A báró redőkbe vont homloka

Kemény Zsigmond Jósika Miklós, a neves írótárs Emlékiratában így emlékezik meg báró Kemény Zsigmondról: „kissé pedáns, de hibátlan irályú… az olvasóközönség a reklámok dacára elég hidegen fogadta.” Hát mi tagadás, az elmúlt közel másfélszáz évben nem sokat változott a Keményről alkotott kép, alig-alig ismeri a szélesebb olvasói réteg. A kritikusok és az irodalom népszerűsítői immár százötven éve hiába próbálják a publikum figyelmébe ajánlani a mogorva öregurat és regényeit, illetve sokat vitatott tanulmányait és röpiratait. Maga a jelenség, Kemény művészetének, munkásságának szinte már következetes mellőzése a mezei olvasók körében némileg indokolt is – meg nem is. Kemény végső soron vérbeli író volt, olyasféle művész, aki megszenved minden egyes szóért, s nem holmi dilettáns, aki könnyen és gyorsan ontja a sorokat. Hogy mégis miért nem olvassák, a kérdés a logikára hagyatkozva aligha megválaszolható. Fogjuk hát a végzetre, a fátum egyébként is kulcsszó az életmű egészéhez. Nemeskürty István racionális magyarázattal is szolgál a rejtélyre: „van könyveiben valami a Goethe regényeinek riasztó előkelőségéből. Kemény Zsigmond írói sorsának talán az a magyarázata, hogy cselekményvezetése nehézkes, s bár, ha a mesét tömörítjük, elég sok romantikusnak is nevezhető fordulattal találkozunk: ezek mégis belevesznek a magyarázkodó fejtegetések labirintusába.”

Ellentmondásos személyiség, annyi bizonyos. Egyszerre maradi és haladó szellemiségű. Taccsra vágja az utókort, melynek ítélete mind a mai napig bizonytalan vele kapcsolatban, így aztán nem igazán emelkedhetett jogerőre. Távolabbi perspektívából szemlélve alakját megállapíthatjuk, hogy a „csendes, az újra csendes” Európában ekkor jelentkező pesszimista világfelfogás képviselőjét tisztelhetjük személyében. Az általános kiábrándultság kora az övé. Életművét általában a kortárs Jókaiéval vetik egybe, így születhetett meg a kézenfekvő ítélet: Jókai a romantikus, Kemény a realista, Jókai a közönség kedvence, Kemény az ínyencek írója. Töprengő, vívódó lélek volt, nehezen írt, aggodalmas stilisztaként tartjuk számon. Regényei nem könnyű olvasmányok, árnyalt lélekábrázolással tűnnek ki, gondolkodásra, vitára és önvizsgálatra késztetnek, ez pedig – íme, a magyarázat – sokakat elriaszt. Túlzás nélkül mondhatjuk, a pszichológiai realizmus képviselőjeként a legjobb magyar lélektani regények íróját tisztelhetjük személyében.

Ki is volt ő, az életrajzi adatok sokat elárulnak. „Nagy múltú erdélyi arisztokrata család sarja. 1814. június 12-én született Alvincen, Alsó-Fehér megyében. E helység történeti nevezetességei majdani műveinek is visszatérő elemei: itt van Zebernyik vára – Gyulai Pál, a regényhős lakóhelye; Martinuzzit az alvinci várban ölték meg. Apja, báró Kemény Sámuel szívós, erőszakos és furfangos természetű, jól gazdálkodó, de vagyonszerzési módszerekben sem válogató ember. Első feleségétől, báró Győrfi Ágnestől hét gyermeke született. Második feleségével, a jólelkű, mély érzésű, hitbuzgó protestáns Csóka Rozáliával (1780–1855) 1812-ben, ötvennégy éves korában lépett házasságra; négy gyermekük született: Zsigmond, Ágnes, a korán meghalt Rozália és János. Zsigmond 1820-tól 1823-ig a kis bányaváros, Zalatna római katolikus iskolájában tanul” – így a spenót. Ősei sorában ott találjuk Kemény Jánost, Erdély 17. századi fejedelmét. A nagyenyedi kollégiumban tanult. Kiváló tanárok egyengették útját. Egykorú visszaemlékezések tanúsága szerint a forradalmat követően sokat betegeskedett, ebben közrejátszott – mint mondják – rendetlen életmódja is. Általában pénzzavarral küszködött. A spenót tudni véli: estéit mulatókban vagy Pákh Albert lakásán tölti. 1854-től az Angol Királyné szállóban lakik; itt szobaszomszédja Deáknak.

