A Don Vito Pizzéria

Nagyon szeretem az időutazás témakörét, és az ezzel foglalkozó irodalmat, filmeket, illetve nagy kedvencem Francis Ford Coppola 1972-es klasszikusa a Keresztapa, Don Vito Corleone, Marlon Brando káprázatos alakításában. Ennek ellenére a teljes véletlen vezette utamat a visegrádi Don Vito Pizzéria és Étterembe. A tulajdonos vélhetően a korszak feltétlen híve, hiszen belépve a helyiségbe máris féltett kincsek és hihetetlen relikviák tárháza fogad minket, amelyek a falakat díszítik, és nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy hosszas és tudatos gyűjtőmunka eredménye látható az étterembelsőben. Én a legendás baseballjátékos Babe Ruth bekeretezett portréja alatt foglaltam helyet, mely mellett Al Capone és Dillinger fotója díszelgett a szesztilalom idejének további maffiózólegen-dáival együtt, tehát kifejezetten illusztris társaságba csöppentem. Az étterem egésze a 30-as évek hangulatát idézi, kivéve talán az ÁNTSZ és az állami törvénykezés hatására kialakított nemdohányzó részleget, ami hetven évvel ezelőtt, egy füstös lokálban bizonyára elképzelhetetlen és teljesen felesleges lett volna. Krónikus nemdohányzóként azonban üdvözöltem eme kis zugot, bár megjegyzem a dohányzó részbe hatalmas festmények és fotók kerültek a Keresztapa filmből – Brando, Pacino, De Niro portréival –, ahol azért szívesebben ücsörögtem volna.

Felfedezőutam rögtön a helyiség széfjéhez vezetett – pompás irónia, hogy egy széfajtón keresztül lehetett eljutni a legbecsesebb helyre, azaz a toalettre. A csaptelepektől a papíradagolóig minden teljesen korhű, csillog-villog a tisztaságtól, úgyhogy visszatérve a helyemre elégedetten foghattam kezembe az étlapot. A különleges ételek sorából kiragadtam a Le’ Nyúl fantázianevűt, amely párolt, sült, pikáns ízesítésű zsályás nyúlgerincet takart paradicsomos mártásban. Partnereim a Nagymenőket (libamájjal töltött, rostonsült jércemell gombás padlizsánnal, fűszeres paradicsomszószban), a Bookmaker pecsenyét (fokhagymás tűzdelt csontos karaj zsályás paradicsommártással) és a Four Fathers kedvencét (kapros juhtúróval töltött sertésszelet, palacsintatésztában, négyféle körettel) választották. Utóbb kiderült, hogy a Four Fathers kedvence a legnagyobb adag, mely így „természetesen” hölgyvendéghez került. A pincér gyors volt, előzékeny és észrevétlen, azaz tökéletesen látta el feladatát. Rövid várakozási idő után megérkeztek az ételköltemények, melyek pompás adagok voltak, príma „megfogalmazásban”. A húsok porhanyósak, a nyúl omlós volt, a hozzá választott krokett nem kevésbé. Az áhítattal vegyes hangulatban nem sok beszéd zajlott, mindenki tudta, hogy ez egy „fontos pillanat”, amit a nyúlnak, sertésnek és jércének kell szentelni.

A kiváló ételek mellé fogyasztott borhoz megrendeltük a Keresztapa álmát, azaz a mandulás, vaníliás sült túrógombócot, mely gombócok életem legfinomabbjai voltak, legalábbis a túrós fajtából. A vaníliasodóval leöntött kicsiny gombócok pont akkorák voltak, amit ilyenkor elkölteni vágyik az ember, ráadásul nagyszerűen elkészítve, cseppet sem túl édesen.

A fennkölt hangulatban megszólalt az elmaradhatatlan élőzene, amely stílszerűen jazz, és bár nem afro-amerikai énekessel, de a Jazz Steps formáció dekoratív hölgyénekese feltétlenül rászolgált hangjával a tapsra és a figyelemre. A többtagú zenekar némiképp hangos volt, mindenféle asztali kommunikációt elnyomott, de lehet, hogy nem is baj, így mindenki a ritmusra kérődzött csendesen, poharából ütemesen kortyolgatva a rá váró nedűt. Élőzene ugyan csak hétvégén várja a vendégeket, de egyéb időpontban mindenképpen érdemes bekapcsolni a hagyományosnak semmiképp nem nevezhető zenegépet, amelybe pénzt bedobni nem kell, ellenben nehéz válogatás után kell felrakni a jobbnál jobb jazzalbumok közül a leginkább kedveset, vagy az alkalomnak leginkább megfelelőt.

A diszkréten átnyújtott számla kiegyenlítése után távoztunk, és magamban megállapíthattam, hogy bár az idő rohan, de Visegrád egy kis zugában sikerült megállítani, méghozzá úgy, hogy újra és újra érdemes legyen visszatérni.