam erről, most inkább arra a szívós és ösztönös élni akarásra, a hagyományos lét folytatásának igényére mutatok rá, amellyel a Garam menti táj népe – és persze más régiók embere is – élni akart léte ősi törvényei szerint. Ezek olyan munkaformát és értékrendet jelentettek, amelyek szerint a természettel jó viszonyban lévő, törvényei szerint élő ember építkezik a lepusztult tájban.

Napjainkban sok szó esik a mezőgazdaság állami – és uniós – támogatásáról, lévén, hogy e nélkül képtelen talpon maradni. Nálunk a dél-szlovákiai régió különösen! A mélyülő globalizáció malma jellegzetes módon és kegyetlenül őrli az – egykori – parasztot, falut, vidéket. Hogy ezt megértsük, a múltba kell tekinteni, a folyamatok elejére, amikor a változások megindultak a parasztvilágban. A háború utáni kereskedés és a kezdetleges konzumlétre való átállás más küldetést osztott a pénzre, mint amilyennel azelőtt bírt. A parasztgazdaság és gazdagság földben, állatban, termésben testesült meg, ezt követően a pénz a felhalmozódás és kereskedelem felé kezd folyni, primitív tőkehalmozás irányába mozog. Negyvenhétben gabona mellett már paprikát, paradicsomot, zöldséget termelünk, több hasznot hoz, kifizetődőbb. Kevés a ló, a határ nagy része felszántatlan, de a pénz mintha a patakban csörgedezne. A szívós paraszti igyekezet azonban még mindig töri magát, hogy viszszaállítsa a gazdaságot. Ahogy legénnyé cseperedtem, csizmát varrattak szüleim és kalapot vettek. A férfiasság jegyei. Ám télire már nem meleg félkabátot, hanem hosszút, térdig érőt, városiasat, ami szakítást jelentett a hagyományokkal. És az is, hogy a kocsmában rendezett tánciskolában az új csizmákban cincogó cigányzenére, ám modern nyugati dallamokra táncoltuk a boogie-woogie-t. A cowboyfilmek, a Marshall-terv Farmer traktorai és a dzsesszzene betörése új formákat jeleztek. Előjelei annak a szinte megfoghatatlan, kimeríthetetlen és megállíthatatlan világjelenségnek, amelyet ma a globalizáció fogalmával próbálunk egybefogni és megjelölni. Arra a korra vonatkoztatva akár modernségnek (is) nevezhetnénk. De már akkor sejthető volt, hogy nemcsak az ipari formák koncentrálódásában és a gazdasági változások minőségében nyilvánul meg, hanem a műszaki fejlődésben és a korszellemben – mintegy a kozmikus időben is!

Amikor 1944 karácsony estéjén az orosz katonák kivezették az istállóból négy lovunkat és a még be nem fogott, kétéves csikót, apám hiába kérte, hogy legalább a csikót hagyják meg, hámot nem ismer még. Akkor azonban még azt gondolhatta, hogy ha jobb világ lesz, új lovakat vesz majd. De amikor 1953-ban beadta két lovát a szövetkezetbe, már semmi ilyenre nem gondolhatott. A földek is oda kerültek, apám kocsis lett. Jelentős állomás ez a paraszti léthelyzet „globális” lebegés felé tett útján! A magántulajdon sommás megszüntetése kihúzta a parasztlét alól a talajt. Furcsa állapot a gazdamentalitás számára, amikor a föld, az állat, a termés mindenkié, tehát senkié. Az értékviszonyok gyökeresen megváltoznak, a munkához való viszony is, és vele a faluvilág erkölcse. Mintha új természeti törvények születnének. A lovak helyébe lépő traktornak megfelelő kulturális formák. De a rendszeresen kapott fizetés, a mosógép és hűtőszekrény, a közellátás térnyerése is formálja a lelket. A televízió pedig könnyedebb kultúrát kínál, mint például a könyv, újszerűbbet, mint a népszokások. A konzumlétben egyre kevésbé érdemes és egyre nehézkesebb kenyeret sütni, disznót hizlalni, baromfit nevelni, nem beszélve a fonásról, szövésről. A falu embere és a vidék a természetben él még, de már egyre inkább nem annak ősi törvényei szerint. Mindinkább az a művi természet hat életére, amelyet a tömegkultúra és a konzumlét formái jellemeznek. A jelszó is ez: kiegyenlíteni a város és a falu közötti különbségeket! Minden hasonló centralizálás a globalizmus és a totalitarizmus kialakításának elősegítője. A falu múltjának értékei és a paraszti létforma elemei úgy kallódnak el a gyökeres változások forgatagában, akár a totális háborúban a kiszolgáltatott lelkek, emberi életek.

