Az öröm nem felhőtlen

A nyitrai Konstantín Egyetem mellett megalakuló Közép-európai Tanulmányok Kara heves érzelmeket váltott ki a tanárok és a diákok körében még a főiskolán is, és nem- csak a szlovákok, hanem a magyarok között is akad olyan, aki nem tudja, hogy örüljön-e a „magyar karnak”. Egy biztos, lassan két hete mindenki csak erről beszél.

Ezt tapasztaltam a megnyitó napján, november 27-én és a december elsején megtartott előadáson is, amelynek az volt a feladata, hogy tájékoztassa a tanulókat a további teendőkről. Sajnos, túl sok maradt a kérdés a diákokban, főleg a kétkedőkben. A legtöbb kérdés a tanulókban azzal kapcsolatban merült fel, milyen diplomát kapnak majd, valamint az, hogy kötelező-e átlépni, illetve milyen előnye származik abból, ha átiratkozik az újonnan alakuló fakultásra. Ez a kérdés leginkább azokat izgatja, akik tudják, hogy az egyik szakjuk olyan, ahol biztosan nem indulhat meg az anyanyelvű képzés, hiszen nincsen elég magyar diák.

Az előadás után próbáltam érdeklődni, kinek mi a véleménye, de a legtöbb diák, ha örül is, nem tudja, mit tegyen. Csak kevesen mondták azt, hogy nem jelentkeznek át a másik karra, hiszen abból nekik hátrányuk származhat, ugyanis vannak olyan szlovák nemzetiségű tanáraik, akik kinyilvánították nemtetszésüket az ötödik kar létrehozása miatt. Nem mindenkinek világos az elnevezés sem, de másként az egyetemi szenátus nem fogadta volna el a fakultás tervezetét. Ezek után kérdés, hogy a jövőben melyik utat választja az újonnan megalakult intézmény, és szolgálni fogja-e a felvidéki magyarságot, vagy egész Közép-Európát inkább, elfeledkezve majd rólunk és az eredeti tervektől.

Azok, akik teljes mértékben támogatják az anyanyelvű felsőfokú képzés ilyen formájú beindítását, azzal érvelnek, hogy a nyitrai egyetemen tradíciója van a magyar pedagógusképzésnek. Nem utolsó szempont az sem, hogy a zoboraljai magyaroknak, sokak szerint, ez az egyetlen mentsvára a megmaradásra, hiszen így legalább a magyar diákok egy része érdeklődik még kultúrájuk, néphagyományaik iránt. Az többi érv a szlovákiai magyarság megmaradásának jobb lehetőségét, az anyanyelven való oktatás fontosságát emelte ki. Néhány diákot érdekelt, hogy a szlovák szakkifejezések tudását is biztosítják-e majd a diákoknak. Érdekesnek találtam, hogy olyan sok vélemény ellenére, hogy ez a kar a komáromi magyar egyetem konkurense lehet, egy diák sem hivatkozott, sőt mindenki azt hangsúlyozta, nem lehet ellensége, hanem éppen ösztönzője mind a két felsőfokú intézménynek arra, hogy magasabb fokú képzésre törekedjenek, bebizonyítva a többségi nemzetnek is, hogy képesek vagyunk fenntartani ezeket az intézményeket.

A kar „igazi” megalakulása, amelyre László Béla megbízott dékán fél évet kapott, mint minden, ami öszszefügg kisebbségi létünkkel nagy vihart kavart a nyitrai és a szlovákiai magyarság körében. Az idő majd eldönti, hogy jogos volt-e a megalakulás. Arra viszont nem kapunk választ, elkésett volt-e, vagy elhamarkodott. Szerintem elkésett, mert a magyarság, létszámát tekintve, régen „megérdemelte” volna az anyanyelven való felsőfokú oktatást.

A kar megnyitója után Pokorni Zoltán, Magyarország volt oktatási minisztere Wass Albert Virágtemetés című versét idézte, én most csak két sorát mondom el: „De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.” Hittel, talán mi is felépíthetjük megmaradásunk oszlopát.