Jók vagy rosszak a magyar iskolák?

A legtöbb iskolákban a tanárok rendesen megtartják az óráikat, azt tanítják, amit kell; a munkájukat komolyan veszik. A diákok eljárnak az órákra, tanulnak, és örülnek a jó osztályzatnak, a rossz miatt pedig szomorkodnak. Még létezik a tanári tekintély. Ebből kell kiindulnunk: ezt a tőkét kell kihasználnunk. Egyes nyugat-európai államokban a tanárok külön biztosításokat kötnek a diákok tettleges támadásai ellen. Az Amerikai Egyesült Államokban sok iskolában megmotozzák a diákot, mielőtt belép az iskolába, nehogy fegyvert vigyen be az osztályba. Mindnyájan büszkék vagyunk arra, hogy a magyar nyelvű iskolák diákjai szép eredményeket érnek el a különböző nemzetközi tanulmányi versenyeken, diákolimpiákon. A nemzetközi összehasonlító vizsgálatok (IEA) is azt bizonyítják, hogy Szlovákiában a magyar tannyelvű iskolák színvonala kielégítő, és Szlovákia jó, illetve elég jó helyen van az országok sorában.

Keveset tudnak

Joggal vagyunk büszkék az eredményekre, de aggódunk is: a diákok nagyon nagy százaléka borzasztóan keveset tud ahhoz képest, mint amire képes lenne, vagy amit tanult. Hasonló ez a helyzet a tömegsport és az élsport kapcsolatához. Nagyon örülünk az olimpiai aranyérmeknek, de ennek semmi köze az ország általános egészségi állapotához, edzettségéhez; sőt gyanítani lehet, hogy negatív a korreláció. Tény: az alapiskolát végzett gyermekek közel negyven százalékának tanulmányi eredménye igen-igen alacsony szinten mozog, lényegében súrolja az analfabétizmus határát (főleg a roma tanulók körébe, legsúlyosabb régió ebben a tekintetben Kelet-Szlovákia). Sehol a világon nincs ennyi diszlexiás, diszgráfiás gyermek, mint nálunk. Tapasztaljuk, hogy az alsó tagozatból kilépő gyermekek írásproblémákkal küszködnek. A felső tagozatos gyerekek nagy része utál tanulni, sőt több helyen egyszerűen sikk a nem tanulás. Ez annak ellenére igaz, hogy valóban a legtöbb helyen még a fegyelem értéknek számít. Ha elharapódzik egy osztályban ez a szemlélet, akkor a tanárok, tanítók teljesen tanácstalanok. Ötössel nem büntethetnek, mert erre „büszkék” a gyerekek.

Az eredményeket tekintve az iskolai munka sajátos kétarcúságot mutat: egyfelől eredményeket, amelyekre joggal vagyunk büszkék, másfelől olyan hiányokat, amelyek komolyan aggasztóak. Ennek a kettősségnek egy oka van: arányt tévesztettünk. Weszely Ödön, a századforduló nagy elméleti pedagógusa az iskola célját a műveltség továbbadásában jelölte meg. A műveltség azonban – mint mondta – tartalmas és állapotot is jelent. Mi az elmúlt évtizedekben egyre többet és többet tanítottunk, az állapot kialakítását azonban elhanyagoltuk. Nyelvész és pszichológus szakértők egy része szerint az idegen nyelvek tanítása alsó tagozatosok esetében (nem anyanyelvi környezetben) több kárral jár, mint haszonnal. Van ennek pszichológiai oka is: nem helyes addig egy idegen nyelv erőltetése, amíg a gyermek az anyanyelvén nem tud jól írni, olvasni, beszélni. Nem is alapiskola már az, amelyik nem kezdi elsőben az angol nyelvet, esetleg a németet. Már olvashattunk olyan egyedi esetről, amikor az anyukák elsős gyermeküket beíratják az alapiskolába, követelik, hogy angol tagozatos osztályba kerüljön, mert a kisgyermek „az óvodában is angolt tanult”. Ezzel kapcsolatban idézem Verebes István nyilatkozatát: „miközben az interneten angol nyelven rengeteg mindenhez hozzá tudok férni, és angolul tudom tanítani a gyermekemet, fogékonnyá tudom-e őt tenni a magyar kultúra iránt? Jól beszél majd több idegen nyelven, de vajon tisztában lesz-e az ország hagyományaival és történelmével?” (Új Szó, 2004. október 8., 8. oldal)

Mostanában divattá vált a számítástechnika tanítása. Negyedik osztályban – valóságos példa, olvashatjuk az újságokban – a tanárnő hardverről, szoftverről, adatbázis-kezeléséről, hajlékonylemezről tanít. Akkurátusan minden felír a táblára, a gyerekek másolhatják. És ha idejük marad, el is magyarázza. És eközben nem tanulnak meg írni, olvasni.

Céltévesztés

Felső tagozatos tanárok gyakran elmondják, hogy az eredménytelenség oka: a gyermek nem tud írni, olvasni. Mindkettő hihetetlen fáradtságot okoz a diáknak. Az üzenőfüzetbe sem lehet hosszabban beíratni, mert a második sor már olvashatatlan. A felső tagozaton pedig még tovább romlik a helyzet. Csak azért tanítani, mert meg tudunk valamit tanítani?! Erkölcsi kérdés ez, több ezer év óta ugyanaz: meg szabad-e tenni azt, amit meg lehet tenni. Szabad-e kísérletezni a gyermekekkel: meg tudunk-e tanítani újabb és újabb szeleteket a tudományok néhány éves eredményeiből?

Ez a céltévesztés a magyarázata az iskola eredményességének és eredménytelenségének. Az iskola most egy nagy tóhoz hasonlítható, amelyben kisgyermekek fürdenek, úszkálnak. Egyszer csak az egyik oldalon bemászik egy krokodil. Néhány gyermek – mert előnyös helyzetben van – a tó túlsó partjánál azonnal kimenekül; mások – mert jól úsznak – távolabbról is; többségüket azonban felfalja a krokodil vagy elnyeli a víz. Gyermekeink igen nagy részének feje fölött összecsap, elvonul a közoktatás. Alapvető feladat tehát, hogy végiggondoljuk a tanítással, neveléssel kapcsolatos elképzeléseinket, elveinket.