Az önértékelés zavarairól

Mivel nagy vonalakban ki tudunk egyezni saját magunkkal, reálisan fel tudjuk mérni képességeinket és lehetőségeinket. Nem ácsingózunk elérhetetlen célok után, ugyanakkor bátran és magabiztosan fogadjuk azokat a kihívásokat és lehetőségeket, melyekben jó esélyünk van a sikerre. Az elért eredményeknek pedig felhőtlenül tudunk örülni; nem gondoljuk, hogy a vetélkedőn pusztán mázlink volt, vagy, hogy jó jegyeinket csak a tanár vajszívének köszönhetjük.

AZ ÖNBIZALOM FONTOSSÁGA

A stabil önértékelésű emberek ugyanakkor a kudarcot, kritikát is jobban viselik. Van bennük egy belső nyugodtság, bizonyosság saját értékességüket illetően, melyet hosszú évek pozitív tapasztalataiból szűrtek le, ezért nem omolnak össze, ha egyszer véletlenül nincs igazuk, vagy éppen nem ők a legnépszerűbbek. A többi emberrel is jobban ki tud jönni az, aki alapvetően meg van elégedve magával és a sorsával, hiszen nem kell folyton irigykednie, vagy azt éreznie, hogy mások elfogadása érdekében alázatosnak és a szolgálatkésznek kell lennie.

A KISHITŰSÉG

Az alacsony önértékelésű személyek ezzel szemben képességeiket és lehetőségeiket tekintve bizonytalanok. Nem szívesen próbálnak ki új dolgokat, a kihívásokat, a versenyhelyzetet, de gyakran még a társas érintkezést is tehernek érzik, és minden ilyen helyzetben védekező állásba helyezkednek. Ha tehetik, háttérbe húzódnak, ha azonban mégis megmérettetésre kerül a sor, nem elég kitartóak: már a kezdeti nehézségeknél letörnek és feladják a harcot. Önmagukkal szembeni kishitűségük gyakran önbeteljesítő jóslattá válik; még, ha látszólag iparkodnak is, valójában mindent megtesznek azért, hogy ne legyenek sikeresek. Kudarcaikat azután borzasztóan felnagyítják, és hiába vigasztalják őket barátaik, nyakig elmerülnek az önvád keserűségében. Az alacsony önértékelés azonban nemcsak kisebbrendűségi érzésben nyilvánulhat meg. Nemcsak az örök vesztesek, a háttérbe húzódó bizonytalanok lehetnek elégedetlenek magukkal. Aki szereti és elfogadja magát hibáival, hiányosságaival együtt is, az nem hajszolja mindenáron a külső megerősítést, nem válik szinte függővé mások dicséretétől és jutalmaitól. Az elért sikereknek viszont képes örülni, és nem keres még a szinte tökéletesben is valami hibát, ami miatt elégedetlennek kell lennie magával.

A negatív énkép és az önszeretet, önértékelés túlságosan csekély volta azonban csak az egyik irány, mely felé az önbecsülés kórosan elbillenhet. Nem csak az okozhat életvezetési problémát és rossz közérzetet, ha valaki túlságosan másmilyennek látja magát, mint amilyen lenni szeretne. Az sem szerencsés, ha az önszeretet és önelfogadás túlságosan eluralkodik valakin, és már nem tudja reálisan felmérni saját teljesítményét és a társai között elfoglalt helyét. Az ilyen emberek ugyan a felszínen esetleg semmilyen súlyos viselkedési zavart nem mutatnak, sőt, az élet számos területén kimondottan sikeresek lehetnek, mégis, másokkal való érintkezésük során szokatlanul sokat foglalkoznak saját magukkal, mások szeretetét és csodálatát abnormális módon igénylik. Nagyzolnak, saját képességeiket túlértékelik, exhibicionisták, önzőek, és miközben folyamatosan ácsingóznak a többi ember csodálatára, nehezükre esik másoktól függeniük vagy valamit elfogadniuk. Önértékelésük azonban ingadozó, a maguk iránti hatalmas szeretet és megbecsülés törékeny: a grandiózus fantáziák időnként összeomlanak, ilyenkor kisebbrendűségi érzéssel küzdenek. Másokhoz fűződő viszonyuk legszembetűnőbb jellemzője az indokolatlan és mértéktelen irigység, amit tudatosan és tudattalanul egyaránt éreznek. Esetükben a mások iránti agresszió az irigység formáját ölti: megvetnek és utálnak mindent, amivel a másik személy rendelkezik. Ez az irigység számtalan konfliktushoz vezet. Először is mindent le kell értékelniük, ami tetszik nekik és a másik személynek megvan, de nekik nincs. Ez nemcsak valamilyen tárgy, hanem belső tartalom is lehet. Pl. ha nehezen tanulnak meg új dolgokat, gyakran irigyelni kezdik a másik tudását, s így kénytelenek lekicsinyelni azt. A függésre való képtelenség is ebből az irigységből ered. Hogy valakire rátámaszkodjunk, értékelnünk, becsülnünk kell annak képességeit. Ez a megbecsülés azonban a túlzott önszeretetű személyben irigységet, majd kiábrándulást ébreszt. A másik embertől segítséget nem, csak csodálatot képesek elfogadni. Önmagukat mindig másokhoz méricskélik, másokhoz való viszonyukat a folytonos megmérettetési, felülkerekedési fantáziák uralják. Kapcsolataikból hiányzik a mélység, az empátia, nehezen köteleződnek el vagy viselkednek hűségesen. Könnyen esnek szerelembe, de a szeretett személyt csodált tulajdonságaiért hamar irigyelni kezdik, melynek következtében kénytelenek leértékelni és elhagyni őt.

A mások által adható értékek lekicsinylésének az is következménye, hogy semminek nem tudnak huzamosabb ideig örülni, krónikus üresség és unalomérzéssel küzdenek, amit az izgalmak hajhászásával, droggal, vagy kényszeres vásárlással igyekeznek csillapítani. Veszteségeik és kudarcaik ritkán váltanak ki valódi szomorúságot, inkább hajlamosak dühbe gurulni és másokat vádolni sikertelenségükért. Gyakran magányosak, nehezen illeszkednek be, mert nem veszik észre, hogy saját nagyzolásuk és önzésük távol tartja a többi embert. Nem elegendő tehát, ha szeretjük és elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, azért az sem árt, ha közben a hibáinkról sem feledkezünk meg, és egy kicsit azért mindig szeretnénk fejlődni: türelmesebb, jobb, nagyobb tudású emberré válni. (gya, he)