Miért nem beszélnek Párizsban szlovákul?

VITÁL ANNA

A szenci alapiskola igazgatónője egy londoni év végi kirándulás sikerén felbuzdulva úgy döntött, ha lesz elég jelentkező, kétévente ellátogatnak valamelyik európai fővárosba. Idén Párizs volt soron. A gyerekek két éven át gyűjtötték a pénzt az útra, az igazgatónő olcsó, de megbízható utazási irodát keresgélt, és végül talált is. Mivel a két pedagógus és a gyerekek csak huszonnégyen voltak, az utazási iroda zsolnai és tőketerebesi felnőtt turistákkal töltötte meg az autóbuszt. Amint az iskolások Szencen felszálltak, egy zsolnai férfi erőteljesen rájuk szólt, hogy ne beszéljenek magyarul. „Na Slovensku po slovensky!” De nem elégedett meg az egyszeri rendreutasítással, tovább méltatlankodott, útitársai helyeslő megjegyzései vagy egyetértő hallgatása mellett. Nem lehetett nem hallani.

Feladta a leckét

Bár nem tudott róla, az izgága útitárs alaposan feladta a szenci pedagógusoknak a leckét. A konfliktusok tudatos kezelése ugyanis fontos nevelési eszköz, azt azonban alaposan érdemes átgondolni, milyen konfliktuskezelési stratégiát válasszunk. Ha a győztes/vesztes stratégiát, akkor az egyik fél szükségszerűen vesztes lesz, ami presztízsveszteséggel jár. Gyerekek előtt a pedagógus nem lehet vesztes. Az alkalmazkodás stratégiájához folyamodó fél kényszerből vagy félelemből lemond saját érdekei érvényesítéséről a másik javára. Didaktikai szempontból ez még rosszabb, mint az első. Az elkerülő konfliktusmegoldási stratégia az elodázásról szól. A dolgok azonban általában nem szoktak maguktól megoldódni. A győztes/győztes stratégia a kompromisszumkeresés stratégiája. Ez az ideális, de csak egyenrangú felek között lehet eredményes, már csak azért is, mert alkalmazásához kulcsfontosságú a kölcsönös jóakarat, az együttműködés és a megoldás valós szándéka.

Drasztikus megoldás

Az igazgatónő végiggondolta a lehetőségeket és döntött. Pozsonyban leszállította a csoportját, és bejelentette az idegenvezetőnek, hogy nem utaznak tovább. „Nem azért fizettünk be nem kevés pénzt, és nem azért akarunk megtenni több ezer kilométert, hogy egész úton primitív, soviniszta szövegeket hallgassunk” – mondta. Az idegenvezető erre felhívta az utazási iroda igazgatóját, aki bocsánatot kért a történtekért, hozzátéve, álmában sem jutott eszébe, hogy ilyesmi is előfordulhat, majd utasította az idegenvezetőt, hogy oldja meg a helyzetet. Ő úgy oldotta meg, hogy diszkréten közölte a zsolnai úrral, ha nem változtat a magatartásán, az iskolások nem utaznak tovább. Az indulatos férfiú lecsillapodásában nem kis szerepet játszhatott az a felismerés, hogy félig üres autóbusszal utazni drágább, mint telivel, még ha magyar gyerekek töltik is meg. Így már nem hangoskodott, csupán a szeme sarkából figyelte kitartóan az „idegeneket”. Párizsba érve, amikor a szajnai hajókázás előtt az idegenvezető szétosztotta a jegyeket, célszerűnek látta ismét bevetni magát. Az igazgatónő elé pattant, és egyre fokozódó hangerővel, szótagolva, többször elharsogta: „Lístky! Prevziať!” (Jegyek! Átvenni!) Mikor az igazgatónő megkérdezte tőle, miért nem beszél kerek mondatokban, és miért kiabál, teljesen ledöbbent, majd visszatérve a csoportjához, elhűlve ismételgette: „Ona vie po slovensky!” (Ő tud szlovákul!)

Minden jó, ha a vége jó

A zsolnai úr és társai hamarosan rájöttek, hogy a szenci magyar alapiskola 13–14 éves diákjai nemcsak szlovákul tudnak, hanem angolul is remekül elboldogulnak, és – velük ellentétben – nem okoz számukra problémát megszólalni az idegen könyezetben. Ezt a tudásukat többször is igénybe vették, a gyerekeket kérték meg, hogy kérjenek helyettük, ha valamit vásárolni akartak az üzletekben. Akárcsak a gyerekek, ők is el voltak ragadtatva Párizstól, mindössze egy kifogásuk volt: hogy a francia fővárosban senki nem beszél szlovákul. Nem is láttak belőle annyit, mint a szenciek, akik másnap önállósították magukat, és bejártak, megnéztek mindent, amit csak lehetett a három nap alatt.

A visszaút kellemesen telt. A zsolnai úr hangosan elmondta, hogy milyen rendesek a szenci diákok. Mások is csatlakoztak hozzá, dicsérték a jólneveltségüket, udvariasságukat, nyelvtudásukat. „Hát nem is olyanok, mint azok a szlovák gimnazisták, akik folyton zajongtak, rendetlenkedtek, a végén még be is rúgtak és végighányták az autóbuszt” – jegyezte meg egyikük.

Amikor Szencre érve a magyar csoport udvariasan elköszönt és leszállt, az egész autóbusz barátságosan integetett nekik. A leghosszabban az a bizonyos zsolnai úr.