Izgő-mozgó kisdiákok

Figyelmük nehezebben köthető le, könnyen elunnak bármit, ugyanakkor az új és érdekes dolgokat azonnal és mindenáron szeretnék a magukénak tudni. Ha ez mégsem adatik meg, vagy, ha egyszerűen csak túl sokat kell várniuk valamire, könnyen dührohamot kapnak. Szertelenségük és figyelmetlenségük miatt szinte minden helyzetben nehezebb velük az együttműködés: beszélgetés közben a másik szavába vágnak, közös játék során nehezen várják ki a sorukat, a rájuk bízott feladatokról megfeledkeznek, vagy még a századik türelmes magyarázat után is képesek rosszul végrehajtani azt.

Tanácstalan szülők

Az ilyen gyerekek szülei állandó stresszben élnek: a kicsi mindenhol jelen van, állandóan beszél, vagy valamit hangosan kalapál, percenként megszakítja a szülő munkáját, de ha véletlenül csendben van, akkor biztosan éppen szétszerel valamit, amit nagyon nem kéne. A szülők tanácstalanok, gyakran bűntudatosak, sőt egymást vádolják, hiszen jóakaróik annyi ötlettel szolgálnak, ami náluk végül mégsem válik be. Se a nagyobb szigor, sem az intenzív sportolás, sem a jó magatartásért kitűzött vonzó jutalmak nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. A szülők lassan beletörődnek, tán egészen hozzá is szoknak, hogy egymással és a gyerekkel veszekedve, mások előtt szégyenkezve, állandó feszültségben kell túlélniük egyik napot a másik után. Ekkor jön azonban az iskola, ami szerencsétlen esetben végképp megkeseríti a hiperaktív gyerekek életét.

A pedagógusok – érthető módon – az olyan kisdiákokat szeretik, akik órán odafigyelnek, egyenletesen jó színvonalon teljesítenek, füzeteiket nem veszítik el, a leckéjükről nem feledkeznek meg, a tanítás menetét és az iskola rendjét hangoskodással, rohangálással nem zavarják meg, tanáraik utasításait betartják, társaikkal türelmesek, higgadtak, jó modorúak. A hiperaktív gyerekek, adottságaiknál fogva, sajnos nem ilyenek. Minden jó szándékuk és igyekezetük ellenére követik el az iskolában nap mint nap azokat a „bűnöket”, ami miatt a tanítók szerint jogosan jár rossz jegy, intő, szidás. Mivel szeleburdiságukat, lobbanékonyságukat társaik gyakran erőszakosságnak, agreszszivitásnak érzik, ezek a gyerek könnyen magányosodnak el, vagy válnak az osztály bohócává, fekete bárányává.

Türelem, elszántság

A folyamatos sikertelenség, a sok elmarasztalás nyomán a hiperaktív gyerek önbecsülése, a saját képességeibe és jóságába vetett bizalma megrendül, ami az idegrendszeri adottságot tetézve, másodlagos sérülésként rombolja tovább a gyermek iskolai és társas karrierjét. Egy idő után már nemcsak környezete tartja lustának, fegyelmezetlennek és erőszakosnak, hanem ő is saját magát. Lassanként lemond róla, hogy valaha is jó gyerek lehet belőle, már nem is nagyon igyekszik, úgysem menne. Vannak, akik elfordulnak a társaiktól, külön kis világba menekülnek, és azt gondolják magukban: „Nem is kell, hogy szeressenek, én sem szeretem őket.” Mások elkeseredett dühüket a környezetük ellen fordítják: mindenkire haragszanak, indulatosak, ellenségesek, a segítséget elhárítják. Megint mások kétségbeesetten igyekeznek kitalálni valamit, ami miatt őket is lehet szeretni: bohóckodnak, vagánykodnak, esetleg ajándékokkal próbálják megvesztegetni társaikat egy kis szeretetért.

A másodlagos ártalmak csökkentéséhez, a rossz gyerekként való beskatulyázás megelőzéséhez először is meg kell nyernünk a kicsi tanárainak megértését, együttműködését. A hiperaktív gyerekek anyukáját úgyis lépten-nyomon behívatják az iskolába, – mindig van valami galiba a gyerekkel, – legjobb, ha panaszok elébe megyünk, és személyes beszélgetést kérve igyekszünk megértetni a pedagógussal, hogy nem csak ő, de mi szülők, és maga a gyerek is nehéz helyzetben van, ami ellen hősiesen küzdünk, de, ha sikerül együttműködnünk, a helyzet minden bizonnyal nem reménytelen. A kölcsönös vádaskodás helyett a közös munkára helyezzük a hangsúlyt.

Fontos továbbá felhívnunk a pedagógusok figyelmét a kicsi azon jó tulajdonságaira, melyekre ők is, mi is alapozhatunk, ha be akarjuk vonni a közösségbe, ha sikerélményhez, dicsérethez szeretnénk juttatni. Ez egyáltalán nem is olyan nehéz: a hiperaktív gyerekek általában okosak, nagyon tevékenyek, segítőkészek, kreatívak és mindig remek ötleteik vannak. Szeretik a mozgást, az izgalmas, mozgalmas együttléteket, ezért a kirándulások, klub-délutánok, sport versenyek lebonyolításában biztosan számíthatunk rájuk. Kíváncsiak, érdeklődőek, gyakran hatalmas tudást gyűjtenek össze az őket érdeklő témákban, nyugodtan rájuk lehet bízni egy-egy órai kiselőadás megtartását. Mivel nehezen viselik, ha nem figyelnek rájuk, keresik a szereplési lehetőséget, oszlopos tagjai lehetnek az iskolai színjátszó körnek, táncegyüttesnek, zenekarnak.

Egyáltalán nem törvényszerű tehát, hogy a hiperaktív kisdiák tanulmányi előmenetelét és társas életét csupa kudarc jellemezze; türelemmel, kitartással, sok-sok bizalommal és szeretettel iskolájában a legkedveltebb és legmegbecsültebb gyerekek közé tartozhat. (he, s)