A Duna jobb partjáról – szlovák szempontok a magyar irodalomhoz

S még egyvalami jut eszembe Esterházy kapcsán: az intertextualitás. Igen, Esterházy Péter az intertextualitás mestere, szövegeit sokféle, különböző típusú szövegekből származó nyelvi szálból fonja. ĺgy például a Kis Magyar Pornográfiában egy laza erkölcsű leányzó száját váratlanul egy Wittgenstein Tractatus logico-philosophicusából származó idézet hagyja el. Vagyis Esterházy nemcsak kiváló író, hanem egyben figyelmes olvasó is, aki ráadásul idegen nyelveket is jól ért. Ez pedig nyilvánvalóan annak a szigorú nemesi nevelésnek az eredménye, mely őt kiskorától fogva az idegen nyelvekkel való foglalkozásra késztette.

Amikor a kilencvenes évek elején ellátogattam Budapestre, nagyon meglepett, hogy Bohumil Hrabalnak szinte a teljes életműve olvasható magyarul. Nem tudtam ugyanis, miért éppen Hrabal az az író, aki ennyire érdekli a magyarokat. A magyarázattal az Esterházy-mű, a Hrabal könyve szolgált, ebben egyebek közt szó esik Hrabal-elfogultságának okairól is. Esterházy valamikor a nyolcvanas évek elején Szigeti Laci kíséretében Prágába járt Hrabalt látogatni. A vele való beszélgetések elengedhetetlen részeként tengernyi sört ittak meg. Megvallom, Hrabalt el tudom képzelni tíz sör után is, de Esterházyt öt sör után sem, Szigetit három után sem. E mértéktelen sörivás eredménye azonban nem másnaposság lett, hanem szövegek hoszszú sora. ĺgy Esterházy könyvén kívül Szigetinek a mesterrel készült kitűnő beszélgetőkönyve, a Zsebcselek.

De hogy ne csak a prózaírók szekerét toljam, engedtessék meg említenem Kukorelly Endre barátomat, a kitűnő költőt. Az ő TündérVölgye az a szöveg, melynek a szlovák irodalomban nincs párja. Ilyen szélességében s ennyire következetes költői nyelvvel senki nem nézett szembe a traumákkal, melyek a múltban azoknak a magyaroknak a többségét kínozták, kiket szüleik az 1956-os események alatt nem tömtek tele altatóval, hogy aztán reggel Ausztriában vagy valamely más nyugati országban ébredjenek.

A magyar irodalom születésének, olvasásának és értelmezésének jobb megértéséhez jelentősen hozzájárultak Rudolf Chmel könyvei. Rudolf Chmel rögtön a rendszerváltás után nagykövet lett Budapesten; ebbe a posztba kétségkívül a szlovák–magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok terén szerzett lenyűgöző tapasztalatai emelték. Szeretem az esszéit és a gloszszáit, mert nem hagyja magát egyik oldal által sem befolyásolni. Tudja, mikor kell a történelmet bevonni a munkába, s mikor kényszerszabadságra küldeni. Tud kritikusan viszonyulni a magyarokhoz, de a szlovákokat is képes kritikával illetni. Soha nem sérteget, nem támad, nem kioktató, ellenkezőleg: érvel, s ha az érvek nem elegendőek, szívesen segít magán legendásan finom iróniájával. Kár, hogy nincs több hozzá hasonló összekötőnk mindkét részről – kapcsolataink sokkal jobbak lehetnének.

A kortárs magyar irodalmat rendkívül értékesnek, magabiztosnak, kidolgozottnak tartom, olyan irodalomnak, mely nemcsak mondanivalója súlyával tarthat számot az érdeklődésre, hanem önfeledt nyelvi leleményességével is. Mivel nem vagyok sem irodalomtörténész vagy irodalomtudós, sem műfordító, a legjavából csemegézgetek. Egyszerű ínyenc olvasó vagyok, akit csak – urambocsá! – saját ízlése vezérel. Véleményem mögött tehát nem valamiféle rejtett indítékok keresendők, hanem csakis a magam privát ízlése. Azt nem tudom, jó-e vagy rossz ez az ízlés, csak azt, hogy az enyém. Vagyis ha belefogok egy könyv olvasásába, s néhány oldal után úgy találom, hogy unalmas, mi több: felháborít, nem adok neki még egy esélyt, s kíméletlenül félreteszem. A rossz könyvekről való ítélkezést mazochizmusnak és perverziónak tartom, hiszen az efféle álművek számára a bírálat is jó reklámként szolgálhat.

Ha valaki annak alapján olvas el egy könyvet, hogy írtam róla, s megtetszik neki, az jólesik és lelkesít. Ha másvalakinek éppenséggel nem tetszik meg a könyv, hát ne essen kétségbe, a magyar irodalomnak sok olyan alkotása van, melyek egészen biztosan tetszeni fognak neki. De legfőképp ne feledje, hogy a véleményem nem objektív, de nem is akar az lenni, mert a tárgyilagosság iránti vágy megsemmisítené az ízlésemet, s ezt semmiképp nem szeretném. Mit szeretnék mégis? Képletesen szólva, igyekszem bizonyos szempontokat nyújtani, melyek alapján a jelenkori magyar irodalom néhány szövegére nyílnék látószög, egy olyan pontból, mely a szlovák kultúra területén nyugszik. Nem tudhatom, vajon ez a pont kellő távolságban van-e bizonyos konkrét irodalmi szövegektől, de egészen biztos, hogy a Duna jobb partjáról az látszik, ami a bal oldaláról egyszerűen nem látható. ĺgy aztán sem az, aki a jobb oldalon áll, sem az, aki a balon, nem láthatja olyannak a szöveget, amilyen, s ennek a lehetetlenségnek a belátásában játszhat szerepet, ha kölcsönösen felkínáljuk egymásnak a magunk látószögének leírását. Ez nemcsak a többet tudásban lehet segítségünkre, hanem annak megértésében is, hogy mind a magyarok, mind a szlovákok közép-európaiak.

Peter Michalovič (1960, filozófus, esztéta)