Szólásszabadság

A diáklapok hasábjain általában ritkán jelennek meg olyan cikkek, amelyekben a diákok a tanáraiktól elszenvedett sérelmeiket taglalják. Pedig tessék drága tanárnők és tanár urak elhinni, hogy nekünk, diákoknak hatalmas lelkünk van, és bár tudjuk, a tanárok csak segíteni, vezetgetni akarnak minket, és jó irányba szeretnék formálni még nem egészen kiforrott egyéniségünket. Ennek ellenére néha a törődést sikeresen túlzásba viszik. Egyes tanárok még azt is megkockáztatják, hogy a saját maguk által alkotott szabályokat is képesek szemrebbenés nélkül áthágni.

Hogy bebizonyítsam eme csöppet sem hízelgő állításaimat, íme egy-egy ékes példa. Szeretett és mélyen tisztelt pedagógusunknak dolgozatírás közben megcsörrent a mobilja, és ő, mintha ez olyan természetes dolog lenne, lebonyolított egy kisebb beszélgetést. Ekkor a diáksereg megrezzent, pislogott, viszont a tanár kivágta magát egy frappáns magyarázattal: most mentettem meg egy esőerdőt, lehallgattam egy összeesküvést, vagy most füleltem le a városi drogmaffiát stb. Jó, jó, tudom, hogy ilyen kis botlás mindenkivel megesik, de mégis egy tanár legyen az egyik mindenki? Kiről vegyen akkor példát a diák?

És persze nem lehet kihagyni ebből a nemes írásból egyes tanáraink kifinomult kritikai érzékét. Természetesen ez a kritika is építő jellegű szeretne lenni, mégsem esik mindenkinek jól, ha kora reggel azt vágják a fejéhez, hogy te plázapatkány, panelgyerek. Persze mindez a kitartó ellenállásunkra válasz, amikor senki nem lelkesedik az órák utáni programokért. Értem, mit akar mondani, de így?

No de nem szeretnék a forradalmár szerepében tetszelegni, csak szólni arról, ami a diák szívét nyomja. Persze mi is belátjuk, hogy esendőek vagyunk.

ĺgy eme szent pillanatban szeretném tanárainkat megkérni, hogy reagáljanak erre az írásra, ezzel is elősegítve egy bimbózó, békés kapcsolat kialakulását.