A doktor úr nyugdíjas, a tudós kutat

MIKLÓSI PÉTER

Nyugállományba vonulásakor, sok esztendei körorvosi hivatása befejeztével, Csilizradványon zárta be utoljára maga mögött rendelőjének ajtaját. Azóta minden idejét, energiáját az orvostörténeti munkának szentelheti. S ha körorvosként „csak” elhivatottsággal végezte napi teendőit, akkor orvostörténészként már-már megszállottsággal igyekszik, szavaival élve, láthatóvá tenni elődeink lába nyomát. Az meg a riporter hozzáfűzendője, hogy Szlovákiában magyarként ő az egyedüli orvostörténész; bár szlovák orvos- és történészkollégái között is csak elenyészően kevesen foglalkoznak efféle búvárkodással. Ő viszont rabja szakmai érdeklődésének, szűkebb szülővidékének: a honti tájnak pedig rajongója. Így aligha meglepő, hogy jelen találkozásunk helyszíne is barátságosan vadregényes. Dr. Kiss László Ipolyságon, a Korpona meredeken lejtő partját árnyékoló fák lombkoronájának hűvösében álló családi nyaraló kertjében fogad. Mint mondja: ha teheti, most már csak itt tartózkodik, orvostörténészként itt van igazán zavartalan nyugalma a múltébresztő „nyomkereséshez”.

Doktor úr, a csöndességen kívül miért fontos önnek ez a romantikusnál is regényesebb táj? Nyitott világunkban, főként azonban az ön sokirányú elkötelezettségének tudatában pont a fordítottját várhatná az ember!

Merthogy?

Mert akinek legalább egy tucat vagy annál is több könyve, jó pár tudományos értekezése és szinte megszámlálhatatlanul sok szakcikke jelent már meg, emellett Magyarországon megjelenő rangos orvosi szaklap orvostörténeti rovatának vezetője, illetve szakmai kitüntetéseinek száma sem csekély, nos, arra az emberre jobbára a mozgalmasabb életvitel jellemző...

Viszont nekem itt egy szülővárosom és egy szülőfalum van! Az előbbi Ipolyság, annak kórházában születtem, az utóbbi Palást, ahol 18 éves koromig nevelkedtem. Érettségizni is Ipolyságon érettségiztem, utána pedig egy évig a város kórházának betegápolója voltam. Ez a tanulságos esztendő tette számomra lehetővé, hogy nem a fehér köpenyes doktor úr, hanem a többnyire utolsónak tekintett kórházi segédszemélyzet és a vidék betegei panaszainak szemszögéből, tehát alulról ismertem meg a medicínát. Azóta sok helyütt rengetegszer elismételtem, hogy okos pályakezdésként ezt a gyakorlatot ajánlanám minden leendő orvosnak. Az orvosegyetem befejeztével aztán másfél évtizeden át voltam még szülővárosom kórházának orvosa. Ráadásul az orvostörténeti munkásságom kezdetei szintén az ipolysági ispotályhoz és a Hont-vidék idevágó emlékeihez fűződnek. Talán így már érthető, hogy bár a Csilizközben is nagyon otthonosan érzem magam, de a gyökereim mégiscsak szűkebb szülőföldem tájaihoz kötnek.

Az imént nem kórházat, hanem ispotályt említett. Orvostörténészi elszólás volt?

Valószínűleg hiba volna ellenkeznem. Ugyanis az ipolysági kórház hajdani első igazgatójának, az egykori Hont vármegye jeles főorvosának személye körüli közömbös hallgatás fordította figyelmemet a múltkutatás felé. Lassan harminc éve, hogy kezembe került Zalabai Zsigmond, tehát néhai földim Mindenekről számot adok című kötete, s abban találkoztam először Kovács Sebestyén Endre nevével. Akkor eszméltem rá, hogy a kórház udvarán, ott alkalmazott orvosként, naponta elhaladok az ezzel a névvel jelölt mellszobor előtt. Döbbenten tudatosítottam, hogy ha én, aki éppen itt születtem, ennyire nem érdeklődöm az elődök iránt, akkor mit várhatunk el az Árvából, Zólyomból ide kerültektől?... Fölkerestem hát lakhelyi szomszédunkat, Gémesi Károly bácsit, akit Ipolyság élő krónikájaként ismert az egész város. Vele beszélgetve kiderült, hogy Kovács Sebestyén Endre hamvai a helyi temetőben nyugszanak! Hamarosan rábukkantunk a neves igazgató-főorvos sírjára, amit azóta is gondozunk. Ez volt elindítója az orvostörténészi érdeklődésemnek.

És gyógyíthatatlanul „megfertőződött” vele. Mindennapi időbeosztásában hogyan oszlott meg a pácienseit lelkiismeretesen kezelő doktor, illetve a fáradhatatlan kutató személye?

