„A csitári hegyek alatt…”

Két legjobb emberemmel szedtük le a horogkeresztes-sisakos Brezsnyev-képeket, az utak fölé kifeszített transzparenseket, melyeknek az volt a lényege, hogy húzzunk haza, de minél előbb, meg hogy éljen Dubček és Svoboda, és éljen a szabad szocialista Csehszlovákia. Sok plakátot begyűjtöttünk, de amikor visszafelé mentünk, már újak voltak a helyükön. Rengeteg értékes relikviát begyűjtöttem. Gondoltam, nagyon menő leszek otthon ezzel a sok eredeti dokumentummal.

Hivattak a hadosztálytörzsre, amely a városhoz közeli kis erdőben álló régi kúriában rendezkedett be. – Hadnagy elvtárs operatív csoportba osztottunk be – mondta a főelhárító, Schuszter alezredes. Körülötte számomra ismeretlen, nem éppen katonásan mozgó, talán tartalékos tisztek álltak. Lekezeltünk. Egy századost, a Kék Fény műsorvezetőjét, Szabó Lászlót felismertem – és névről E. Fehér Pált. Ők a Népszabi híres betű-géppuskásai voltak, most itt védték a szocialista tábort. Aláírattak velem egy, vélhetően beszervezési kartont, a szövegre nem emlékszem, talán el sem olvastam, de valami nyomtatványféle volt. Mindenesetre abban maradtunk, hogy az itt megismert elvtársakkal tartom a kapcsolatot, és időnként jelentéseket írok a hangulatról, meg ha valami rendkívüli dolog történik.

Lakatos is behívatott és egy kevés konyak kíséretében közölte, hogy figyeljek oda, mert vasárnap egy komplett szovjet hadosztály fog átgurulni a hidamon. – Nehogy balhé legyen, gyerek! – mondta. Nem lett. Az oroszok csak harckocsikkal, harcoló alakulattal vonultak, vonultak, vonultak. A századik harckocsi után már éreztük, nagyon kis fiúk vagyunk mi itt, és csak díszletnek kellünk. Mikor megkérdeztem a hozzánk telepített orosz rádiós kocsi magyarul beszélő, de nagyon bizalmatlan törzsőrmesterét, hogy „mi van öreg, hol van a ti hadtápotok?”, azt mondta, azok majd jövő vasárnap jönnek, vagyis ha győztünk. Ha nem győztünk, akkor meg minek.

Hu-ha, gondoltam, ez aztán nem az a jó švejkes észjárás. Mert hát a hadtáp a leglényegesebb, ha lőnek, ha nem. A Magyar Néphadsereg hadtápja a Felvidéken színötösre vizsgázott, mondhatnám hősies harcot vívott a Pestről naponta szállított meleg kenyérrel, a sok gyulai kolbásszal, Pick szalámival és a kor legjobb készételkonzervjeivel. Mi sosem szakadtunk el a gulyáságyútól. A hídhoz is kihozták utánunk a meleg kaját. Azt hiszem, velünk csak akkor lett volna balhé, ha eldördülnek a fegyverek.

Azt tehettem, amit akartam, nekem parancsot a Lakatoson kívül senki nem adott, már ő se nagyon, kezdtem feledésbe merülni nála is. A többiek mind kint dekkoltak az erdőben. Páran voltak még a fontos hivatalokban, a vasúton meg a rádiónál, de csak én jártam szabadon a városban. Már voltak olyan ismerőseim, akik rám köszöntek, igaz, olyan is, aki csak kiköpött. Sóvárogva álltam a hanglemezbolt előtt, néztem a klasszikus Supraphon lemezeket, a Cseh Filharmonikusok csodálatos felvételeit, Dvořákot, Smetanát. Akkor még a Supraphon meg a Jawa motor a világelsők között volt.

Pénz kellett, ezért aztán seftelgettem. Kapós volt a konzerv, a hálózsák, a surranó. Kolbászért és szalámiért vettem lemezeket, máig őrzöm őket. A lemezboltos nő nagyon rendes volt, azt hiszem, bírt engem, ő is szerette a klasszikus zenét, kit érdekel a vállon lógó Kalasnyikov, amikor Mozartról is lehet beszélni.

Egy napon egy töpörödött, idős emberke állított be hozzám, Hartmann Lajosnak hívták. Egy papírra nagyon szép kézírással nevek voltak felírva, tíz-tizenöt név. Hadnagy uram, vigye el ezt a főparancsnokhoz, őket akarjuk a város vezetőinek. Rádión beszóltam, hogy fontos kapcsolatba kerültem, mit tegyek. Estefelé jött Schuszter meg egy öreg, rinocérosz típusú tartalékos káder. Schuszter először azt kérdezte, van-e pénzem, mert be kéne ülnünk egy sörre a sarki Sport Étterembe.

