Öröm és üröm

Ez év november 18-án a szlovák oktatási tárca vezetője, Martin Fronc Pozsonyban a diáknap alkalmából a Szent Gorazd-emléklapot nyújtotta át, majd fogadta azokat a középiskolás tanulókat, akik hazai és nemzetközi tanulmányi versenyekben nemcsak képviselték Szlovákiát, hanem eredményükkel öregbítették az ország hírnevét is. 21 kitüntetett tanuló vehette át az elismerő oklevelet: a kitüntetettek között egy magyar iskola diákja is szerepelt, Koltai Péter.

Koltai Péter, a Selye János Gimnázium elmúlt tanévben érettségizett diákja, aki a nyolcéves, matematika-fizika szakirányzatú osztályban tanult. A nyolc év alatt rendre elsők között szerepelt a különböző szintű és rangú matematika-fizika versenyeken, mígnem az utolsó két gimnáziumi évben csúcsosodott ki tehetsége, kreativitása. Az érettségi előtti tanévben az indonéziai Bali szigetén a szlovák válogatott tagjaként iskolatársával, Rakyta Péterrel vett részt a Nemzetközi Fizikaolimpiászon, eredményes megoldóként. Az érettségi évében, ez év júliusában pedig az országos matematikaolimpia 2. helyezettjeként az A-kategóriában – Tokióban mérhette össze tudását a világ legjobb fiatal matematikusaival, ahol a szlovák válogatottban a legjobb eredményt elérő versenyző, bronzérmes lett.

Sok tanuló számára lehet példa ez a fiú, s nemcsak azért, mert tehetségét továbbfejlesztve, gyarapítva eljutott a számára elérhető legigényesebb versenyig, hanem győzve akaraterővel és kitartással, érettségire készülve és élve a komáromi gimnázium minden diákja számára adott lehetőséggel, még felső szintű német nyelvvizsgát is tett az iskolában a DSD II. keretében. Mindezek alapján a Német Szövetségi Köztársaság állami ösztöndíjasaként a müncheni Műszaki Egyetem elsőéves hallgatója lett. Ki ne lenne büszke az ilyen eredményekre? Ezt az írást azonban mégsem a jogos dicsekvés ihlette, hanem valami más.

Bizonyára sok olyan középiskola van, ahol nemcsak kiemelkedően tehetséges, hanem „csak” tehetséges, kitűnő diákok tanulnak, akiket a hivatásuknak élő „megszállott“ pedagógusok tanítanak. Ahogy Pétert is tanították az elmúlt nyolc évben. Hiszen a gimnáziumi tanár legfontosabb feladatainak egyike, hogy felkészítse diákjait az egyetemi továbbtanulásra, melynek egyik hatékony eszköze a tanulmányi versenyekbe való bekapcsolódás. S erről szól – kellene szólnia a gimnáziumi 4-8 évnek. A gimnáziumainkban tanító, a tudásnak elkötelezett pedagógus pedig képes vállalni a megmérettetést, ha anyagi elismerésben nem is részesül.

A mindennapi – nem látványos – tanítási órák, a kitartó pedagógusi munka áll amögött, ha diákunk egyetemista lesz, ha versenyt nyer. Ezért kapjuk csekélyke fizetésünket. S mindannyiunkat felháborít, ha a felvételire való felkészítés lassan már iparággá növi ki magát, s intézmények veszik át a gimnázium egyik fő feladatának teljesítését.

Sokat hallunk-olvasunk az új érettségi rendről, amely új feladatok elé állítja nemcsak a végzősöket, hanem az iskolát is. Az új érettségik számos új elemének egyike a központi írásbelik íratása, majd értékelése. Az oktatási tárca által jóváhagyott, új típusú érettségivizsga-rendszerről szóló dokumentum alapján a központilag kidolgozott, íratott-felügyelt, majd javított központi „tesztek” eredményességét a majdani érettségi bizonyítványokban is százalék fejezi majd ki. Megéri majd minél jobban teljesíteni? A felsőoktatási intézmények vajon figyelembe veszik majd a teljesítményt? Érdemes lesz-e jól tanítani? Vagy etikusabb nem az iskola falai közt, hanem valahol másutt felkészíteni a továbbtanulni szándékozókat? Etikus-e, hogy amíg a „felkészítő” munkájáért – kisebb-nagyobb (az intézménytől függően) pénzösszeg jár, addig a középiskolai tanár siralmas bérért dolgozik, miközben akár nemzetközi sikereket is aratnak diákjai? A tanárok fizetésére az igazgató rendelkezésére álló pénzösszeg arcpirítóan kevés. A pedagógus pedig – aki ha nem is Tokióba, Indonéziába – „csak” az egyetemre készítette fel diákját, tovább tanít, hiszen ez a dolga. Vajon mindenki tudja, hogy mi a dolga az iskolaügyben?

A szerző a komáromi Selye János Gimnázium igazgatóhelyettese