Miért felejtünk olyan hamar?

A tanulás az érzékeléssel kezdődik, így vagy úgy, de információkat gyűjtünk be, amelyek idegpályáinkon keresztül jutnak el az érzékelés feldolgozásának színhelyére az agyba. A különböző érzékelések egy része válaszreakciókra készteti a szervezetet, anélkül, hogy a reakció tudatos volna. Klasszikus példa, amikor a kisgyerek először ér hozzá a forró kályhához és elkapja a kezét.

Ám amit érzékelünk, arra nem mindig emlékezünk. Az emlékezést a felejtésnek nevezett folyamat gátolja le. Nagyon hasznos folyamat a felejtés, bár nem minden esetben. Hogy miért hasznos? Valószínűleg nem véletlen, hogy a több millió éves evolúciós folyamatban azok az őseink maradtak fenn az idő rostáján, akik a bevésés és a felejtés maihoz hasonló egyensúlyát tudhatták magukénak. Az emberi psziché számára hasznos, ha bizonyos érzékeléseket elfelejt, elfojt.

Ingerületátvivő idegsejtjeink kétféle módon tárolják az emlékképeket. A rövid idejű emlékezet egy olyan idegi tevékenység, folyamat, amely során fiziológiai elváltozást a neuron-láncok nem szenvednek el. Az aktuálisan záruló neuron-láncok tárolják az információt, ez a dinamikus tárolás akkor szűnik meg, akkor felejtünk, ha a lánc felbomlik. A hosszú idejű emlékezet során kémiai változások indukálódnak az agyban, megváltozik bizonyos molekulák szerkezete. Azokat az emlékképeket, amelyekre évtizedek óta emlékezünk egészen más módon, tárolja agyunk, mint azokat, amelyeket egy-két nap után elfelejtünk.

Az emlékezést segítő folyamat a bevésődés, amelynek sikere vagy sikertelensége a tanulás eredményességére közvetlenül hat ki. A bevésődés elleni fiziológiai folyamat a gátlás. Kétféle gátlást említünk meg, az affektív gátlást és a retroaktív (visszaható) gátlást. Előbbi akkor jön létre, ha idegrendszerünk felfokozott, izgalmi állapotban van. Ekkor a szervezetet koordináló idegrendszer nem a bevésődésre optimalizál, sőt, közvetlenül a „lehiggadás” után sem eredményes a bevésődés. Szélsőséges esetekben – amikor sokkos állapotba kerülünk – nem emlékezünk az eltelt egy-két perc eseményeire, se kép, se hang, mondjuk ilyenkor. Az egyén túlélését elősegítendő, sokkos állapotban, a szervezet még az érzékelési folyamatokat is leblokkolja. Balesetek, háborús sebesülések során a sebesült például nem érzi, hogy elveszti egy végtagját, vagy hasfala szétnyílt. Ilyen borzalmas képeket láthattunk például a Ryan közlegény megmentése c. film kezdőkockáiban, a partraszállási jelenetben.

Az egyik leginkább gátló tényező az idegrendszer kimerültsége. Ráadásul, a regenerálódási idő, ami egyébként egyénenként nagyon különböző, viszonylag hosszú, és a különböző izgató szerek a kimerültséget csak fokozzák. Mivel a szaktudomány művelői számára ma az tűnik logikusnak, hogy a felejtés ténye gátlások eredménye, ezért nem marad más választásunk, mint hogy megismerjük azt, hogy saját idegrendszerünk a gátlási mechanizmusok közül melyikre érzékeny fokozottan, és melyikre kevéssé. Mint olyan sokszor, most is oda lyukadtunk ki, hogy az önismeret az egyik legfontosabb dolog. (i, he)