Schuszter valóságos ivóbajnok volt, nem nyughatott, amíg nem lelte meg a forrást. Őrt állított az ajtóba és az asztalunk mellé, ahogy háborús filmekben láttuk. Rendeltem három sört. A lógó tokás, aszott operatív értelmiségi tiltakozott, de Schuszternek nem lehetett ellenállni. Magasba emelte a korsót, s nagy hangon üdvözölte az elképedt publikumot. Totál tele volt az étterem, és a levegőben feszültség vibrált. A névsorra akartam rátérni, de leintett. Majd később, mondta, most a társadalmi kapcsolatokat építjük.

Egy fiatalembert noszogattak, hogy szólaljon meg. – Meddig maradnak? – kérdezte az, kissé előbbre állva. – Hát addig, amíg el nem fogy a sör – mondta Schuszter, széttárva hatalmas karjait.

Ekkor két hullámban kitört a nevetés. Először a pár magyarul tudó, majd a fordítás után a szlovákok. A pincér hozott három sört. Valaki küldte. A publikum meg egyre közelebb merészkedett a megszállók asztalához. Tíz perc múlva tele lett az asztalunk sörrel.

Schuszter nagyon értette ezt a kocsmázós nyelvet, és piszokul tudott inni, bratyizni, szóval tartani a nagyon vegyes publikumot. Huszonegy korsó sört ittunk meg: Schuszter tizennégyet az operatív két és felet, a többit én. Természetesen az utolsó szám a Csitári hegyek alatt volt, aztán nagy nehezen beraktuk Schusztert az autóba.

Másnap visszamentem a Sportba, hogy tisztázzam a számlát. A vendéglős leültetett a sokadalom közé. Mind egy szálig a tévét nézték. Egy szemüveges, bürokrataforma fazon beszélt, nem értettem, csak azt láttam, hogy néha kiírták a nevét: Gusztáv Husák volt. Némán nézték és hallgatták, néha-néha rám néztek, egyik megkínált cigivel, közben lemondóan legyintett.

A névsort az ÁVÓ-s professzor kereste nálam, azt mondtam, Schuszternek adtam, de fogalmam se volt, hova tehettem, meg aztán tudtam, a névsorok nagy veszélyekkel járnak.

A hídról levonultunk, és kitelepültünk egy erdőbe, ahol tábori életre rendezkedtünk be. Szerencsére nekem még vissza kellett járnom a városba, mert a „hírszerzői” feladatot el kellett látnom, ami egyébiránt nevetséges volt, mert amióta minden eldőlt, le se bagóztak bennünket. Egyszerűen szóba sem álltak velünk. Megjelentek ugyan az új káderek, nyájasan dörgölődztek, de nem szívesen láttam őket, és azt hiszem, ők se voltak ezzel másképp. Elengedtem a fantáziámat, és írtam egypár jelentést. A népszabisok persze nyomták a győzelmi tudósításokat. A faterom ebből tudta, nem lehetek nagy bajban, merthogy ő tudott a sorok között is olvasni. Anyám mondogatta is: apád a sorok között olvas meg a Szabad Európát hallgatja. Nem is értettem mi a francot ért az öregem a sorok közötti olvasás fogalma alatt. Később aztán én is kitanultam.

Már kezdtem azt hinni, hogy megúszom ezzel a lötyögéssel, amikor őrparancsnoknak osztottak be egy bazi nagy lőszerraktárhoz. Közösen őrködtünk a csehszlovákokkal. Minden őrhelyen egy magyar és egy szlovák vagy cseh gyerek. Az őrszobán dupla annyian voltunk, mint normális esetben. Borzalmas volt. A csehszlovák „bajtársak” között mindig voltak magyar származásúak is, nekik volt a legnehezebb, mert nem tudták, merre van az annyi. Kihez húzzanak, magyarok legyünk-e vagy szabadok? A szitu köztünk és a megszálltak között szinte kafkai volt, nem is értettem, hogy lehet ilyen hülyeséget kitalálni, együtt őrködni egy lőszerraktárnál. Senki sem tudta, valójában milyen minőségben is őrködik itt az erdő közepén. A legpitiánerebb hülyeség az volt, hogy külön hordták számunkra a kaját. Mindenki azt nézte, mit eszik a másik. Minőségi versenybe bonyolódtunk, mondanom sem kell, mi győztünk. Lassan kialakult a knédlicske és a marhapörkölt tarhonyával cserekereskedelem, és egyéb kajabiznisz. A felejthetetlen Glóbusz konzervek taroltak, a Babfőzelék kolbásszal, a Lencsefőzelék dettó, a Töltött káposzta, a tökfőzelék pörivel, na és az elmaradhatatlan magyar csoda, a Különleges vagdalt hús, amely már csak azért is különleges volt, mert kinyitni sem volt éppen egyszerű. A közismert pár forintos nyitó rögtön feladta, elgörbült, nem bírt a páncéllal. A tőrnek nem tudott ellenállni, azzal ment a dolog, és feltárult a gusztustalanul vastag zsírréteg, alatta pedig a feledhetetlen ízű, kutyaeledel minőségű különlegesség, amely még a rendszerváltozást is túlélte. Tök olyan, mint volt, megbízható „minőség”, konzerviparunk nagy veteránja.

