Félájult maratonfutók csatája az első londoni olimpián

Bár a két korábbi olimpiai rendezéssel elégedetlen görögök 1906-ban „időközi” játékokat rendeztek, a NOB azt nem ismerte el hivatalo-san. Két év múlva, a „rendes” időben került sor a negyedik olimpiára – a tervekkel ellen-tétben mégsem Rómában.

Olaszországban ugyanis kitört a Vezúv, s az anyagi kár olyan jelentős volt az egyébként is gazdasági gondoktól gyötört országban, hogy le kellett mondaniuk a játékok megszervezéséről. Beugrott London, továbbra is csupa hazai versenybíróval, de már nemzetenkénti, zászlólengetős felvonulással a megnyitón. Három történet az angol főváros első olimpiájáról.

Nemzeti villongások

Az olimpikonok bevonuláskor a játékokat megnyitó VII. Edward angol királynak tisztelegtek, csakhogy már 1908-ban is létezett a „politikailag érzékeny” kategória. A finnek pédául nem vitték magukkal a nemzeti lobogót, mivel Oroszország részeként (nagyhercegségi autonómia ide vagy oda) a fehér–kék–piros trikolórt kellett volna lobogtatniuk. Az amerikaiaknak a zászlóval nem volt gondjuk, azzal viszont sokkal inkább, hogy azon ország uralkodója előtt tisztelegjenek, amelytől csak háború útján vívták ki a függetlenségüket bő száz éve. „Ez a zászló nem hajol meg földi király előtt” – hangzott az önérzetes elutasítás részükről, amit azért nem árt távolságtartással kezelni, mivel egyes források szerint a diszkoszvető Martin Sheridan, mások szerint a súlylövő Ralph Rose mondta ezt.

Az viszont, hogy a házigazdák és az USA közötti viszony nem volt épp felhőtlen, biztosan nem a legendák közé tartozik. A 400 méteres síkfutás döntőjében három amerikai és egy hazai atléta versenyzett. A célegyenesbe fordulva a remekül hajrázó angol Halswellt könyökkel meglökte az egyik rivális. A bírók ezért érvénytelennek ítélték a finálét, amelyet megismételtettek, de az újrázáson a három amerikai tiltakozásul nem vett részt. Halswell pedig egymaga futva szerezte meg az aranyérmet.

A döntő 195 méter

Az amerikaiakkal szembeni ellenszenv némileg a maratonfutás során is megmutatkozott. Mikor 15 mérföldnél a hazai Price feladta a versenyt, az olimpiai stadion (a kor viszonyaihoz mérten rendkívül nagy számú) 68 ezres nézőközönségének nagy része azért kezdett szurkolni, nehogy az amerikai Hayes győzzön. A táv hajrájában a stadionba megérkező, félájult olasz Dorando Pietri először rossz irányba kezdett futni, majd ugyan korrigált, ám a cél előtt nem sokkal kétszer is összeesett. Ekkorra már megérkezett a stadionba a második helyen futó, szintén az utolsókat rúgó Hayes is, és nagy hajrába kezdett. A feszült helyzetet néhány rendező oldotta meg úgy, hogy betámogatták a célba Pietrit, aki közel állt az ájuláshoz. (Egy másik változat szerint el is ájult, és segítői húzták be a célba.) Az olasz versenyzőt először győztesnek kiáltották ki a nyilvánvaló segítség ellenére, de az óvás után a zsűri Hayest könyvelte el bajnokként.

Pietrinek alighanem pont az a 195 méter okozta a vesztét, amellyel az angolok megtoldották a ma is ekként ismert maratoni távot. Londonban ugyanis a 42 kilométerhez ennyit adtak hozzá, azaz ennyivel vitték hátrébb a rajtot, hogy a királyi család a windsori kastély elől jobban láthassa az eseményt. Paradox módon tehát az angolok magukat (is) okolhatják a rivális nemzet sportolójának győzelméért.

Magyar vívósikerek

Ügyeskedés más sportágakban is előfordult: a Monarchia hadügyminisztériuma továbbra sem engedte, hogy a vívószámban katonatisztek is versenyezzenek, így – hasonlóan a korábbi olimpiákhoz – a legjobb magyar kardforgatók Londonban sem indulhattak. A vívócsapat azonban így is az élen végzett, s egyéniben a nyolcas, körmérkőzéses döntőbe öt magyar jutott be. Fuchs Jenő és Zulavszky Béla holtversenyét egyetlen tusra menő asszóval döntötték el – a zsűri hosszas tanakodása után Fuchs javára, akinek eltört a kardja.

Fuchst az angol király az udvarába hívta bemutatót tartani – a zsidó származású, ügyvéd végzettségű bajnok rémálmában sem gondolhatta ekkor, hogy egyszer munkaszolgálatosként aknamentesítő raj parancsnokaként fog szolgálni a Don-kanyarban, s a hadifogságbol hazatérve nélkülözésben telnek majd utolsó évei...