Miért a magyar?

„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszé- lek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, mely- hez nincs fogható. Nem külső- séges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcá- ban, metafizikai rejtélyként.“ (Kosztolányi Dezső)

Úgy döntöttünk, szlovákba íratjuk. Megtanul szlovákul, és jobban boldogul majd az életben. Könnyebb lesz neki! – hányszor halljuk ezt a suta érvelést magyar szülőktől. Bár ne hallanánk! Az, hogy ki milyen iskola mellett teszi le a voksát, természetesen mindenkinek legszemélyesebb magánügye. Épp csak az indoklás sántít. Nem is kicsit. Valóban sikeresebbek a szlovák iskolában tanuló magyarok? Nézzünk egy kis statisztikát! Nemrég jelent meg A 100 legsikeresebb szlovákiai magyar című kiadvány, amelynél nem az elvégzett alapiskola oktatási nyelve volt a szelekciós elv, hanem maga a siker, az elért eredmények. A kiadványban szereplő tudósok, vállalkozók, üzletemberek, művészek, sportolók csaknem mindegyike magyar alapiskolában tanult. Meglepődtünk? Én nem. Nézzünk körül a szlovákiai közéletben: Berényi József, Bugár Béla, Csáky Pál, Nagy József – és még sorolhatnám – mindannyian magyar iskolába jártak. Rák Viki színésznő vagy Gál Tamás színész, akit tavaly a rangos Dosky díjjal jutalmaztak, Grendel Gábor, a Markíza televízió műsorvezetője, mind-mind magyar iskolába járt.

A közelmúltban városi rangot kapott Bős legifjabb büszkesége, Ilka Adrián, aki Pozsonyban lett a természettudományok doktora, az Amade László Alapiskola kisdiákja volt. Adrián ma Svédországban él, tanul és publikál. Európa tíz legtehetségesebb ifjú tudósa közt tartják számon. Tudnék mondani számos bősi példát volt tanítványaink közül, akik most valamelyik szlovák egyetem padjait koptatják, és köszönik szépen, remekül boldogulnak.

Szülőként mégsem a siker végett döntöttem hét éve a magyar iskola mellett. Az ok ennél egyszerűbb. Engem a magyarságom legalább annyira meghatároz, mint a DNS a sejtjeimben. Elfogadhatatlannak tartom, hogy a lányom úgy nőjön fel, hogy anyanyelve elsorvad, egy szűk konyhanyelv szintjére szegényedik, mivel a nap jelentős részében nem használja. Egy nem magyar alapiskolában nem tanulná meg a matematika, a történelem, a biológia, a kémia és a többi tudomány szakkifejezéseit magyarul. Az iskolából hazatérve pedig így újságolná az aznap történteket: „Anya, a pani učiteľka ma azt mondta a dejepisen, hogy domáca úlohát kell írni Uhorskóról.” Mi ez, ha nem nyelvünk eltorzítása?

Én elképzelhetetlennek tartom, hogy a gyerekem ne tudja, miért tűznek ki kokárdát a szülei március 15-én, vagy hogy ne ismerje meg Jókai regényeit, Vörösmarty Szózatát, hogy ne dobbanjon meg a szíve a Himnusz hallatán. Nagyon szégyellném, ha a lányom nem tudná meg, miért halt meg Radnóti Miklós, és miért csordul ki a könnyem, amikor a Kicsi Hang elénekli a Nem tudhatom-ot. Ugyan milyen szülő lennék, ha megfosztanám elidegeníthetetlen emberi jogától, annak lehetőségétől, hogy anyanyelvén tanuljon, gondolkozzon, álmodjon, hogy magabiztosan fogalmazza meg mondanivalóját, hogy tudja, hová tartozik? Nekem fontos, hogy a gyermekem az legyen, akinek született.

Természetesen mindenkinek joga van saját, önálló, felelősségteljes döntést hozni. Még akkor is, ha rossz az a döntés…