„A csitári hegyek alatt…”

Már három hete itt szobroztunk. Vártuk, hogy Brezsnyev elvtárs Ágcsernyőn megegyezik a renitens, elhajló kommunistával, Dubčekkel. Harminc katonám volt, megerősített szakasz, kemény somogyi gyerekek, tőlem három-négy évvel fiatalabbak. Kiosztottuk az éles lőszert, kézigránátot és minden olyan felszerelést, ami harchelyzetben elengedhetetlenül szükséges. Dermedt csönd, feszült tekintetek követték minden mozdulatomat. Most döbbentem rá, hogy mekkora felelősség hárul rám. Már tudtam, hogy nem tanulmányi kirándulásra ruccanunk át a testvéri Cseszkóba.

Anyám jól érezte, az anyák mindig megérzik a bajt. Szabin voltam a balatoni nyaralónkban, mikor jött a távirat, hogy azonnal vonuljak be a garnizonba. Anyám rám nézett: – Bevonulsz, fiam? – kérdezte. – Hát, nem is tudom… – mondtam. – Nem te vetted át a táviratot, hanem én – mondta –, minek az a nagy sietség. Igaza volt, mert ha nem megyek be a laktanyába, akkor otthon hagynak, még két hét volt a szabimból. Megúsztam volna a Varsói Szerződés szégyenteljes felvidéki kalandozását.

Forgalombiztosító egység lettünk, közvetlenül a hadosztály-parancsnokság alá voltam rendelve. A „harci szekereket” vastag fehér csíkkal tettük feltűnővé, ha úgy alakulna, nehogy egymásra lőjünk. Az Ipoly-hídon mindjárt kisebb dráma játszódott le. Egy T-54-es lecsúszott a hídról, bezuhant az ártérbe, felborult és maga alá temette a toronyban álló tiszthelyettest. Meglett első hősi halottunk.

Nagyapám volt birtokai mellett csörtettünk, itt laktak unokatesóim meg a távolabbi rokonok, akiket talán egyszer láttam az életben. Kijöttek a könnyeim, mikor a rokonok ablaka alatt döngettünk, nem örültem ennek a látogatásnak, nem is kerestem fel őket egész ottlétem alatt. Tudom, jó öreg csendőr nagyapám nem ajnározta volna hadnagy unokáját, aki ilyen minőségben lépte át a trianoni határt. Azt hiszem, ezzel a határátlépéssel mindig az volt a baj, hogy valamelyik éppen uralkodó diktatúra szárnyai alatt csattogtunk be, majd parancsra vissza.

Sok bajom akadt útközben, mert a korabeli „csúcstechnika” tetemes része lerobbanva hevert az út mentén. Ezeket kellett menteni, vontatni, javítani, nagyon siralmas volt, most látszott, milyen állapotban van a Magyar Néphadsereg. Száz kilométert megy keréken vagy lánctalpon, és majd szétesik.

A lakosság kezdetben ránk se hederített, azt hitték, már megint VSZ-hadgyakorlat, mint előző évben a Vltaván. De nem megy semmi simán, mert az okostojás politikusok, elhárítósok meg mindenféle szovjet hűbéresek minden létező helyről röpcédulát szórtak: jöttünk megsegíteni a baráti Csehszlovákiát, mert veszélybe került a szocializmus építése. Hogy mi a túrótól került veszélybe, azt én is csak kapisgáltam, de a katonáim végképp nem értették.

Dél körül már kezdett kialakulni a ránk nézve nem éppen barátságos hangulat. Katonáim rezzenéstelen, sápadt arccal ültek a 344-es platóján és mind egy szálig engem figyeltek. Egyre több ember lepte el az utakat, és harsogott az „Okupanti domov!” Magyarul meg olyanokat kiabáltak, hogy „mi sem mentünk ötvenhatban besegíteni az oroszoknak” vagy: „miért nem hoztátok el a határköveket is?”. Nagy hangzavar támadt, de viszonylag simán „elfoglaltuk” a nyitrai laktanyát. Nem volt nagy probléma, mert ez a bevétel nagyjából le volt zsírozva, az őrségen kívül ugyanis egy árva lélek sem volt a kaszárnyában. Csupán egy hatalmas transzparens, az utcai főhomlokzat harmadik emeletén, ahol e szavakkal üdvözöltek bennünket: „Talpra magyar, hí a haza, itt az idő, fuss el haza!” Lakatos vezérőrnagy parancsba adta, hogy szedjem le a meleg hangú üdvözlést. Ekkor mind a harminc emberemmel, géppisztolyzár csattogása közepette, emeletről emeletre, folyosóról folyosóra haladva rambós stílusban begyűjtöttem az átírt Petőfi-verstöredéket.

Aztán megint hívatott a vezérőrnagy. – Lemész a város közepén lévő Nyitra-hídhoz. Ott letáborozol, és őrséget állítasz, csak úgy csendőr pertusan – mondta az én legfőbb főnököm, és én egyáltalán nem is nehezteltem, mert Lakatos jó ember volt, egy rossz szót sem mondhatok rá.