Szerintem kétharmad-egyharmad arányban, természetesen a betegeim javára. Ugyanakkor az a bizonyos egyharmad örökös kíváncsiságként élt bennem. Mert például szavakkal aligha ecsetelhető élmény, ha mondjuk a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban egy, még valamikor a reformkorban nyomtatott, ám mindmáig körülvágatlan, tehát eddig senki által át nem lapozott orvostani könyvet vehet kezébe az ember. Az ilyen és ehhez hasonló benyomások lenyűgöznek a kutatásaim során. Egyben őszintén csodálom orvos elődeim diagnosztikai képességét, azt a tudást, amellyel felismerték, hogy milyen betegség kerítette hatalmába az akkori pácienst.

Napjainkban viszont ezek lehetnek azok az érdekfeszítő pillanatok, amikor a riporter sem kérdezhetné meg: Doktor úr, a maga szíve sose fáj?! Legföljebb afelől érdeklődhetnék ilyenkor, hogy hányat ver a pulzusa...

Szerencsére, a pulzusom rendben van. De egy-egy ilyen felkavaró élmény újra meg újra fontos mozgatórugója az orvostörténész kutatói munkájának. És ha már szóba jött, a szívem is rendben, amihez sokban hozzájárul, hogy ez a környék és benne ez a partszakasz a béke szigete itt. Még ha néha megbokrosodik is a Korpona és árvizet okozva visszaveszi szélesebb medrét, de azután jó szívvel, kikapcsolódásként takarítunk, kerítést állítunk.

Több mint harmincöt éves orvosi praxisát összegezve milyennek látja a szlovákiai magyarság egészségi állapotát?

Elsősorban a csallóközi meg az Ipolyság környéki lakosság egészségi állapotát ismerem, ami sajnos nem éppen irigylésre méltó. Nagyon sok az úgynevezett civilizációs betegség, egyre több a cukorbaj, terjed az elhízás, a magas vérnyomás és annak szövődményei. Mindez összefügg azzal, hogy az utóbbi 20-25 évben jelentősen romlottak az életkörülmények, több tekintetben megingott a korábban természetesnek tűnő létbiztonság. Lépten-nyomon stresszhelyzetekbe botlunk, a stressznek pedig már Selye János megállapítása óta tudhatóan jelentős kórokozó hatása van.

Ha így áll a dolog, – mind szakmailag, mind közösségként – miért nem foglalkozunk többet evvel a problémával?

Erről valóban keveset beszélünk. És törődni sem törődünk vele eleget. Például azért, mert a hazai magyar orvosoknak, szakmai összefogás híján, nincs szervezetük. Mondjuk a Csilizköz orvosai azelőtt havonta legalább egyszer összejöttek egy-egy tervezett szakmai megbeszélésre, de a rendelők magánosításával ez a gyakorlat is elmaradt. Most élünk egymás mellett, de nemigen tudunk egymásról.

Jól értettem, hogy az imént azt mondta: egymás mellett élve nemigen törődünk egymással?

Nem vonom vissza.

De hát úgy tudom, hogy évek óta létezik már a szlovákiai magyar orvosok társasága!

Igen, a Magyar Egészségügyi Társaság szlovákiai szervezete. De ez egy szerény létszámú, mintegy 30-35 regisztrált, bár ennél kevesebb aktív tagot számláló, többségében komáromi orvosokból álló szerveződés. A távolabb eső régiók nincsenek képviselve.

Miért? Erről váltsunk pár szót!

Erre nem én vagyok hivatott választ adni. Kérdés az persze akad jó néhány. Érdektelenség? Gyér propagáció? A hazai magyar orvosok zömének elzárkózása? Mert hiába például az SZMET által kétévente rendezett komáromi Arányi Napok, ha annak a konferenciának sincs kellő számú közönsége.

Doktor úr, de ha már létezik nálunk egy ilyen szerveződés, és Szlovákiában van több száz magyar orvos is, akkor a Szlovákiai Magyar Egészségügyi Társaság miért nem tartja elsődleges feladatának – többek közt – egy, a Pozsonytól a Bodrogközig élők egészségi állapotáról szóló felmérés, tapasztalati összegzés elkészítését? Elvégre megfelelő indoklással a fontos társadalmi célok vizsgálatának zömére manapság már különböző pályázati források is nyerhetők. Ön sem hiányolja ezt?

Hiányolom. És a kritikát is el kell fogadnom, noha nem érzem személyesen nekem szólónak. Nem vagyok tagja a szűkebb vezetőségnek, így rázós témákban nem szeretek személyeskedni.