Vajúdó parasztvilág című könyvem írásakor, 1972–73-ban még úgy vélhettem, hogy a közösségi értékszemlélet hatására, nehéz átalakulás során kialakulhat valamiféle újszerű és korszerű parasztmentalitás, élhető faluszellemiség, és a vidéki élet reformja folytán átmentődik az a gazdag hátteret jelentő táptalaj, a természetes emberi életet élők televénye, amely évszázadok során az alkotó városi kultúrákat és a gazdasági civilizáció fejlődését ellátta táplálékkal, emberanyaggal és népi háttérrel, elemi természetességgel. Három évtizeddel később a Halódó parasztvilágban (2001) erről már le kellett mondanom. A rendszerváltást követő mohó kapitalizáció ösztönösen rontott a vidékre, a falu emberére, és néhány év alatt maradék életerőit is felzabálta. A szövetkezetek transzformációja, szétesése hozta, hogy – ami a hagyományos parasztéletben elképzelhetetlennek tűnt – a föld feleslegessé vált, a közvagyon elgazdátlanodott, és a földművelés értelme kiürülni látszott. Vállalkozói kísérlet lett belőle. A vidéket a kereskedelem tartja el. Az emberek jelentős részét pedig juttatások, segélyek, nyugdíjak formájában az állam. Az új gazdasági alakulatok és a korszerű gazdák-farmerek immár nem maradnak talpon állami vagy az Európai Uniótól kérhető támogatás híján. Piacgazdálkodás gyakran piac nélkül, árutermelés sokszor értékesíthetőség hiányában. Az egykori parasztok utódainak jelentős része munkanélküli. Kevés köze lehet már a természethez is, léte a szociális politika függvénye. A vidék életerői sorvadnak, kimerül és kiürül egykori televényjellege.

Visszatérve az idézett német tudóshoz – aki a világ mai állapotát a késő középkor példájára elbizonytalanodottnak, kiútkeresőnek és kaotikusnak nevezte –, azt láthatjuk, hogy a kis és nagy régiók, országok, tartományok, földrészek a maguk útját járva jutottak el az egyre érezhetőbb globális világállapotig. A mi régióink – Dél-Szlovákia – útja se diadalmas, sem eredményes nem lehetett! A hagyományos értékek megrendülése és a természettel való jó viszony kallódása lett az eredmény, melyet életérzésbeli talajvesztés kísért.

Tanulság talán az lehetne, hogy mintha a globalizációs erők valahogy az emberen kívül működnének, a mai világrend és műszaki civilizáció törvényeiként hatnának, és már-már egyre kevesebb beleszólást engednek az embernek a saját – az emberiség dolgaiba. Német tudósunknak egy másik figyelemreméltó gondolata is volt. Két világeseményre hívta fel a figyelmet. Kanadában környezetvédő világkonferencia ült össze, nem sokkal később Hongkongban pedig világkereskedelmi konferencia. Az elsőn arról tárgyaltak tudósok és politikusok, hogy belátható időn belül a földi élettér – szennyezés, felmelegedés, atmoszferikus változások hatására – komolyan veszélyeztetett lehet, és az emberiséget világkatasztrófa fenyegeti. A másikon pedig arról folyt a szó, miként lenne lehetséges még hatékonyabban fejleszteni a világkereskedelmet, mint szervezni meg erőit úgy, hogy a tőke mozgása még hatékonyabb legyen. Mindkét döntéshozó testületre szükség van. Ugyanakkor látnunk kell, céljaik szöges ellentétben állnak egymással. Ami a kereskedelmi-gazdasági fejlődésnek jó, a környezetvédelem szempontjából gyakran káros. Mintha az emberiség meghasonlana önmagával, sőt mintha önmaga ellen törne…

A globalizmus korántsem „csak” a tömegkultúra problémakörét érinti, hanem számos általános-egyetemes civilizációs kérdést is, mély gazdasági-műszaki gyökerekkel. És mindezen égető, elbizonytalanító kérdések bizonyára a társadalmi szervezetekre is kihatnak, innen mai „káoszunk” jellege! A világon nyolcszázmillió ember nyomorog, az éhhalál tömegjelenség. Ugyanakkor gazdáinktól, gazdaságainktól nincs, aki felvásárolná a termést. Gyerekkorom egyik hihetetlen élménye volt, amikor hallottam, hogy Dél-Amerikában a tengerbe öntik a gabonát, míg a világban gazdasági válság dühöng. És ma újból hallom, hogy komolyan foglalkoznak azzal, hogy eltüzelik a gabonát, vagy bioenergiák termelésére fordítják. Apám jut eszembe, ahogy régi aratások előtt áll a mezei úton, a búzatábla szélén, és leszakít egy kalászt, markában dörzsöli szét és vizsgálja a búzaszemeket, kasza alá érett-e már a termés?! Úgy érzem, mintha évszázadokkal korábbi eseményre emlékeznék… Egy eltűnt világ értékein és szépségein töprengve.