Ahol a belgák állnak

DÓZSA ROLAND

A közel 11 milliós országról tudni kell, hogy két hivatalos nyelve van, lakosságának nagy részét ugyanis a déli területeken élő, franciául beszélő vallonok, illetve az északi régiókban élő, a holland nyelv egyik nyelvjárását beszélő flamandok alkotják. Brüsszel, a flamand nyelvterületen levő főváros hivatalosan is kétnyelvű, bár érezhető a francia nyelv dominanciája, a városban élő nagy számú bevándorlónak köszönhetően, akik inkább a másodnyelvként elsajátított franciát használják. Sajátos helyzetben vannak a határ menti területeken élő német kisebbség képviselői – számuk kb. 50-70 ezer –, anyanyelvük ugyanis regionális hivatalos nyelv az általuk lakott területen. Nyilván nem azért, mert naponta mondogatják maguknak a mert „Belgiumban” élünk hamis mantráját. Határon túli magyarként az emberben akaratlanul is felmerül a gondolat, volna mit tanulni a belgáktól néhány közép-európai demokráciának, népcsoportnak is, amelyeknek csak addig fájt a diszkrimináció és nyelvi jogaik semmibe vétele – az elnyomás és beolvasztás eszközét látva benne –, amíg ők voltak kisebbségben, a kocka fordultával és a szerepek cseréjével a kollektív történelmi emlékezet is halványulni, kopni kezd. Ott valamiért működik. Itt nem.

December 7-e és 11-e között közel hetven tanár, egyetemista vehetett részt a Nagy József európai parlamenti képviselő irodája által szervezett Szeminárium a közép-európai történelemtanárok részére rendezvényen, amelynek központi témája a kisebbségek helyzete és az ezzel kapcsolatos problémák megoldási lehetőségei voltak az Unióban. Az egykori alapítók szeme előtt nemes cél lebegett: két pusztító világháború után elhozni a béke és fejlődés korát. Európa egységesítésével, a meglevő és felmerülő konfliktusok békés rendezésével olyan világot teremteni, amelyben megelőzhető a háború és a pusztítás, ahol megszűnnek a határok, ahol semmi sem szab gátat a gazdaság fejlődésének, az áruk és a munkaerő szabad áramlásának. Ez az egyesült Európa sikerének kulcsa. Ahol nem a görbe uborka miatt kell(ene) szomorkodni, hanem örülni az uniós tagsággal járó előnyöknek, a kapott milliárdoknak, amelyekből egyebek mellett utak épülnek, iskolák újulnak meg, új munkahelyek jönnek létre… Örülnünk kéne, de valamiért jobban szeretünk panaszkodni. Mert ellopják, mert a politikusok, mert otthon lehet maradni a választások napján, aztán meg dühösen verni az asztalt. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Unióban minden szép és jó, a politikus tőlünk nyugatabbra is csak politikus, pártérdeket képvisel, frakcióba tömörül, ha kell, saját honfitársaival fordul szembe, a nagy országok akarata érvényesül a kis országok rovására, a nemzeti érdek és büszkeség feledteti a testvér lészen minden ember gondolatát. Milyen jövő előtt áll az Unió? Mi a további fejlődésének és sikerének kulcsa? Hogyan fogják a jövőben kezelni a kisebbségek kérdését? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre is próbáltak választ keresni a szeminárium előadói és résztvevői. Bevezetőjében vendéglátónk, Nagy József is kifejtette, mennyire nem könnyű saját és regionális érdekeinket képviselni egy olyan közegben, ahol a kisebbségi politika, a kisebbségek érdekei háttérbe szorulnak a régi tagországok egymás közötti vetélkedése mellett. A megoldatlan együttélési kérdések pedig csak generálják a feszültséget, az őshonos nemzeti kisebbségek jogállásának kérdését nem lehet mellőzni, asztal alá söpörni egy olyan szövetségben, melynek 500 millió lakosa közül 70 millióan valamelyik kisebbséghez tartozónak vallják magukat, sőt saját képviselőik is vannak az EP-ben. Foglalkozni kell vele ajánlások, határozatok szintjén, elfogadni egy kisebbségi minimumot, amely előmozdítaná a kisebbségi nyelvek hivatalos használatát, mindkét fél számára elfogadható területi-önkormányzati megoldásokat eredményezne nyelvi, nem pedig politikai alapon, betartásukkal a kisebbséghez tartozó személyek biztonságban és otthonosan érezhetnék magukat az általuk lakott területen, megelőzhetők volnának az esetleges jövőbeli konfliktusok. Másnap megtudtuk, a képviselő úr javaslatát az Európai Néppárt, az EP legerősebb frakciója is támogatja, így valószínűnek tűnik, hogy a jövőben elfogadhatóvá válik az őshonos kisebbségek jogainak uniós szinten megvalósuló vállalása. 2015-ben egy néppárti szervezésű szakmai meghallgatás is lenne a témában. Bízunk benne, hogy a kezdeményezés nem kerül mellékvágányra egyes csoportok nemzeti érzékenysége miatt!

Brüsszel számomra az ellentétek városa volt. Egy város, ahol az egyik percben még a nap sütött, a másikban már bőrig áztunk, az egyik oldalon ott a Európai Parlament hatalmas épülete, amely elsősorban a monumentalitásával és nem a szépségével nyűgözi le az embert, ahol Európa szerencsésebb felének sorsáról döntenek képviselők, ahol mindenki rohant és futott valahová a folyosón, mint Gazsi az üres talicskával, mert annyi a munka, hogy megtölteni sincs ideje. A kávéautomata-felelős is köztük volt. A lift is csak a 2. és 4. emelet között közlekedett, a kollégák egy része le is maradt a közös fotóról, amelyet gyorsan kellett elkészíteni, mert türelmetlenül várt a másik csoport. Ugyanez a tolakodás volt tapasztalható az előadótermekben is, így kötetlen beszélgetésre nem is igen jutott idő, a parlamenti folyosó meg nem a legideálisabb hely erre. Az Igazságügyi Palota hatalmas épülete mellett eltörpültek a hagyományos épületek: kicsi, szűk házacskák, tenyérnyi téglákból felépítve. Megállapítottuk, hogy van türelmük ezeknek a belgáknak, zongorázni viszont nem sokan tudhatnak közülük. Brüsszelben járva nem hagyhattuk ki az uniós országok épületeinek makettjeit felvonultató Mini Európát, amely a maga liliputi épületeivel sajátos összhangot alkot a szomszédságában található, a vas atomszerkezetét formáló Atomium hatalmas gömbjeivel, amelyek az 1958-as világkiállítás alkalmából épültek, és a Pisilő kisfiú szobra mellett a város legismertebb látványosságai, szimbólumai. Ez utóbbit sajnos nem sikerült megtalálni, talán majd legközelebb. Túl kicsi volt, túl sötét volt. A nagy belgacsoki-hajszolásban valahogy nem jutott rá idő.

Fáradtan, megtörve, de óriási élménnyel gazdagabban tértünk haza Brüsszelből.

A szerző az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium tanára