Majd egy másik helyen: „A Pesti Napló szerkesztése, amelyre 1858-ig ráfizet, csak tetézi anyagi gondjait, melyeknek legfőbb oka: könynyelmű, pénzszóró életmódja. Ideje legnagyobb részét szórakozással és mulatozással tölti. Esténként Danielik püspökkel és más ivótársaival a Patikárus-testvérek cigánymuzsikáját hallgatja… 1861 után testi és lelki ereje fokozatosan felőrlődik. Szórakozottsága, feledékenysége, rendetlen külseje számtalan anekdota tárgya lesz. Életmódja a lehető legrendetlenebb: éjjel 2–3 órakor kel fel, feketekávét főz s reggelig vagy délig, gyertyafény mellett írja cikkeit. Ezután társaságával ebédel, kirándul vagy barátait keresi fel, este meg újabb mulatozásba fog… 1867 után a végső hanyatlás évei következnek. Képviselőnek többé nem jelölteti magát. A Pesti Naplóban belső polgári reformokról cikkezik, de ezekbe egyre több tévedés, logikátlanság, ismétlés csúszik. Saját pártja sincs megelégedve a Naplóval, s végül Kemény 1870 őszén ténylegesen, 1873. június 30-án névleg is megválik a laptól. Egyéb tisztségeitől, pl. elnöki feladatkörétől a Kisfaludy Társaságban, ugyanekkor válik meg. Testi ereje lassan végképp elhagyja, látása romlik, elméje elborul. 1873 januárjában János öcscse hazaviszi Pusztakamarásra, ahol hosszú haldoklás után, 1875. december 22-én hunyja le szemét.”

Korának központi figurája volt – és tegyük hozzá, egy olyan korban, mely valóban bővelkedett a jeles közéleti emberekben és nagy formátumú politikusokban, elég csak Kossuthot, Széchenyit és Wesselényit említenünk. Kemény az élet és az ábránd kettősségének írója. Műveiben szorosan összekapcsolódnak az egyéni sorsok és konfliktusok a korszak történelmi folyamataival. Regényíróként történelemtudósi módszereket alkalmaz. A történéseket moralista, lélektani elemzéssel tárja fel.

Zömmel történelmi regényeket írt, legalábbis látszólag. Mert bár valamennyi könyve szinte kivétel nélkül a történelemből veszi tárgyát, a sorok között mégis a jelenkori események összefüggéseit kutatja, mindvégig a jelenről, korának jelenéről szól. Kemény számára sok esetben nem regényhőseinek ábrázolása jelenti a fő kihívást, hanem a közös sors, tehát a történelem – rajta keresztül pedig a jelen – bemutatása. Az egyéni sorsot mindig a történelmi végzettől sújtva mutatja be. Úgy is mondhatnánk, a múltat a jelen rögeszméin keresztül szemléli. „Minél mélyebbre nyomul a történelem kérdései közé, Kemény regényművészete annál inkább nemzetivé válik. A jelen nemzeti vonásait ez a regényművészet sohasem ragadja meg, csak a múltéit. De a múlt kérdéseinek megragadásához Keményt a regényírói módszeren kívül elsősorban a történettudományi, az államtudományi szemlélet segíti hozzá, vagyis a kor problematikájának olyan tudományos felfogása, értelmezése, mely a regény művészi formáiban testesül meg, fejeződik ki. Keményt ez a történet- és államtudományi koncepció segíti hozzá a regény nemzeti jellegének kialakításához, de a valóság ábrázolásának bizonyos fokához is. Keménynél tehát az írói alkotás sajátosan egybekapcsolódik a tudósival… Kemény életművében a Világos utáni korszak, a forradalmat átvészelt nemesi polgárosodás utolsó törekvései szólalnak meg – ebben az elméletben még utolsó kísérletre vállalkozik a magyar polgárosodás nemesi vezetőrétege, hogy azt nyújtsa, amit a forradalom nem tudott nyújtani; ebben az elméletben ez a vezető réteg megpróbálja »kiigazítani« a forradalom vélt hibáit, vélt tévedéseit. Kemény »súlyegyen«-elmélete azzal az igénnyel lép föl, hogy kárpótlást nyújtson a veszteségekért s végképp megcáfolja a forradalmi elméleteket. A magyar polgárosodás nemesi útjának képviselői abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a forradalom veresége őket »igazolta«; a Világos utáni helyzetből egy új hivatás, egy új szerep parancsát vélik kiolvashatni, s e szerep ellátására, e hivatás betöltésére teljes jóhiszeműséggel vállalkoznak is. ĺgy tesz Kemény, így Eötvös… mit sem sejtvén a nemesi polgárosodás távolabbi sorsáról – vagyis arról, hogy ők, akik egy új szerep, egy új feladat vállalására készülnek, valójában a régit zárják le. A nemesi polgárosodás Világos utáni gondjait és törekvéseit, újjászerveződési készségét és létjogosultságának igényét Kemény Zsigmond fejezi ki. Ennek a polgárosodásnak újjászerveződését ő sürgette a legkövetkezetesebben, s ehhez az újjászerveződéshez ő kívánta szolgáltatni a legszilárdabb erkölcsi alapokat. S ugyancsak ő fogalmazta meg az új igénnyel jelentkező nemesi polgárosodás mély, de hasztalan nosztalgiáját valaminő háborítatlan, nyugalmi állapot, egyféle ataraxia iránt, melynek feltételeit a »súlyegyen« elmélete lenne hivatott megteremteni” – írja másutt a spenót.

