Leül-e hokit nézni Verheugen?

Imrich Okenka, az egyetem rektora a nagy érdeklődés láttán neheztelt a szervezőkre, amiért nem választottak nagyobb termet, hogy még többen hallhatták volna vendégük előadását Szlovákia uniós csatlakozással kapcsolatos céljairól, lehetőségeiről és kihívásairól. Az ország európai jövőjét „egyengető” bővítési biztos ezúttal a megszokottnál közvetlenebb hangnemet választott. A pályakezdés előtt álló fiatalok szemszögéből méltatta a csatlakozás előnyeit. Az előadás baráti beszélgetéssé alakult. „Jut ideje arra, hogy figyelemmel kísérje a jégkorong-világbajnokságot, mert bennünket az is nagyon érdekel, hogy esélyes-e Szlovákia?” – tette fel Verheugennek rögtön az első kérdést az egyik érdeklődő. „Állandóan úton vagyok, rendkívül sűrű programom van, lám, most Nyitrára látogattam, hogy megismerkedjem az itt élőkkel és veletek. Nem sok időm marad másra, de egy biztos, szorítok a szlovák csapatnak!” – nevette el magát a váratlan kérdés hallatán a bővítési biztos. „Hogyan fogadják majd a pályakezdőket külföldön a munkaadók? Néhány társunknak keserű tapasztalatai vannak” – olvasta fel Verheugen az írásban érkező kérdést. „Sejtem, hogy elsősorban a jobb érvényesülés, kedvezőbb bérfeltételek, a külföldi munkavállalási lehetőségek miatt szavaztok majd a csatlakozásra, ám éppúgy fontos lesz a mezőgazdasági ágazat piacfejlesztése, a pályázati lehetőségek eddiginél jobb felhasználása. Úgy gondolom, ha alapos felkészültséggel, szakképzetten kezditek a pályát, egy kis türelemmel nem maradnak el a remélt sikerek sem!” – válaszolta. Csáky Pál miniszterelnök-helyettes különösen annak örült, hogy a jelen levő fiatalok közül senkinek sem volt szüksége tolmácsra, az előadást angol nyelven tartották, éppúgy mint az azt követő vitát. A legtöbb hallgató kérdéseit írásban, majd kissé megbátorodva személyesen, angolul tette fel a vendégnek. A fiatalok a bővítési biztossal együtt hagyták el az egyetemet. Gönter Verheugennak mosolyt csalt az arcára, amikor néhány korábbi hallgatója, illetve faggatója leplezetlen kíváncsisággal körbejárta a küldöttség fényes limuzinjait. „Akkor hiszem majd el, hogy már Európában vagyunk, ha majd nekem is ilyen lesz egyszer!” – tört ki a sóhaj önkéntelenül az egyik pelyhedző állú, hátizsákos fiatalemberből, miközben a lépcsőfeljáró korlátjának dőlve lábára csatolta görkorcsolyáját.