Egy misztikus növény

A hagyma – bármelyik fajtáját is tekintjük – nem tartozik a legértékesebb növényeink közé. Vajon azért, mert értéktelen? Ám ha jól meggondoljuk, nyersen, sütve vagy párolva szinte minden ételünk elengedhetetlen alapanyagát képezi. És még milyen tápláló is! Felettébb furcsa, hogy nem becsüljük sokra, hiszen rengeteg misztikus történet is fűződik hozzá...

Mostohagyerekként kezeli a köztudat a hagymát, szinte észre sem véve, hogy mi lenne velünk nélküle. A hiánya bizonyára feltűnne, de erre sem nagyon kerül sor, hiszen hagyma – legyen bármilyen évszak, bármilyen típusú bolt – mindig akad bőven. És még ráadásul olcsó is, ami méltánytalanul értéktelenné teszi ezt a nélkülözhetetlen növényt a szemünkben! Pedig sok-sok ízletes, kitűnő ételünk aromáját a vöröshagyma adja meg, nem is beszélve a fokhagymáról, az aprófejű, finom gyöngyhagymáról, a zsenge újhagymáról vagy akár a zöld metélőhagymáról, póréhagymáról, és még sorolhatnánk a különböző típusokat...

A magyar háztartás számára ismeretlen az a temérdek, különféle nagyságú, formájú, színű és ízű hagymaféle, amit a világ különféle tájain termesztenek. Csak a franciák közel húszfélét ismernek és használnak! És a hagymának rendkívül régre visszavezethető történelme is van! Nincs még egy olyan növény, amelyhez annyi legenda, misztikus történet, vallási hiedelem fűződne, mint a vörös- és a fokhagymához. Halász Zoltán Hagymahistóriájában azt olvashatjuk, hogy eredetük az írott történelem kezdetére nyúlik vissza.

A vöröshagyma az egyiptomi sírkamrák hieroglifái között a növekedés, a termékenység szimbólumaként jelenik meg. A rómaiak később megfosztották ettől a rangjától, és nem kis megvetéssel beszéltek róla, hiszen míg a kiváltságosok a messzi Keletről hozott drága fűszereket használták, addig a vöröshagyma a köznép ételízesítőjévé vált. A mohamedánok sem becsülték nagyra. Létezését egyenesen a sátánnak tulajdonították, s azt tartották, hogy amikor a gonoszt kiűzték a Paradicsomból, az eszeveszetten menekült, és ahová a jobb patájával lépett, ott vöröshagyma, ahova pedig a bal patájával, ott fokhagyma termett. Hogy ennek az ellenséges hozzáállásnak mi az oka, azt nem tudjuk. Talán levének kéntartalma miatt rokonították a hagymát az ördöggel, akinek lehelete a hiedelem szerint „kénköves”.

A vöröshagymát a 15. századig nem is termesztették Magyarországon, és a főzéshez sem használták. Bonfini, Mátyás király történetírója jegyezte fel, hogy a király hitvese, Beatrix királyné milyen boldog volt, amikor remek ízű hagymát kapott ajándékba Itáliából, amit a szakács úgy használt, hogy az íze épphogy csak érződött az étel zamatában, de nem uralkodott el rajta. Alighanem ennek hatására történt meg a magyar konyha és a vöröshagyma „nagy találkozása”.

A hagyma, de különösen a fokhagyma, gyógyító hatásáról már Hippokratész – az orvostudomány atyja – is tudott, és azóta is sokan és sokféle tapasztalatot gyűjtöttek össze róla. Ezeket a megfigyeléseket a mai orvostudomány is megerősíti: jótékony hatással van a szervezetre, és számos betegség megelőzésében segít, rengeteg vitamint tartalmaz.

Bár minderről már sokat tudunk, mégis szinte kizárólag ízesítőként használjuk a hagymát. Önálló ételként elkészítve a magyar konyhán alig-alig találkozunk vele. Pedig hagyma mindig van. Télen-nyáron, piacon vagy kis zöldségboltban valamilyen fajtája mindig kapható. Lehet, hogy az zavar minket a megítélésében, hogy nem nyújt annyira esztétikus látványt, mint más növényeink? Na, de ha finom, rendkívül egészséges és még ráadásul olcsó is, akkor ez legyen a legkevesebb! Fogyasszuk bátran! (s)