Kemény reálpolitikus volt, mondhatnánk, ha nem a nemesi birtokosságot vélte volna a polgárosodás alapjának. „Valójában Kemény a polgárosodást a negyvenes évek fejlődési vonalán igyekszik tovább vinni, vagyis azon a vonalon, mely forradalom nélkül, reformokkal törekszik a kapitalizálódásra, a modern, polgári állammá való átalakulás végrehajtására. A polgárosodásban a földbirtokos osztálynak kíván nagy szerepet juttatni. Helyteleníti tehát a »tespedés«, a csodavárás, a »délibáb-kergetés« politikáját, s gazdasági, valamint kulturális vonatkozásban kívánja előmozdítani a polgárosodást. Itt újabb illúziónak adja át magát: nem ébred rá, hogy Ausztriától függő helyzetünkben a magyar polgárosodás még akkor is gyarmati jellegű marad, ha a 48-as vívmányok egy részét megmenthetjük.”

Egyrészt szorgalmazta, másrészt aggodalmakkal szemlélte a polgárosodást. A polgárosodás igényét szöges ellentétben látta és láttatta a nemzetiségek igényeivel. Úgy vélte, Magyarország polgárosodása, végső soron demokratizálódása sérti a nemzeti érdekeket. A polgárosodás előbb-utóbb oda vezet, hogy önállósulásra készteti a birodalom nemzetiségét. Ennek ellenére úgy gondolta, a polgárosodást megakadályozni nem lehet, bár elutasította forradalmi útjait.

Annak bizonyítékaként, hogy mennyire szerteágazó tehetség volt Kemény, és hogy nemcsak a regény műfajában alkotott maradandót, említsük meg a Pesti Naplóban és az Erdélyi Híradóban megjelent vezércikkeit, és ennek folyományaként közvetlenül a forradalom után írt röpiratait, a Forradalom után és a Még egy szó a forradalom után címűt. Mindkét politikai irat Kossuthot kiáltja ki felelősnek a forradalom és szabadságharcért, egyszersmind Széchenyit és politikáját tekinti követendő példának. Kemény egyértelműen elutasította Kossuth nézeteit és ezzel összefüggésben magát a forradalmat, történelmi tévedésnek bélyegezve azt. De miért is tartotta tévedésnek, amire oly büszkék vagyunk manapság, még ha kudarcba is fúlt? A válasz Kemény politikai és erkölcsi eszmerendszere ismeretében fogalmazható meg. A konok monokit szertelennek tartotta, míg ő szinte a végletekig fokozott aggály hívéül szegődött. Elsőként említett röpirata akár ügyvédi védőbeszédként is felfogható, a fogadatlan prókátor szerepébe bújt Kemény beszédeként a magyar nép érdekében. A forradalmat helytelenítő álláspontja, szögezzük le, nem hitványságából fakadt, mint azt boldog tudatlanságunkban vélhetnénk. Ahogy a már idézett irodalomtörténeti öszszefoglalóban olvasható: „apologetikus érvelésével az önkényuralom politikusaira próbált hatni, a katonai terror és a megtorlás mérséklése érdekében. Kemény azt fejtegette, hogy a magyar nép békés hajlamú, távol áll tőle a forradalom, megelégedésben él, nem ismeri a szociális feszültségeket stb.”