Beélesítettük a 344-est (Csepel diesel, max. seb. 40 km/ó, kétszer kellett kuplungolni, ha váltani akart a bajtárs, télen aláfűtöttünk, ha el akartuk indítani). Irány be a városba. Irány a híd! Az út mentén, a járdákon már nagyon sokan voltak, kiabáltak, öklüket rázták, köpködtek, acsarkodtak. Kezdtem magam egyre rosszabbul érezni, izzadt a tenyerem. A belvárosban rengetegen tüntettek, körülfogtak bennünket, meg kellett állni. Gáz volt a helyzet, mert csak mi harmincan voltunk a városban, a többiek a városon kívül vagy a laktanyában strázsáltak. Szóval mi szívtuk meg. Viszonylag szűk, macskaköves utcában akadtunk meg a tömegben, se előre, se hátra. Fönnakadtunk a tömeg torkán. Dobáltak, ordítottak. Percek alatt totál kidekoráltak bennünket. Röpült felénk paradicsom, tojás és minden, ami kezükbe került. És repült a nehéz kő is. Kidobták a szélvédőt, üvegszilánkokkal lett tele a fülke. Most aztán tényleg megijedtünk.

Mellettem ült a „testőröm”, annyira markolta a kapaszkodót, hogy belefehéredett a kézfeje. A sofőr remegett az ijedségtől. – Forduljunk vissza – mondtam, ezen a tömegen nem lehet átmenni. Ekkor az én oldalamon föltépték az ajtót, és a váll-lapomba kapaszkodva ki akartak ráncigálni az üvegcseréptengerből. Már fél lábbal kint voltam, mikor egy kéthelyi mokány tizedes a tiszti AMD-géppisztolyommal homlokon nyomta a betolakodót. Elöntötte e fejét a vér, ordítva elhúzta a csíkot. Tojás csattant a sisakomon, a sárgája lassan folyt végig khaki zubbonyomon. Egy paradicsom is vállon talált, de az nem volt vészes. Fölnéztem a katonáimra, és abban a pillanatban tudtam, hogy most dől el az a nagy harctéri kérdés, hogy tiszt-e a csillagos váll-lapos vagy csak egy ócska beszari alak, aki egyenruhába bújt, mert éppen úgy adódott. – Tűz! – ordítottam. – Tűz, a levegőbe!

Rendesen megeresztették a fiúk, röpködtek a hüvelyek, és elárasztott bennünket a megnyugtató lőporszag. Halálos csönd lett, a tömeg visszahúzódott. Nagyon nehezen, de megfordultunk. A 344-esnek minden baja lett, úgy látszott, ő is beijedt. – Lelevegősödtünk, hadnagy elvtárs – mondta remegve a sofőr. – Jaj, a kurva életbe, még csak ez hiányzott, gyalog nem mehetünk vissza. A tüntetők is látták a kínlódó 344-est, fölbátorodtak – és elkezdték tolni. Ahányan hozzá fértek, tolták, egyre jobb hangulatban, kifelé a városból. Most nem kiabáltak, nem dobáltak, csak toltak, aztán a 344-es nagy csattogva életre kelt, és lassan visszaértünk a városszéli laktanyába.

Ahogy kis csapatommal kinéztünk, az már szinte tragikomikus volt. Mikor körbejártam a 344-est, elfogott a röhögés, a katonáim is rázendítettek, egy húron pendültünk. Egyszeriben nagyon jó érzés fogott el, mintha csatát nyertem volna.

Jelentettem Lakatos hadosztályparancsnoknak, hogy nem tudtam a hidat „elfoglalni”, mert a tömeg utamat állta. A mindig túlteljesítő, vörhenyes, buzgómócsing törzsfőnök rögtön közbevágott: – Miért nem lőtt közéjük!? – Ijedtemben csak annyit mondtam, hogy miért lövettem volna, ha nem lőttek ránk. Akkor Lakatos karon fogott, és bevezetett a parancsnoki buszba. – Nem lövünk, hadnagy elvtárs, nem lövünk, inkább iszunk egy kis konyakot. – Ittunk, igazán jólesett. – Tegyétek magatok rendbe, aztán kapsz egy harckocsit meg a felderítő századparancsnokot, akinek át kell menni a városon. Ő megy majd hátul, te elöl a T-54-essel, a katonák a 344-essel középen. – Ez már egészen jól hangzott, de azért nagyon pipa voltam, hogy itt van egy komplett hadosztály, mégis mindent nekem és a harminc emberemnek kell megszívni.

A T-54-es iszonyúan tud csörömpölni a macskaköves úton, a gyengébb idegzetű tüntetőknek már ez is elég volt, hogy elhúzzanak, és ne merészkedjenek a legendás szörnyeteg közelébe. A járdáról azért be-beintettek a jól ismert karjelekkel, de simán csattogtunk a híd felé.

