1968 a médiában

Az elhatározás még 1991-ben született, amikor a szövetségi és a szlovák kormány bizottságot hozott létre a csehszlovákiai reformkísérlet ideológiai torzításoktól mentes, értékelő áttekintés elkészítésére. A feladat teljesítése után, 1993-ban több intézmény bevonásával szerkesztőbizottság alakult, mely a Cseh Tudományos Akadémia prágai Kortörténeti Intézetének égisze alatt forrásközlő sorozatot indított. Eddig 11 kötet jelent meg, a legutóbbi A Prágai Tavasz a médiák tükrében címmel.

Az 1968–69-es év politikai-publicisztikai pezsgését és annak elfojtását bemutató szöveggyűjtemény arra a kérdésre keresi a választ, hogy a sajtó, a rádió és a televízió valóban valamiféle „ellenzéki erőt jelentett-e, reális politikai alternatívát kialakítva a kommunista hatalmi monopóliummal szemben, s hogy a csehszlovákiai médiavilág 1968-ban – Zdeněk Mlynář szavaival – a demokratikus pluralizmus egyedüli működő letéteményese volt-e”. A szakma és a közvélemény érdeklődését egyaránt szolgáló vállalkozásban közreműködők között természetesen meghatározó szerepük van az úgynevezett konszolidációs időszakban hosszú időre félreállított, üldözött, a tudományos kutatás és publikálás lehetőségétől megfosztott történészeknek. Ugyanakkor olyan lelkes, elhivatottságtól fűtött fiatal szakemberek is bekapcsolódtak a dokumentumfeltárásba, akik 1968 után születtek.

A Prágai Tavasz a médiában az előzetes cenzúrának a CSKP KB Elnöksége 1968. március 4-i határozatával történt eltörlésével kezdődött. A könyv bevezetője képet ad a sajtó és a rádió csehszlovákiai cenzúrázási rendszerének kialakulásáról. A CSKP KB már szinte a hatalom megragadásával egyidejűleg sajtóosztályt hozott létre, s kerületi meg járási szinten a pártapparátusban sajtóreferenseket alkalmazott. Később a pártvezetés a legiszlatív követelményeket nélkülöző cenzúrázási ügyvitelt átruházta az állami bürokráciára. A csehszlovák kormány 1953 áprilisában titkos határozattal létrehozta a belügyminisztériumhoz tartozó, „nem nyilvános” Állami Sajtóellenőrzési Hivatalt. Az 1966-ban jóváhagyott sajtótörvény értelmében a „titkos” hivatal immár legális szervként működött. Az új törvény szerint az információk közléséért a főszerkesztők feleltek, akik viszont kötelesek voltak a publikálásra szánt anyagokat előzetesen bemutatni a Központi Tájékoztatási Igazgatóságnak átkeresztelt, cenzúrát gyakorló intézménynek. Egy további párthatározat a „két érdekelt fél közötti ellentétek” feloldására a pártközpontnak biztosított döntőbírói szerepet.

Az 1968. januári fordulatot megelőző időszakban a kulturális hetilapok és folyóiratok ellenőrzése már bizonyos fokig fellazult. Sok múlott a cenzorokon, akik a főszerkesztők politikai kapcsolatait és szellemi fölényét tapasztalva gyakran meghátrálásra kényszerültek. Akadtak közöttük olyanok is, akikben eleve munkált bizonyos együttműködési hajlam. Mindehhez hozzájárult a lapok közötti kölcsönös segítőkészség. A pártlapokkal szemben azonban szigorú korlátozások érvényesültek.

Az országos helyzet vázolása a kötet bevezetőjében önkéntelenül is kisebbségi asszociációkat ébreszt. Kiváltképp érdekes lenne a szlovákiai magyar sajtóban történt események felidézése. Az úgynevezett burzsoá nacionalisták rehabilitálását követően, majd Juraj Zvarának a szlovákiai magyarság 1945 utáni helyzetére is kiterjedő könyvének megjelenése után lehetővé vált a nemzetiségi kérdés feszegetése is. E téren főként a Csemadok hetilapja, az A Hét Mács József által szerkesztett kulturális melléklete került a sajtócenzúra figyelmének középpontjába. Az ott megjelenő írások önkéntelenül is egyfajta munkamegosztást eredményeztek a pártlap, az Új Szó kulturális rovatával, melynek meg kellett vívnia a maga kemény harcát a lap főszerkesztőjével is. A pártközpont felügyelete és a cenzori óvatosság vagy túlbuzgóság gyakran idézett elő ellentétes reagálásokat, s az így kialakuló mozgástérben néha lehetőség nyílott a lavírozásra és az ellenőrzésért felelős személyek és közegek egymás elleni kijátszására is.

