Az oktatásügyben csak toldozás-foldozás van

Én elsősorban a Losonci, Rimaszombati, Nagyrőcei és a Rozsnyói járásban szolgálok és szolgáltatok. Odafigyelve a különböző szakmai igényekre, félévente tartalmas képzéseken vehetnek részt a kollégák. Megbecsüljük, értékeljük egymást és azt a tudást, amit közösen összeszedünk, hogy az üres mezők tudással teljenek, a gyerekek ezáltal felkészültebbek és boldogabbak legyenek.

Hogy viszonyulnak a kollégái a szakmai tanácsaihoz?

A kassai régió pedagógusai rendszeresen eljárnak a továbbképzéseinkre, amik a Rozsnyói járásban szerveződnek. A kapcsolat segítő, partneri, építkező. Ha valaki az ország bármely részéből megkeres, szüksége van valamire, ha tudok, segítek. A segítség kérése és igénylésének jelzése nélkül az ember nem megy a másik házához. Ez neveletlenség. Ajánlani ajánlhatja magát. Én is megtettem sokszor. Ebben benne van a csendes elutasítás is, de sokszor benne van az elfogadás. S akkor az ember a szívét adja. Ott hagy magából valamit, hogy mások vegyék hasznát, vagy legalábbis lássák az akarást, a szolgálatot. Ilyenkor éli meg a szakmába szerelmes ember a pályát hivatásként. Ezért éri meg dolgozni.

Van jelentősége, létjogosultsága a közoktatási konferenciának, fórumnak?

Minden fórumnak van célja, küldetése. Hol és mikor beszéljük meg közös dolgainkat, ha nem ilyen konferencián, nyári egyetemen, továbbképzésen. Ismerve magunkat, ennek a „beszéljük meg közös dolgainkat” történésnek is van hátoldala: kibeszéljük a problémát, megszabadulunk tőle, aztán minden megy a megszokott módon. A 90-es évek közepén megtanultuk megvédeni iskoláinkat. Ezen túl kell lépni, nem azért, mintha erre nem lenne szükség! Hanem azért, mert a fejlődés elmegy mellettünk!

Mit tehet egy „mezei” tanító ennek kiküszöböléséért?

Nekünk most már szakmailag is felkészültnek kell lenni, mert lassan a magyar gyermekeket nemcsak a szlovák iskola csábítja el, hanem angol vagy német nyelvű is. A szülőnek meg a gyermeke jövőjétől nincs nagyobb tétje. Sokszor kellene találkozni, sok-sok fórumot, konferenciát kellene szervezni, hogy okosodjunk, töltekezzünk, hogy jól teljen az idő, ne csak múljon haszontalanul. Az egyes régiókban nagyon szépen építkeznek a pedagógusok. Félévente 10–15 továbbképzés, kétnapos szakmai konferencia, tanulmányutak próbálják rábírni a kollégákat a szemléletváltás fontosságára. Sok-sok képzés, találkozás, biztatás kell, hogy a nemzet napszámosa a nemzet lámpása legyen. A presztízst először magunkban kell megteremteni, hogy kifelé is látszódjon. Nem pökhendiség formájában, hanem odafigyelő, felkészült, segítő személyiséggel.

Hogyan értékeli az egy hónapja lezajlott Szlovákiai Magyar Pedagógusok XIII. Országos Találkozóját?

A szervezők a visszajelzések alapján azt látták, a pedagógustalálkozó résztvevői jól érezték magukat Rozsnyón, a régi barátok összefutottak, a nyitrai és pozsonyi egyetemisták kóstolót kaptak a rájuk váró szakmai feladatokból, kapcsolatokat építettek, tárgyaltak. A konferencia célja a fejlesztő értékeléssel való megismerkedés volt. Értékelés, visszajelzés, mimikával, gesztusokkal való segítés nélkül nincs fejlődés és nincs fejlesztés. Az ember társas lény, fontos számára a másik ember. A pedagógia egyik alaptétele ez, a másik a segítő és hatékony kommunikáció, ami arról szól, hogy fontos vagy nekem – fontos vagyok neked, tehát visszajelzek. Ha mindez elmarad, elmarad a fejlődés, illetve a társas kapcsolat hiányt szenved. A tanár–diák kapcsolat ezen alapul és ez a fejlődés motorja: az egymásra figyelés, a visszajelzés, a továbblépés biztonsága. A másik elfogadása és a ráfigyelés – ez a reformpedagógia nagy vívmánya. Azt gondolom, az előadók és a szekcióvezetők a téma kiváló ismerői voltak, felkészültségük nem hagyott maga után semmi kívánnivalót. Aki a tudás megszerzése végett jött Rozsnyóra, az nem csalatkozott.

A résztvevők mit tudnak kezdeni a konferencián kapott ismeretekkel?

Erre már nem tudok egyértelműen válaszolni. Ugyanis utánunk van 13 közoktatási konferencia, 15 nyári egyetem, megszámlálhatatlan 30 órás képzés, számtalan regionális továbbképzés. Vannak trénerek, akik meg tudják tanítani a kollégákat a kooperatív tanulásra, a projektmódszerre, megismerték a DIFER-mérés alapján az alapkészségek fejlesztésének módjait – s azt látom, tisztelet a kivételnek, ez a tudás nincs jelen az iskolai gyakorlatban. De ennek sok összetevője van. Az egyik, hogy maga a társadalom és az azt reprezentáló politikai elit sem tartja fontosnak az oktatásügyet. A tudás alapú társadalomról szlogenekben szólnak, de tenni érte! Nincs egy egységes, átfogó és komplex közoktatási törvény. Az oktatásügyben csak toldozás-foldozás van, de prioritások nincsenek. Nincs országos alaptanterv, minőségbiztosítás, hiteles tanulói teljesítményértékelés-mérés, nincsenek szakemberek, oktatáskutatók! Nincs fejlesztés. Szép dolog, hogy a pedagógus kooperatív órát mutat meg a tanfelügyelőnek, aki életében nem alkalmazta a módszert. Neki az a legfontosabb, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók fejlesztése egész tanévre papíron készen van-e. Nem kellene már azon közösen elgondolkodni, hogy mit akarunk az iskoláinkkal, milyen iskolákat és szakembereket igényel az európai munkaerőpiac? Nem érdekünk nekünk, hogy gyerekeink sikeresek legyenek ezen a munkaerőpiacon és megelégedett életet éljenek? Miért van az, hogy egy kistérségben nem tudja egymást megtalálni 4–5 ember, hogy a roma és/vagy a tehetséges tanulók számára programot találjanak ki! Van rá példa, hogy működne ez, csak egy kis támogatás kellene hozzá. De azt is meg lehetne találni, ha elkötelezettség van. Szeretném, ha megmutatná magát a pedagógustársadalom. Jobban is érezné magát tőle, fontosnak, önbizalmát is növelné a szakmai siker. Találkoztam 30–40 fiatallal, akiknek van elképzelésük. S ez megnyugtató, de elbizakodottságra nem ad okot.