Mitől fiú, mitől lány?

Az emberek a két nem valamelyikébe születnek, és a legtöbb gyermek hamar el is sajátítja annak a biztos érzését, hogy ő fiú vagy lány, vagyis szilárd nemi identitást alakít ki. A társadalom írott és íratlan szabályai pontosan meghatározzák, hogyan viselkedjék egy lány, és hogyan egy fiú. Ki milyen szerepet tölthet be, hogyan viselkedhet és milyen személyiségjellemzőkkel helyénvaló rendelkeznie. A különböző kultúrák persze nagyon eltérően határozhatják meg ezeket a társadalmilag helyes nemi szerepviselkedéseket, és a különböző korok is mind más és más jellemzőket emeltek ki. De akármilyenek legyenek is a nemekhez tartozó társadalmi normák, egy biztos: minden közösség igyekszik fiaiból férfias, lányaiból nőies felnőttet nevelni.

Vajon a nemi identitás és a nemhez igazodás egyszerűen csak a kulturális előírások elvárások terméke, vagy genetikusan meghatározott, természetes fejlődés eredménye? A pszichoanalízis felfogása szerint a saját nemmel való azonosulás egy belső konfliktus megoldásaként alakul ki a bennünk. Úgy három éves korunk környékén tudatosul bennünk, hogy a fiúk és a lányok teste nem teljesen egyforma: a fiúknak van péniszük, a lányoknak viszont nincs. E fontos különbség felfedezésével egy időben erősebben kezdünk vonzódni ellentétes nemű szülőnkhöz, miközben az azonos neművel rivalizálunk, féltékenykedünk. Ezt az érzelmi csapdahelyzetet nevezte el Freud Ödipusz konfliktusnak, melyből szerinte a gyermek úgy talál kiutat, hogy az azonos nemű szülőt nem kitúrni akarja, nem a helyébe akar lépni, hanem a nyomdokába. Olyanná akar válni, mint az apja (vagy az anyja), hogy idővel maga is hasonló bánásmódban részesüljön.

Más elméletek ezzel szemben erőteljesebben hangsúlyozzák bennünket körülvevő társadalmi környezet hatásait. A szociális tanuláselmélet azoknak a jutalmaknak és büntetéseknek a szerepét emeli ki, melyeket a nemünknek megfelelő, illetve azzal ellentétes viselkedésekért kapunk, valamint azt, miképp tanuljuk meg a felnőttek megfigyelésével a nemünknek megfelelő magatartást. A szülők valóban másképp bánnak fiú és lány gyermekeikkel. Már csecsemőkortól máshogy öltöztetik és fésülik a fiúkat, mint a lányokat, más játékokkal látják el őket, és más tulajdonságokat vélnek felfedezni bennük.

Egy kísérlet során egyetemistáknak újszülött csecsemőket kellett jellemezniük videofelvétel alapján: ha a picit lánynak hitték, viselkedését inkább félénknek, ha fiúnak gondolták, inkább dühösnek látták. Óvodáskorú gyerekek otthoni megfigyelésekor azt találták, hogy a szülők megjutalmazzák lányukat az öltözködésért, a táncolásért és a babázásért, de bírálják a tárgyak szétszedését, a szaladgálást és a hangoskodást. Ugyanakkor a fiúkat megdicsérik az építőkockával játszásért, de helytelenítik, amikor babáznak vagy önállótlannak mutatkoznak és segítséget kérnek.

De nemcsak a szülők és a felnőtt társadalom az, amelyik a gyerekeket nemi sztereotípiákkal kezeli. Különösen a fiúk bírálják egymást, ha azt látják, hogy a másik lányos tevékenységet végez. A lányok ezzel szemben sokkal elnézőbbek a fiús viselkedéssel szemben. Ez egy általánosabb jelenségre is rámutat: kultúránkban a fiúk nőies viselkedésének tabuja erősebb, mint a lányok férfias viselkedéséé. Törékeny, érzékeny férfinak lenni sokkal kevésbé elfogadható, mint a belevaló, vagány nő szerepe.

A kultúra öntudatlanul is mindig, mindenhol hangsúlyozza a nemek különbözőségét. Az a tanár, aki egyenlően kívánja kezelni a két nemhez tartozókat, a fiúkat és a lányokat felváltva hívja be a vizsgára felelni, tehát egyik csoporttal sem kivételez. Ez a pedagógus úgy hiszi, megtanítja a gyerekeket a nemek egyenlőségének fontosságára. A szexuális hovatartozás egy olyan szemüveg, melyet akarva-akaratlanul mindnyájan viselünk, egymást és magunkat is csak ezen keresztül tudjuk szemügyre venni. (gya, s)