A belvárosban váratlan akadályba ütköztünk. Barikád motorbiciklikből, kukákból és mindenféle kacatból, totál elrekesztették az utcát. Megálltunk a torlasz előtt, néztem a sok szép Jawa motort, mindig ilyen járgányt szerettem volna, de csak Pannóniára futotta a faternak, nekem meg semmire, helyesebben most épp egy T-54-esre, amelynek a tornyában trónoltam a Varsói Szerződés megbízásából. Arra gondoltam, hogy a katonáimmal eltakaríttatom a torlaszt, a Jawákra én bizony nem gázolok rá. A lassan dagadó tömeg egyre jobban rázendített, még kő is repült felénk. A harckocsivezető, aki nyitott réssel vezetett, egyszer csak fölordított, hogy „hadnagy elvtárs, kidobták a szememet!” – Előre! – ordítottam. Teljes gázzal bele a barikádba – recsegés, ropogás, ordítás. Nem néztem semerre, csak előre, mereven előre, izzadó tenyeremmel görcsösen kapaszkodtam a pajzsként funkcionáló fedélbe, melynek páncélhidegét máig is érzem.

Letáboroztunk a hídnál. A harckocsivezetőt bekötöztem. A szemét megvédte az arccsont, de a zúzódás nagyon csúnya volt. Elfoglaltunk egy kis parkot meg a Nyitra partját, kiküldtem az őrséget a hídra és felállítottuk a sátrakat. Gyorsan berendezkedtünk. Valahogy úgy voltunk, hogy nagyon szerettünk volna, úgymond, szilárd talajon állni, egy kis biztonságos területet kiszakítani magunknak.

Késő délután már kezdtem kicsit félni az estétől és az éjszakától. Az emberek meg egyre jobban gyülekeztek, dagadt a tömeg, hajtotta őket a kíváncsiság. Valamilyen ismeretlen okból közel akartak kerülni a megszálló katonához. Szerencsétlenségemre egyedül a mi kis egységünk volt kint a városban. Ezt a rohadék hidat kellett védeni, mert országos főútvonalon volt, és mi lesz, ha fölrobbantják!

A tömeg teljesen körbevett, kérdések özöne tódult felém. Féltem, de azért valami büszkeség is volt bennem, hogy milyen fontos szereplő lettem. Nem a Lakatos itt a főszereplő, hanem én. Jöjjön ki ide, itt sóderoljon, de nem jött, hanem rádión szövegelt, hogy próbáljak úgy viselkedni, hogy ne legyen nagy balhé. A harckocsivezetőm bekötött fejjel forgatta az ágyútornyot, ha nem azt, akkor a géppuskát, még mindig reszketett a félelemtől. A jobb kezemet a pisztolytáskán tartottam, talán nem is azért, hogy szükség esetén gyorsan kikaphassam a pisztolyt, hanem azért, mert féltem, hogy esetleg ők kapják ki.

„Ki hívott benneteket? Mit akartok itt? Orosz bérencek! Mi sem mentünk 56-ban! Kádár elárulta Dubčeket!” – Özönlöttek a kérdések (és a válaszok), olyan iramban és mennyiségben, hogy én szóhoz se jutottam, vagy ha valamire rákezdtem, rögtön letorkoltak. Persze nekem se voltak érveim, nem tudtam volna megmagyarázni, mi a szart keresünk mi itt. Egy éltesebb, magyarul ordibáló nő a zubbonyomba kapaszkodva kiabálta, hogy ne bántsátok, ez épp olyan szerencsétlen, mint mi, mit tehet ő róla, hogy ez az állat Brezsnyev ide vezényelte, ő is áldozat. Kezdtem is csodálkozni, hogy nem köptek le. Még durván is be-beszóltak azért – „majd rába….k, ha jönnek az amik!” –, de az indulat tüze egyre jobban lanyhult.

No de aztán meg jött a borovicska sörrel. Veszettül kínáltak mindenféle itallal. Szabadkoztam, tiltakoztam, de vádlón rám szóltak, hogy félek inni, mert azt hiszem, megmérgeznek. Hát ettől érdekes módon nem féltem, jobban féltem attól, hogy belénk pörkölnek. Vagy valaki a tömegből hátba szúr. Mégiscsak elfogadtam, ittam mindenből. Majd megmutatom én nektek, gondoltam. Aztán könnybe lábadt a szemem, de az övék is. Besötétedett. Legalább százan ültünk a Nyitra partján, sörösládákkal körülvéve, és gitárkísérettel énekeltük: „A csitári hegyek alatt régen leesett a hó, azt hallottam kis angyalom véled esett el a ló.”

Szép meleg augusztus huszonegyedikei este volt, érezni lehetett, hogy nem alszik a város. Én sem tudtam aludni, megpróbáltam, de úgy csattogott alattam az összfegyvernemi vaságy, mint a harckocsi. Rengeteg embert láttam, sok riadt szemet, melyek mind engem néznek. Ittam még borovicskát sörrel. Lazán berúgtam. Pár órát zsibbadtam, míg a felkelő nap meg az állandó dudálás teljesen ki nem mosta a szememből az álmot. Ahány autó átment a hídon, mind nyomta a dudát, dudával lőttek.

(Fönti írás egy készülő életrajzi regény részlete. A folytatást a Gondolat következő számában közöljük.)