Minden akadály előtt meghátrál

A lányom 14 éves. Azt hiszem, pánikbeteg, mert minden akadály előtt meghátrál, legyen az nyelvvizsga, írásbeli dolgozat. Jól tanul, de kevés az önbizalma. Mit tegyek?

Jelige: Pánikbetegség

Kevés olyan ember van, aki közömbösen vesz minden akadályt, nem számít neki, hogy éppen megmérettetik valamiben: legyen az tudás, sport, művészet vagy bármi más. Az emberekre inkább az a jellemző, hogy nagyobb megterhelésekre izgalommal reagálnak. Vannak olyanok is, akik annyira izgulnak, hogy nemcsak józan ítélőképességüket veszítik el, hanem úgymond a józan eszüket is. Ilyenkor képtelenek reálisan értékelni azt a helyzetet, amiben éppen vannak, túlértékelik a veszély nagyságát, s nem a helyzethez illően viselkednek. Rengeteg energiát von el ez az izgalom, sőt, néha teljesen lebénítja és cselekvésképtelenné teszi az embert. A pánikbetegségnek már a nevében is benne van, hogy betegségről van szó, én inkább hajlok arra, hogy az ön lánya izgulós fajta. Kevés az olyan iskolás, aki egy-egy felmérő vagy tollbamondás előtt ne izgulna. Van, aki jobban, s van, aki kevésbé fél egy-egy megmérettetéstől. Biztonságot nyújthat a gyereknek az, ha tudja, hogy a tananyagot nagyon jól megtanulta, elrendezte a fejében, felfedezte a logikai összefüggéseket, szóval öszszeállt benne a kép. Ennek tudata általában csökkenteni szokta az izgalom fokát, nem okoz akkora szorongást benne az ismeretlentől való félelem, mint abban a gyerekben, akinek halvány gőze sincs még arról sem, hogy éppen mára mi volt feladva.

Egy ideig vezesse be otthon, hogy eljátszanak egy-egy vizsgahelyzetet, megírat vele néhány dolgozatot. Időnként csempésszen be a kérdések közé olyat is, ami nincs a tananyagban, hogy megfigyelhesse, hogyan reagál az ismeretlen helyzetekre. A jó eredményekért mindig dicsérje meg, vele együtt örüljön az elért jó eredménynek. Ilyenkor beszéljék meg, hogy mennyire volt ez más helyzet, mint az iskolai, kell-e félnie az iskolában a hasonló helyzetektől, s nem gyávaság-e vagy a valós események felnagyítása a megfutamodás a megmérettetéstől.

Nem valószínű, hogy egy ilyen alkalom elegendő lesz a változáshoz. Sokszor és gyakran kell eljátszani ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket, hogy változás álljon be az iskolában. Ha mindketten kitartanak, egy idő után változás lesz tapasztalható a gyerek viselkedésében, hozzáállásában. Próbálja meg a pozitív gondolkozás felé irányítani gyermekét: ne a rosszat lássa a még meg nem történt eseményekben, hanem inkább keresse bennük a jót és a szépet. Ha szép dolgokkal fog foglalkozni, szép eseményekre fog gondolni, akkor nem halmozódik fel benne annyi izgalom és szorongás, kellemesebben fogja magát érezni, és szebbnek, kevésbé félelmetesnek látja majd a világot.

Nagyon fontos szerepet játszik az egész környezet, amelyben a gyerek él, azok az emberek, akik társaságában telnek napjai. Vannak olyan felnőttek, akik szeretik megfélemlíteni a gyerekeket, ijesztgetik őket. Örömüket lelik abban, ha sikerül őket jól megijeszteni, felizgatni. Ennek aztán az szokott a vége lenni, hogy a gyerek generalizálja más ismeretlen helyzetre is ezt a választ, vagyis minden ismeretlenre ezentúl félelemmel reagál. Csak ezt a választ ismeri az ismeretlenre, újra, idegenre. A felnőtt pedig lehet, nem is tudatosítja, hogy ez a fajta viselkedés az ő nevelésének az eredménye, s azt sem, mekkora rombolást vitt véghez a gyermek lelkében.

A gyerekek maguk is nagyon jól elő tudják idézni a félelmet, izgulást. Egymást cukkolják egy-egy írásbeli felmérő vagy feleltetés előtt. Van, aki ennek hatása alatt úgy vonul ki a táblához, mintha a kivégző osztag elé kellene állnia. Ezeket a helyzetek is tárgyalja meg otthon a lányával, s ha minden igyekezetük ellenére sem lesz tapasztalható változás a viselkedésében, csak akkor kezdhet gyanakodni arra, hogy valószínűleg pánikbetegségben szenvedhet. Ebben az esetben viszont feltétlenül orvosi segítségre lesz szüksége, különben nem gyógyul meg.