Sok jel utalt arra, hogy nemsokára indulunk haza. „Legyőztük a készülő ellenforradalmat”, mondta a leghülyébb politikai helyettes, akinek egyre jobban kinyílott a csipája. Engem is elkapott, hogy miért mentem el alkalmi haverjaimmal föl a Zoborra pinceszerre. – Azért mert engem hívtak, és nem az alezredes elvtársat – mondtam neki. Öten mentük fel a hegyre, köztük volt két magyar srác is. Az egyik szlovák gyerek nagyon híres focista volt, játszott a Csehszlovák válogatottban is. Pörköltet főztünk, pálinkát, bort és sört ittunk, ami belefért, és megint, megint a Csitári hegyek alatt… A végén feltántorogtunk a Zobor csúcsára a turul romjaihoz, ahol is kilőttük a pisztolyomból az összes lőszert, a többire nem emlékszem.

A kivonulásunk még zűrösebb volt, mint a bejövetelünk. Rengeteg járművünk lerobbant, ráadásul összekeveredtünk a szintén hazafele tartó sármelléki oroszokkal. Velük egy útvonalon mentünk majdnem hazáig, ezért ők is ugyanúgy rakták le a forgalomirányítókat, mint mi, de arra nem voltak képesek a „szövetséges” haderők, hogy megdumálják az együttes irányítást. Pápa körül aztán elkezdődött a nagy kavargás, néha a magyarok mentek az oroszok jelzésein és fordítva. Mivel a két sereg útvonalterve nem volt teljesen egyforma, pár óra alatt úgy összekeveredtünk, hogy a hasunkat fogtuk a röhögéstől. Egy napig tartott, míg összerázódtunk annyira, hogy bevonulhassunk a marcali helyőrségbe.

November hetedikén nagyszabású díszszemlét tartottunk győzedelmes hazatérésünk és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alkalmából. Díszszázad parancsnok voltam, engem nevezett ki a parancsnok, mert mégiscsak én melóztam az ügynek, korrekt volt a Béla bá. Nagyot pálinkáztunk a felvonulás előtt. Kisüveges szilvákat nyomtunk befele. A kardomat nem tudtam a hüvelybe visszadugni, mert a hegye beleakadt a fehér kesztyűmbe, ezért odafogtam a hüvely mellé. Attól féltem, hogy elájulok a részegségtől. Talán az mentett meg a kidőléstől, hogy a kiscsajom ott állt az első sorban, széthúzott kabátban, miniszoknyában.

„Testőröm”, a kéthelyi gyerek a Haza Szolgálatáért első fokozatot kapta, ez annak idején igen nagy kitüntetésnek számított. A kis haver a második fokozatot, amit kétszázzal a sarokba röpített, amikor megtudta, hogy én háromezer forint jutalmat kaptam. Én soron kívüli előléptetésre számítottam, szerettem volna még egy csillagot. Utólag megtudtam, hogy a polhelyettes és az elhárítós főnök nem javasoltak, mert túlzottan szabad szelleműnek tartottak. A háromezerrel jártam a legjobban, hetekig húztuk a kocsmákban a haverokkal, meg négyszázért szereztem francia parfümöt és Lux szappant a csajomnak.

Bőröndnyi csehszlovákiai röplap-, újság-, és plakátgyűjteményemből a katonáimmal készítettünk egy nagyméretű faltablót CSEHSZLOVÁKIA ’68 címmel, és a tiszti étkezde előterében helyeztük el. Mikor a parancsnokság szembesült a háromszor kétméteres tablóval és viszont láthatták Brezsnyev elvtársat horogkeresztes sisakban, kitört a pánik. A polhelyettes, a párttitkár és az elhárítós hivattak. Nagyon komolyra véve a formát mereven álltak, csak Koller őrnagy lengett ki egy kicsit a cseresznyétől, és közölték, hogy ezt az egész Csehszlovákiai „beavatkozásunkat” felejtse el hadnagy elvtárs. Én csak álltam némán, iszonyatos undor fogott el, és hányinger környékezett. Próbáltam a könnyeimet befele lenyelni, s mielőtt kicsordult volna, távoztam.

(A visszaemlékezés egy kéziratban levő életrajzi regény részlete. Első része a Gondolat előző számában jelent meg.)