Mire számíthatnak a Csalogány-völgyben élő diákok?

A diákoknak meg kell érteniük, hogy a diákotthon nem jótékonysági, hanem önfenntartó intézmény, mely az ő javukat szolgáljaSomogyi Tibor felvételeiAmott állt Janka bódéja, ahol a diák diákhitel fejében diáksört kapott; a buszmegálló alatt pedig a hangzatos Tropicana bár nevet viselő dühöngő, ahol az afgán diáktársak négy év alatt végül is csak megtanulták a „hede az a szép, az a szép…” kezdetű örökzöldet. Hogy mire mentek hazájukban a Pozsonyban rájuk ragadt műveltséggel, talán sosem tudom meg. Tény, hogy a több ezer diáknak otthont adó Csalogány-völgy olykor tényleg Bábel látszatát keltette. A kilencvenes évek elején még „kóser” volt az afgánok, szudániak és pakisztániak dollárja is, de az egykori nagy, baráti szocialista országok is jelentős diáklétszámmal képviseltették magukat. Mára az annak idején soknemzetiségű közeg is „megszürkült”, a tehetősebb nemzetek fiai és lányai a nyugat-európai egyetemeket látogatják (megjegyzem: már Csehország is ebbe a kategóriába tartozik), a szegényebbje meg otthon marad. Mert a tanulásra, művelődésre mindenkinek egyaránt joga van…

Csalogány-völgyi tényállás

Persze nem a nosztalgia hozott vissza a völgybe, hanem a hír, mely az itt „lakozó” diákság körében futótűzként terjedt el; az, hogy a kollégium vezetésének céljai vannak az új szerződésekkel, illetve a szigorított rendszabályok bevezetésével. Egy, a lapunkhoz közel álló hírforrás – természetesen a kollégium lakója – közölte velem korábban, hogy bizony van olyan diáktársa, akit a kollégium portáján ébren őrködő biztonsági ember már igazoltatott, belépőjét kérve. Az öntudatos diák ezt persze olyan feltételhez kötötte, hogy a fekete és morcos biztonsági ember is igazolja magát, amiből ügy lett, mivel az igazoltató igazolványa érvénytelennek bizonyult; a mozzanatokról részletesen beszámolt a Hniezdo – Fészek nevű diáklap is, kidomborítva, hogy az emberi jogok határát súrolja az igazgatóság eme intézkedése. Mert ők itt a kollégium nyújtotta szolgáltatás megrendelői, tisztességes fizetővendégek, akiket ne zargassanak holmi biztonságiak.

Mivel az én időmben még érvényes volt az az aranyszabály, hogy a portás is ember, és joga van a pihenésre, mindig csendesen haladtuk el a fülke előtt, nehogy felébresszük Jankó bácsit. Ám, aki ma rokonát, üzletfelét, esetleg közeli ismerősét keresi fel a kollégiumok valamelyikében, számoljon azzal, hogy a portásfülke előtt terpeszkedő biztonsági őr két SMS elküldése között valóban vet rá egy futó pillantást, és ha az ember köszön neki, esetleg böffent. Aztán – anélkül, hogy bárki is feltartóztatott volna – nyugodtan betértem az igazgatóságra, s érdeklődtem a dolgok állása felől.

Legyen rend!

Gula: „Rakjuk rendbe egyszer és mindenkorra a dolgokat!” „Rakjuk rendbe egyszer és mindenkorra a dolgokat – javasolta Robert Gula, a Ľ. Štúr Diákotthon igazgatója, amit jómagam is helyben hagytam. – 2003 augusztusának közepén, amikor átvettem az intézmény irányítását, a diákotthon gazdálkodása veszteséges volt. Főképp azokon a területeken tapasztaltam hiányosságokat, melyekből a kollégium profitálhatott volna – így a szálláshelyek nyári kihasználásában, a nem diákoknak nyújtott szállási lehetőségek, illetve a helyiségek vállalkozói célokra történő kihasználása terén. Idén a nyári szállásvendégeink száma megkétszereződött, az ebből származó bevételünk pedig meghaladta az ötmillió koronát. Rengeteg olyan helyiségünk van, melyek elszállásolás szempontjából hasznosíthatatlanok, vállalkozói célokra viszont megfelelnek. Egy kis átrendezéssel sikerült további, főképp irodák működtetésére alkalmas helyiségeket kialakítanunk; idén már több mint száz vállalkozóval kötöttünk bérleti szerződést, ami jelentős többletbevételt eredményezett. Ma már itt, a Csalogány-völgyben is annyit ér a vállalkozói célokra felhasznált terület négyzetmétere, mint a főváros bármely más részében.”

Ez mind szép – hagyhatnánk jóvá, hiszen a világ ma már a pénzről szól, ám mögötte illik észrevenni az embert is…

„Azt hiszem, nem növelte népszerűségemet az az intézkedésem – vélekedik Gula úr –, hogy alkalmazottaink egy részét szélnek eresztettem. Erre két jó okom volt; az egyik szerint a munkafegyelem nagyon laza volt, az olyan vétségekre, mint például a munkahelyi italozás – a korábbi vezetés már fel sem figyelt. Nem végezték el időben a szükséges javításokat, valójában semminek sem volt gazdája. A másik ok, hogy az adminisztrációs részlegen túl sok alkalmazottunk volt, míg a karbantartók híján voltak a szakképzett munkaerőnek. Gyakran például csak azért nem végezték el időben a javításokat, mert hiányoztak hozzá a legegyszerűbb dolgok – például az anyag vagy a munkaeszköz. Ennek is a végére jártam: ma az épületek és berendezések karbantartása folyamatos, nincs anyaghiány, és a szakembergárda is érti a dolgát. Itt hangsúlyoznám ki még azt, hogy bár márciusban emelkedtek az energiaárak, a kollégium kiadásainak ezt a részét sikerült jelentősen csökkentenünk.”

