75 éve tört ki a II. világháború

Ahhoz, hogy megértsük a második világháború kiváltó okait, vissza kell kanyarodnunk a pont száz évvel ezelőtt kitört első világháborút lezáró békeszerződésekhez. Az 1918–1920 között Párizs mellett megkötött egyezségekre ma sok történész úgy tekint, mint kvázi fegyverszüneti megállapodásokra – szerződésekre, melyek bekódolták a közeljövőbe a háború folytatását. Ilyen értelemben sokan egy nagy háborúról beszélnek, mely 1918–1939 között szünetelt. Mindez viszont csak az egyik magyarázata a történteknek. A konfliktus másik lényeges gyújtózsinórja a totalitárius rendszerek európai reneszánsza volt. Ezeknek a rendszereknek a megjelenése és politikája ugyanis katalizátorként hatott az amúgy is feszült helyzetre, a háborút pedig a vártnál is szörnyűbbé tette. Így a második világháború túlmutat a nagyhatalmak pozícióharcán – rendszerek csatája is volt, melyben a diktatórikus rezsimek a másik totális megsemmisítésének célját tűzték ki maguk elé. Totális háborúA háborúnak két fő és egy mellékhadszíntere volt: az európai és a csendes-óceáni (e kettő közül mind a harcok hevessége, mind az áldozatok száma alapján kiemelkedik az első), az észak-afrikai front csak mellékszál volt. A konfliktus bizonyos értelemben az 1. világháború ellentettje volt. Míg az első gyakorlatilag egy négy évig vívott állóháborúvá változott – az egyes frontokon alig mozogtak az arcvonalak –, addig a második világégés kifejezetten dinamikus, „loholó” háborúnak bizonyult. Mivel 1914 és 1918 között lövészárok-háború zajlott, az európai hadviselő országok területének nagy részén nem vonult át a front, alig pusztult el egy-egy város, sokan csak sorozáskor láttak katonákat. Ha nem számítjuk az 1918 utáni román, csehszlovák és délszláv hadmozdulatokat, a történelmi Magyarországon szinte alig volt olyan település, amelyet puskagolyó ért volna, vagy ahol ellenséges haderőt láttak volna. 1939 és 1945 között minden másként alakult. Nyugaton a Benelux államokat, Norvégiát és Franciaországot megszállták a németek, az angol városokat bombázták, a kontinens keleti felében lerohanták Lengyelországot, majd Szerbiát, Görögországot, s végül a Szovjetunió európai területeinek nagy részét is. Amikor pedig fordult a hadi szerencse, elindult mindez fordítva, azzal, hogy Olaszországon is végigvonult egy front. Sok helyen tehát kétszer pusztított a háború. A gyors háborút elsősorban a támadó hadviselést elősegítő harci eszközök ugrásszerű fejlődése tette lehetővé, főként a repülőké és a tankoké. Így az 1914–1918-as tapasztalatok alapján – állóháborúra számítva – hiába épültek komoly erődítmények és védvonalak, a bombázók által támogatott páncélos hadosztályok napok alatt áttörték vagy megkerülték a bevehetetlennek hitt rendszereket. Embertelen küzdelemKét tényező miatt lett végül ennyire szörnyű a világháború. Egyrészt a civil áldozatok nagy száma és a holokauszt, másrészt a keleti front pusztításai miatt. A holokauszt a világháború külön fejezete. Zsidóellenes pogromokra, más népcsoportok elleni hajtóvadászatra korábban is volt példa, ám ez a történelem során először öltött ipari méreteket. A holokauszt annyira sokkoló és elképzelhetetlen volt, hogy a haláltáborokról érkező jelentéseket a nácik ellen harcoló nyugati hatalmak sem tudták teljesen komolyan venni, mivel kívül esett az értelmezési kereteiken. A soá áldozatai viszont még így is csak a töredékét alkotják a civil áldozatoknak: tömegek haltak éhen, a keleti fronton pedig a polgári lakosság milliói estek a katonák vagy az őket kísérő egységek áldozatául. A kegyetlenkedésekben a nácik mellett a szovjetek is élen jártak: elég csak a katyni vérengzésre gondolni. Míg 1914–1918 között tízből kilenc áldozat katona volt, addig a második világháború veszteséglistáján tíz főből közel hét civil. A légi hadviselés miatt számos város szinte teljesen elpusztult: amit például Varsó, Drezda vagy Gdansk belvárosába ma látunk, építészeti értelemben „csak” replika. Messze a legtöbb katonai és polgári áldozat a keleti fronthoz köthető (nem mellesleg: erről a területről származik a holokauszt áldozatainak túlnyomó többsége is). Míg a nyugati fronton 1,7 millió katona esett el, a keletin tízszer ennyi. Így lehetséges, hogy a viszonylag jelentéktelen haderőt képviselő magyar, román vagy horvát hadseregnek nagyjából ugyanannyi halottja volt, mint a briteknek vagy az amerikaiaknak Európában. Az első világháborús tapasztalatokból kiindulva a németek a végsőkig próbálták elkerülni a kétfrontos konfliktust. Ezért kötöttek a nyugati irányú támadás előtt megnemtámadási szerződést a szovjetekkel, ezért bízott Sztálin is abban, hogy Hitler az ország megtámadása előtt végigharcolja a britek elleni háborút. A németek számára viszonylag kedvező egyfrontos állapot 1944-ig állt fenn. Igaz, hogy már 1943-ban létrejött a második front Dél-Olaszországban, ám ez még kevés német egységet vont el – nem úgy, mint az 1944-es normandiai partraszállás után kibontakozó harcok. A nyugati front nem volt sorsdöntő a háború kimenetelét illetően, ám jelentősen meggyorsította a náci állam összeroppanását. A háború elhúzódásában (közel 6 évig tartott) nagy szerepe volt a precíz német hadigépezetnek. Ha a bevetett katonák, tankok és repülők számát nézzük, a szövetséges erők minden tekintetben abszolút fölényben voltak (a keleti fronton az elejétől a végéig egymagukban a szovjetek is), ám a náciknak ezt elég sokáig sikerült kompenzálniuk – jobb taktikával, eszközökkel, hatékonysággal. Átrajzolt erővonalakA második világháború Európa pusztulását hozta magával: gyakorlatilag megszűnt a nyugat-európai országok nagyhatalmi státusa. Csak idő kérdése volt, mikor omlik össze a gyarmatbirodalmuk. Az angol, a francia és a német nagyhatalmi pozíciót az első világháború csak megrengette, a második világégés viszont teljes egészében eltüntette. A többpólusú világ kétpólusúvá vált, két szuperhatalommal: az amerikaival és a szovjettel. Az orosz (szovjet) hatalmi övezet a történelem során először – elérve maximumát – egészen Közép-Európáig kiterjedt, aminek következtében mintegy 40 évre Csehszlovákia és Magyarország is Moszkva érdekszférájába került. A világháború során vetették be háborús harci eszközként először – és eddig utoljára – az atombombát. A fegyvernek azóta – paradox módon – inkább a pozitívumait lehetett érzékelni: a nagyhatalmak egymás totális elpusztítása lehetőségének a tudatában igyekeztek elkerülni az egymással közvetlenül vívandó háborút.