A földre zuhant gömöri Ikarosz porát keresve

Mert mi történt az elmúlt két évtizedben Dúdor-ügyben? Van egyáltalán ilyen ügy? Ha van, akkor kinek a feladata képet alkotni egy korán eltávozott öntörvényű tehetségről, összefoglalni az életpályát, katalogizálni a szétszóródott életművet, művészettörténészi szemszögből behatárolni a fennmaradt képeket? Ki fogja végre beemelni a hazai, a magyarországi és az egyetemes képzőművészet kánonába ezt a földre zuhant, zuhantott Ikaroszt?

Visszalapozva az elmúlt két évtized Dúdor-sajtóját, inkább az bújik elő, hogy a bohém festő megszámlálhatatlanul sok irodalmi alkotás ihletőjévé vált. Tudtommal viszont nagyobb terjedelmű, szakmailag megalapozott, elfogulatlan, elemző, tehetségének utánozhatatlan művészetté érő folyamatát összefoglaló munka vagy tanulmány nincs Dúdor István munkásságáról. Azt, hogy az élőket nem becsüljük kellőképpen, már tudomásul vettem, ám azt, hogy az óriási értéktárakat, kincseket is hagyjuk szétforgácsolódni, szétporladni, elveszni, azt már nehezebben emésztem.

Dúdor István mindössze harmincnyolc évet élt. Igazán intenzíven, Prága, Budapest, Pozsony, Komárom és Deresk boszorkányos ötágú csillagán mozogva. Égetve életerejét, szétszórva a pazar alkotásokat, olykor fillérekért, olykor barátságból, ritkán tisztességes honoráriumért. Sajnos olyan esetről is van tudomásom, hogy halálhírét véve akadt, aki nem volt rest már a temetése utáni héten leautózni Dereskre, felmarkolni és fillérekért elvinni félfalnyi olajképet, tusrajzok tucatját, tanulmányokkal, vázlatokkal tele mappáit. Ezekből, az akkor elorozott képekből egyetlenegy sem került kiállításra! Katalogizálásról, reprodukciókészítéséről sem tudok.

Míg élt, ajtók csapódtak be előtte, buszok hagyták ott, mappájából kihúzogatták az éppen kész rajzokat, de ezen ő csak csendesen mosolygott. Mint halálában is tette. Láttam róla egy megrázó képet. Nem mondhatom el, kinél. Dokumentumértékű, soha, sehol nem közölt és nem is közölhető. A földre zuhant Ikarosz, Dúdor Pista féloldalt fekszik a képen, a boncasztalon, leborotvált fején rózsa nagyságú seb, félig csukott szeme huncutul, kajánul mered a fényképezőgép lencséjébe, szája sarkában pedig mosoly. Mert élni kell!

De nem szabad felejteni. Lapozzák végig az eddig megjelent katalógusokat, kiadványokat! Körülbelül ötven Dúdor-reprodukció forog körbe-körbe. Ennyi megmaradásra és bemutatásra érdemes képe maradt volna? Nagyon hiányzik egy jó monográfia Dúdorról. Bántó, hogy csak lebegtetik az életművét. Meztelen volna a király? Vak volna a nép? Jegyzetei szépirodalmi, filozofikus értékeket hordoznak. Tanításszerűek.

A legszomorúbb az (személyes tapasztalásból mondom), hogy a két nemzedékkel fiatalabb ifjú alkotóknak már a neve sem mond semmit. Ma már nem annyira a Dúdor István-mítoszra volna szükség, nem elég az irodalmi alkotásokban égően jelen levő Dúdor-kép. Elsuhant fölötte a kor nagy vívmánya, a világháló is. Javarészt a róla szóló rövidebb-hosszabb újságcikkek listáját adja ki csak a kereső. Megmérettetett és...

Nem szabad könnyen feledhetővé tenni. Ami biztató, legalább szülőfalujában, Deresken tisztelik. Halálának huszadik évfordulóján majd százan állták körbe a sírt, messzebbről azonban tényleg csak a leghűségesebbek jöttek el egy pár szál virággal. Tisztességgel, megbecsüléssel. Nemrégiben Dúdor István egyik legérdekesebb grafikai anyagából készült kiállítás a régió központjának számító Tornalján, ahol a Simonyi Alapítvány által megmentett, a lekéri ideggondozóban született portrék voltak láthatóak. Két és félezren nézték meg ezeket a képeket. Egy fiatal gömöri képzőművész ott és akkor ismerkedett meg a dúdori életműnek e szeletkéjével. Ő már tudni fogja, legalább részben, hová kell elhelyezni a festőt. Ám mi van a többi, jelenleg még tanuló vagy frissen végzett alkotóval és elméleti szakemberrel? Számukra teljesen ismeretlen Dúdor?

Ikarosz földet ért, az a végzetes június éjszaka megperzselte a szárnyait, de kioltotta a napot is. Maradt az űr. A kitöltésre váró űr. A rendezésre váró tartozás. Azt mondta valaki a megemlékezésen, Dúdor István művészettörténeti kanonizációjához legalább fél évszázad kell, mint az egyházi szentekéhez. Dúdor nem volt szent, s nem is lenne helyénvaló, ha szentet csinálnánk belőle. Ember volt, szenvedő, ritkán megértett, sokszor kitaszított, megpróbált, esendő, alkotó ember. Alkotásaiban éppen a humanitás a legfontosabb elem. Csak azt kéne megtenni, ami régóta kijár neki. Felmutatni az életművét. Megalapozottan, átláthatóan, hozzáférhetően. Szűkebb pátriájának művelődési folyóirata, a Gömörország a szomorú huszadik évforduló alkalmából eddig soha nem látott hűségű reprodukciókkal ajándékozta meg a lap olvasóit. Ami csepp a tengerben, de az első csepp. Ki tudja, hozzágyűlik-e az egész tenger, vagy elpárolog ez az egyetlen csepp is?