Felelősséget a diáknak is

Gula úr sejti, hogy főképp a szerződések miatt kerestem fel, tehát nevén nevezi azt a bizonyos gyereket…

„Számoltam azzal, hogy az új szerződés, illetve a szigorított házirend bevezetése érzékenyen fogja érinteni a diákokat – mondja –, ám az itt uralkodó állapotokat már kaotikusnak is csak nagy jóindulattal lehetett nevezni. Aki lakott itt, tudja, miről beszélek (Naná! – a szerző megj.); a diákok egy része például egyáltalán nem fizetett a szállásért, hanem illegálisan lakott itt. Tehették, hiszen senki nem ellenőrizte, ki jött ki, ki ment be, meg nem is volt nagy művészet kiállítani egy hamis igazolványt. Később a dolgok odáig fajultak, hogy az épületegyüttes félreeső részeiben hajléktalanok vertek tanyát, majd hirtelen növekedni kezdett a betörések, lopások száma is. Ez főképp az átrium-házakra volt érvényes, melyek nyitott erkélyein az járt ki és be, aki csak akart. Az őrző-védő szolgálat azért van itt, hogy mindennek véget vessen; tehát tulajdonképpen a diákok érdekeit és vagyonát védik. Ugyancsak a diákok javát szolgálja az új szerződésnek az a pontja, mely tíz hónapra köti le ugyan a szállást, ám mindig csak két havi szállásdíjat kell kifizetni előre – a korábbi, egy szemeszterre szóló „foglalóval” szemben. Miért folyamodtunk ehhez a módszerhez? A diákok nagy része korábban megszokta, hogy csupán szeptember közepén vagy végén foglalja el szállását; ez a kollégiumnak persze jelentős, százezrekben mérhető bevétel-kiesést jelentett. Tavaly szeptemberben például még nyolcszáz férőhely üresen állt, ami az átlagos, ezer koronás szállásdíjjal számolva is nyolcszázezer koronás hiányt jelent. Ez a pénz később természetesen hiányozni fog valahol, hiszen nekünk is fedeznünk kell az energiaköltségeket, és – mivel támogatást senkitől nem kapunk –, csakis a diákokon hajthatjuk be. Etikai síkra terelhető viszont annak a taglalása, miért fizessen a többség azért, hogy a diákok egy része „ráér”, vagy éppen külföldön hajtja a pénzt? A közös teherviselés mindig emberségesebb megoldás, mint a megszorító intézkedések foganatosítása. A diákoknak meg kell érteniük, hogy a diákotthon nem jótékonysági, hanem önfenntartó intézmény, mely az ő javukat szolgálja. Ha majd érzik, hogy menetéért ők is felelősséggel tartoznak, valószínű, hogy jobban megbecsülik majd az általunk nyújtott szolgáltatásokat.”

Az érem további oldalai

Dienes Kálmán, a pozsonyi Comenius Egyetem szenátusának tagja óvatosabban nyilatkozik az új körülményekről; mint mondja, minden éremnek legalább két oldala van, a többi nézőpont kérdése.

„Nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy csak ennek vagy annak a félnek van igaza – mondja bevezetésképpen –, sőt felekről sem szerencsés beszélni, hiszen valójában partnerekről van szó. A Diákok Sztrájkbizottsága kezdeményezésére október elején összehívtunk egy találkozót, melyen az iskola rektorán, prorektorán, dékánjain, valamint Gula úron kívül természetesen ott voltak a diákok képviselői is. Már ezen a találkozón felmerült, hogy a Gula úr és hivatala által előterjesztett szerződésnek számos olyan pontja van, melyek jogilag támadhatóak, ám a jogi karon tanító rektorhelyettes ekkor ígéretet tett, hogy ezeket a hiányosságokat kiküszöbölik. Megjegyzem: formai hibákról van szó csupán, melyeket az elkövetkező szemeszter elejére kiszűrnek. A diákság természetesen fenntartással fogadta mind a szerződést, mind pedig a szigorított házszabályt, ám az egyik a gazdaságosságot, a másik pedig a mi javunkat szolgálja. A többi – például az őrző-védő szolgálat embereinek hozzáállása – már emberi tényező dolga; ezt senki sem tudja érdemben befolyásolni.”

Mire számíthatnak tehát a Csalogány-völgyben élő diákok? Elsősorban arra, hogy kénytelenek lesznek alkalmazkodni az új szabályokhoz, ami valószínűleg nem lesz kárukra. Kérdésemre, hogy kell-e számítaniuk a szállásdíj emelkedésével a jövő évben, Gula úr azt a választ adta: amennyiben bárki is garantálja, hogy az energiahordozók ára nem fog emelkedni, ő is kezességet vállal azért, hogy a diákok jövőre is ugyanilyen – viszonylag alacsony – áron lakhatnak a Csalogány-völgyben.

Ismerve a diákok zsebeinek rendkívül „huzatos” voltát, valamint a kormány ifjúság- és oktatáspolitikájának irányelveit, remélem, a „Gula-reformcsomag” lesz a legnagyobb érvágás, ami a Csalogány-völgyben élő diákokat érheti.