Volt egyszer egy osztály

Június volt akkor is. Mi, harminchárman, a Lévai Pedagógiai Iskola diákjai érettségihez készülődtünk. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy az iskola egyik elit évfolyama voltunk. Jó iskola volt minden szempontból. Kitűnő tanáraink voltak, mi is lelkes, kitartó csapatot alkottunk. Hogy milyen csapatszellem uralkodott, annak az is ékes bizonyítéka, hogy rendszeresen minden öt évben érettségi találkozót tartottunk, melyeken szép számban megjelentünk. ĺgy került sor a közelmúltban a 40. érettségi találkozóra.

Negyven év a történelemben nem nagy idő, egy ember életében viszont már jelentős. „Idő állj meg egy pillanatra” állt a mottónkban. Sajnos az idő nem állt meg, kérlelhetetlenül teltek az évek, évtizedek. A találkozókra az ember izgatottan készül, előszedi a régi fényképeket, emlékeiben kutat. Az osztálytalálkozókon szerencsénkre a tanárok képviseletét Dolník Erzsébet tanárnő mindig vállalta, igyekezett időt szakítani teendői mellett a velünk való találkozásra is. Gergely tanár úrnak is több alkalommal örülhettünk, sajnos most betegsége miatt az ő társaságát nélkülözni kellett.

A mostani találkozó rendhagyó volt, és hangulatában is más. Néhányan csak ott szembesültünk azzal a kegyetlen hírrel, hogy ketten közülünk most és ezután minden alkalommal már igazoltan hiányozni fognak. Ez az, amit már nehezen dolgoz fel az ember. Megyünk, rohanunk, küszködünk, vegyes érzésekkel fogadjuk, hogy már a nyugdíjas éveinket érjük. Koccintunk az egészségre, gondolunk egymásra, a találkozásra. Nagyon sok megmagyarázhatatlan dolog van a világban. A lelkünkben azonban velünk maradnak, emlegetjük őket, vissza-visszagondolunk rájuk. A szomorú hangulat lassan oldódott, újra a régi hangos, szertelen, zsibongó beszélgetésé lett a főszerep. Emlékszel, ezzel kezdődött minden mondat, és mi emlékeztünk, felelevenítettük a régi élményeket, elénekeltük a régi dalokat. Úgy döntöttünk, hogy nem öt, hanem két év múlva találkozunk újra.