A pártvezetésnek a médiákhoz való viszonya 1968 januárját követően ellentmondásosan alakult. Dubček több alkalommal hangsúlyozta a sajtószabadság jelentőségét és köszönetet mondott az újságíróknak a „januári politika” érvényre juttatásáért. A CSKP KB 1968 áprilisában tartott, az Akcióprogramot jóváhagyó ülésén azonban már a felszólalók többsége fenntartásait hangoztatta a médiákkal szemben. A szovjet részről jövő nyomás közepette a májusi plenáris ülésen Dubček előadói beszédének hangvétele előrejelzésül szolgált a határozatnak ahhoz a posztulátumához, mely arra szólította fel az újságírókat, hogy gyakoroljanak „önkéntes autocenzúrát”.

Az Akcióprogram őszre helyezte kilátásba az új sajtótörvény jóváhagyását, addig az 1966-os törvény kiegészítésével akarták áthidalni a valós helyzet és az új szabályozás hiánya közötti űrt. A pártközpont és a kormány közötti egyeztetés záró szakaszában konfliktus keletkezett az újdonsült KB-tikár, Zdeněk Mlynář és Gustáv Husák miniszterelnök-helyettes között. Ennek hátteréről az események tanújának, Dušan Havlíčeknek könyv alakban megjelent visszaemlékezése ad érzékletes képet. Mlynář a kormány által benyújtott anyaggal szemben ellenjavaslatot terjesztett elő. Ebben azzal érvelt, hogy a törvénymódosítás átgondolatlan, s szerinte a törvény elkészültéig szükség van az előzetes cenzúrára. Állásfoglalásában a kormány kommunista tagjai számára pártbüntetést javasolt. Gustáv Husákot ez roppant mód felháborította, s a kormányanyagot védelmezve a cenzúrának törvénymódosításban is biztosított eltörléséért hadakozott. Husáknak megvolt erre az oka, hiszen nagy szüksége volt a szlovákiai sajtóból kerekedő hátszélre. Hogy Mlynářt csupán személyes indítékok vezérelték-e, nem tudni.

A feszült légkörben Dubček – Havlíček szerint – igencsak feszengett elnöki székében, majd így szólt: „Elvtársak, hát hogy is vagyunk az államérdekek védelmével? Felhozok egy példát. Pártküldöttség utazik Budapestre, s épp akkor, amikor a barátsági és együttműködési szerződésről tárgyalunk, valaki a szövetségeseinket támadó cikket jelentet meg, és bonyodalmakat okoz számunkra. Elejét tudjuk venni ilyesminek, beavatkozás nélkül?” Dubček arra a cikkre utalt, amely a Literární listyben látott napvilágot Nagy Imréről, s amelyben a Kádár gyilkos szerepére történt burkolt utalás. A magyar vezetés csehszlovák részről elítélő reagálást várt. Huszár Tibor Prága–Budapest–Moszkva című monográfiájából kiderül, hogy Jozef Lenárt illetékes titkár az Új Szóval akart íratni Nagy Imrét elítélő cikket, amire végül is nem került sor.

A kötet dokumentumaink kiválogatásában több, egymással olykor összefonódó szempont érvényesült. ĺgy nyújt plasztikus képet a televízió teremtette nyilvánosságtól, a „telerevolúciótól” a „rendcsinálásig” ívelő folyamatról. A 111 közzétett dokumentumból 100 cseh, a többi szlovákiai eredetű. Illúzió lenne számolni azzal, hogy egy ilyen dokumentumgyűjtemény látókörébe belekerülhet a szlovákiai magyarság ugyancsak sajátos médiavilága. Szemléletével, textológiai igényességével és leleményeivel azonban ösztönzést adhat az 1948 utáni időszakot is felölelő, a megelőző korszakokhoz képest sok tekintetben specifikus magyar múltfeltárás számára. Örvendetes, hogy a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet dokumentumsorozatot indított, mely minden bizonynyal elér majd a szlovákiai magyar kortörténet eseményeihez is.