Korunk hőse: a művész

Művésznek lenni elég lehetetlen vállalkozás, és nem csak itt és most. Pontosabban tragikus, tényleg: tiszta tragédia. Először is alapszinten mindenki művész, most ehhez nem kell különösebb magyarázat, gondoljon csak mindenki magára meg bárki másra. Világos, hogy milyen feldolgozhatatlan következményekkel jár, ha az ember szakmájában egy picit mindenki otthon van, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy akkor mi mutatja meg a különbséget.

Első akadály tehát a megkülönböztetés mindenki mástól, azaz valamilyen a művészség öntudatát biztosító izé. Pont erre jó, meg emiatt rossz a főiskolai papír: a bizonyítvány bizonyít, viszont egyszerre meg cáfol is, ha belegondolsz, hogy még kik kapták meg. A művész egész életében kétségek között hánykódik: egyáltalán tényleg az, ami, vagy csak ami lenni szeretne? Különben meg nincsenek is igazán tisztázva a kritériumok, minden más szakmánál komolyabban játszik például a megfelelő életmód.

Ráadásul nem elég, hogy egy kicsit mindenki otthon van a témában, sőt, a művész kifejezetten nekik – a mindenkinek – dolgozik. A laikusok kielégítésére, örömére és visszaigazolására megy ki az egész. És persze a szakmabeliekére még inkább, ott viszont semmi remény, jobb, ha már most tisztázzuk. Barátságról, közös munkáról, mindenféle fajsúlyos kapcsolatról lehet szó, de olyan kristálytiszta elismerést, ami szerencsés esetben a közönségtől jöhet, a szakmától várni egyszerűen tök reménytelen.

A közönség elismerése, amire tehát az egész játék kimegy, viszont igazságtalan és brutális. Az értéknek (mértékegység híján) és a nyilvános értékelésnek (mértékegység = tetszési index) semmi köze egymáshoz, és ez így egy orbitális nagy paradoxon, de épp eléggé igaz ahhoz, hogy a művészt további kétségek közé kergesse.

Találós kérdés: melyik a durvább helyzet, ha a művész tök tehetségtelen, de ezt nem tudja magáról, a közönség viszont igen, vagy ha tehetséges, a közönség is tudja, de ő nem.

Ezzel el is érkeztünk a művészlét alapkérdéséhez, a tehetséghez. De nem fogjuk most se körbe járni, se boncolgatni (Mit is jelent? Honnan jön? Hogyan ismerhető fel? Örökölhető-e?), csak annyit jegyeznék meg, hogyha a nagykorodban művész szeretnél lenni, akkor egy ideje már nyilván szenvedsz a kétségtől, és ez bizony így lesz örökké.

Na de mivel foglalkozik a művész? Állítólag mindenekelőtt önmagával, legalábbis azt ábrázolja. Ez pedig akkor mégiscsak a legnehezebb feladat lehet. Ha kicsit is őszintén csinálja, attól jó eséllyel begolyózik, ha meg nem, akkor már megint: minek az egész? Ott van továbbá a veszély, hogy saját magán kívül mást nem vesz észre, annyira befelé kell fókuszálnia, úgy pedig megint csak nem működik. Azt hiszem nincs menekvés, így is, úgy is, mindenképp megőrül.