Kemény tehát abból a későbbiekben tézissé merevült feltételezésből indult ki, hogy a magyar nép alapvetően békés hajlamú, távol áll tőle a hadakozás. Mintegy hetven évvel később az utóbbi tétel újra divatossá vált, a finitizmus tűzte zászlajára. A finitizmus hívei szerint a magyar idegenkedik attól, ami problematikus, ami megoldatlan és várakozásra késztető. És hát mi volna problematikusabb, mi késztetne inkább várakozásra, mint egy forradalom – hogy térjünk vissza eredeti tárgyunkhoz, Kemény két röpiratához. Nem csupán romantikus végzetfogalom a Kemény által emlegetett fátum. Felfogásában sajátos jelleget ölt a végzet, nevezhetnénk mások után külpolitikai végzetnek is. A báró szerint Magyarország nem folytathat különutas politikát, teljes egészében a nemzetközi politikai folyamatokhoz kell igazodnia, különben óhatatlanul elvész. Kemény szerint a nemzetközi politika tényei, fejleményei végzetszerű vastörvények. És milyen igaz, a báró idejében Bécs, a mi korunkban egy kicsivel korábban Moszkva, ez idő szerint pedig Brüsszel ügynökei döntik el Kelet-Európa sorsát.

Kemény ezért óva int: a nemzetnek alkalmazkodnia kell a végzethez. A sors kihívása ebből adódóan bűn. Ha valaki könnyelmű cselekedetekre szánja el magát, előbb-utóbb megbűnhődik. A végzet akaratából, úgymond. Egy valami azonban lecsillapíthatja a háborgó égieket, és segíthet a végzet elkerülésében, mégpedig a felelős, aggályos cselekvés. Kemény szerint a könnyelműség, az ábránd, a felületesség, a lazaság megbosszulja magát. „Az ábrándozás az élet megrontója”, vallja Vörösmarty Mihálylyal, akinek verseiért egyébként rajongott.

A jó szándék önmagában nem elég, ha nem egészül ki kellő megfontoltsággal és higgadtsággal. Úgy véli, az ábrándosság, a valóság iránti eltompulás a sorvadó jellemek sajátja. A rajongás-motívum vissza-visszatérő elem Kemény regényeiben, gondoljunk csak az Özvegy és leánya és A rajongók című művére. A rajongás a szerző felfogásában voltaképpen tragikus vétség, mely minden esetben bűnhődést von magával. A rajongás nem pusztán a fanatizmusra utal, hanem a valóságtól való elszakadásra, a rögeszmék által vezérelt cselekedetekre, a forradalmi lelkületre is. Meggyőződéssel vallja: az álmodozók, a valóságra süket és vak emberek nemcsak önmagukra, hanem a közre is veszélyesek. A gyanútlanság megbosszulja magát, a lélek meggondolatlan fényűzése adott esetben még a gonoszságon is túltesz. Kemény tanítása szerint Magyarország állandó fenyegetettségben leledzik. Egy ilyen helyzetben nem elég a jó szándék, józanságra, okosságra és nagy adag ravaszságra van szükség. Kemény úgy hitte: a nyugati és a keleti hatalmak között nincs esélye az országnak függetlennek maradni. A magyar függetlenség történelmi lehetőségét teljes pesszimizmussal ítéli meg, s a kiegyezést, az Ausztriához fordulást végzetszerű szükségnek tekinti. Szerinte „a magyar történelem megalkuvásokra tanít, s e megalkuvások kényszerűek, elkerülhetetlenek.”