Egyáltalában tagja még ennek az egyletnek? Vagy csupán külső érdeklődőként vesz részt akár az Arányi Napokon, bár az utóbbi rendezvényen – úgy hírlik – a szakmai előadások egyikét sem hazai magyar orvos tartotta...

Még tagja vagyok a Szlovákiai Magyar Egészségügyi Társaságnak.

Ha már szóba került Komárom és Selye János: amennyiben habilitált docensként oktathatna az ő nevét viselő magyar egyetemen, akkor hol kezdené a sort? Hogyan rendszerezné a tananyagot?

Részemről megvolt a szándék, de gyorsan hamvába is halt. 2011 őszén hivatalos úton jeleztem az egyetemnek, hogy történettudományokból megszereztem az oktatáshoz szükséges docensi címet. Válaszlevelükre kidolgoztam, hogy milyen kultúrkontaktológiai előadásokat tudnék tartani. Főként az egykori Monarchia területén élő népek közötti kapcsolatok egyes szakaszait szerettem volna érinteni. Például az olyan témákat is, mint az első orvosi kar, amely 1770-ben létesült Nagyszombatban, és nemcsak magyar, hanem cseh és délszláv hallgatói is voltak. Vagy téma lehetett volna az első bábakönyvek tárgyköre, amelyek Bécsben jelentek meg, de lefordították őket magyarra és az akkor használatos cseh bibliai nyelvre is. Végül nemleges választ kaptam, noha máskor meg azt szokták nyilatkozni az illetékesek, hogy azért kapnak bírálatokat, mert kevés a felvidéki oktatójuk.

Ön kit tekint a tanítómesterének?

Az egyiknek mindenképpen Duka Zólyomi Norbertet. Vele életének utolsó éveiben még személyesen találkozhattam. Tőle tanultam, hogy akár több vesződséget igénylő kutatással, de az adatok pontosságára ügyelni kell, illetve arra, hogy minden adat mögött forrás legyen. Megbízható, tiszta forrás.

Ön, doktor úr, sohasem titkolta, hogy vallásos ember. Akárcsak az édesapja, aki a valaha szebb napokat megélt ipolysági kórházban ápoló volt, Paláston pedig a Vöröskereszt elnöke és évtizedeken át harangozó is. A tudományosság embereként ön miként tudja összeegyeztetni a hitet a tudománnyal?

Nézze, a gyógyuláshoz szükséges a hit is, e szónak a bizakodás értelmében. Még jobb, ha valaki Istenben, tehát valami olyasmiben hisz, ami meghaladja az emberi lehetőséget. Ma már tudományosan bizonyított, hogy a hívő embernek – akinek így fogódzója van – jobbak a gyógyulási esélyei. Fontos, hogy a beteg bizakodni tudjon, higgyen a jövőben, az orvosaiban. A hitnek és a tudománynak nem kell szembeállítóan kizárnia egymást; inkább egymás mellett haladva megférnek együtt.

A diagnosztika valamikori fejletlensége miatt mennyire hitelesek az orvostudomány hajdani forrásai?

Természetesen, a korabeli betegségleírásokat már nem szabad a mai diagnosztikai kritériumoknak megfelelően olvasni. Ha abban az időben például úgy vélték, hogy a maláriát a mocsár kipárolgása okozta, azt az adott kor szintjén el kell fogadnunk. Jelenleg már tudjuk, hogy nem a kipárolgás, hanem a mocsárban megtelepedett szúnyogok belsejében lévő lázállatkák okozzák a mocsárlázat. De maga a megfigyelés alapja, hogy ennek a betegségnek köze van a mocsárhoz, helytálló.

Végül kitől kérdezzem, ha nem az orvostörténésztől: régiónkban kétszáz-kétszázötven évvel ezelőtt milyen volt az orvoslás nívója?

Nem kell szégyenkeznünk. Semmiben sem maradt el a központi területektől, esetleg csak a budapesti vagy a bécsi klinikáktól. Az 1864-ben megnyílt pozsonyi Magyar Királyi Kórház – később ez lett a népszerű belvárosi Állami Kórház –, egyszóval abban az egykori kórházban olyan jeles orvosok működtek, mint Pávai Vajna Gábor, aki a belgyógyászaton Korányi Frigyes tanítványa, tanársegéde volt. Pávai 1913-ban halt meg, sírját a pozsonyi evangélikus temetőben találni.

Doktor úr, ha olykor hazalátogat innen Csilizradványra és ott az árván maradt rendelő, akkor sem fáj a szíve?

Hát meg-megdobban, de a betegeim el vannak látva. Bár amikor megtudták, hogy a nyugdíjazási döntésem végleges, mindenki azt kérdezte: mit fogok csinálni?... Bárki láthatja, megmaradtam orvostörténésznek, nincs nap, hogy unatkoznék.