Kettős élet

Kora reggel van, alig múlt öt óra. A felesége előző nap körtekompótot készített, a gondosan lezárt üvegek még a sütőben várják, hogy valaki óvatosan kiemelje és megtörölje a dunszttól nedves befőttek alját. Nézi a képernyő helyett a sütő ajtaját: párás, gyöngyözik a langyos sütőben a víz – micsoda egyszerű kép ez, milyen hétköznapi és mégis, van benne valamiféle mágia. Erre is csak a nő képes, így, a hétköznap sodródásában valami maradandót eltenni a nyárból, édessé tenni a téli hónapokat, amikor a rántott hús vagy grillezett csirkecomb mellé előkerül, mert a gyerekek kompóttal ennék a rizst. Ő is szereti így, anyukája is ezzel kínálta a szokásos vasárnapi ebéden, csak náluk sosem együtt ettek. Ők a testvérével és az anyukájával, az apja egyedül, mert az apa addigra nem érkezett meg sosem. Amikor haza akart jönni hozzájuk, mert épp belefáradt a bulikba és az éppen aktuális szeretőkbe, leült a vasárnapi ebéd mellé, a felesége pedig csendben volt. De abban a csendben minden mozdulatban ott volt az anyja fájdalma, nem kellett szólnia, mégis mindannyian érezték a zavart, a fájdalmat, és gyerekként sokszor nem tudták, kit kellene védeni: az apát az anyja mély hallgatásától vagy az anyját az apja árulásától. Ezeknek a köztük zajló folyamatoknak sosem volt nevük, nem nevezték sem házassági krízisnek, sem megcsalásnak, mégis mindenki tudta, hogy boldogtalanság a neve. 

Az apja egy hirtelen rosszullét után gyorsan hunyt el, és a hagyatéki tárgyaláson derült ki, hogy még egy családja volt. Neki és a bátyjának akadt még egy féltestvére, tíz évvel fiatalabb, mint ő, ismeretlen nő gyermeke, sosem találkoztak előtte. De az örökség része lett ő is! Anyja a hírre végleg megtört. Onnantól alig szólt hozzájuk is, mindenre néma tekintet volt a válasz, olyan lett, mintha csak egy díszlete lenne az életüknek, szótlan és jelentéktelen létezés kezdete volt mindez. 

Öt óra van reggel, ő pedig már dolgozna. De nem bírja levenni a szemét az üvegekről, így kinyitja a sütőt, a pára az arcához csap, a szemüvege homályos lesz. Kezébe veszi a rongyot, először a szemüveget simítja szárazra, aztán a befőttek kerülnek egyenként a kezébe. A cukorsziruptól ragad az üvegek oldala, a száraz rongy ott nem siklik tovább, a folyó csapvíz alá kerül az üveg, majd letörli a vízcseppeket. Tudja jól, ha nem oldaná meg, ha legyintene egyet, hogy jó ez így, kit érdekel, hogy kicsit ragad az üveg, a felesége morogna, mikor a kamrába rakosgatná a befőtteket, hogy most már dupla munkát kell végeznie, akkor miért nem csinálta meg?! Ő meg biztos felhúzná magát, és dünnyögne, hogy neki már semmi sem jó, ha segít neki az ember, abba is beleköt. Pedig igaza is van olyankor, mint annyiszor, de tudja jól, ennek ellenére zsörtölődne, nem ismerné el hangosan a mulasztását. Ha belegondol, nem érti, miért vitatkozik vele, hiszen teljesen igaz, amit a nő mond. Mindig igaza van, ha rámutat valamire, amit jobban kellene elvégeznie, amihez több idő vagy csak tudatos döntés kellene, hogy ne félmunkát akarjon maga mögött hagyni. De ő is olyan férfi, akinek nehezére esik beismerni, hogy az asszony precízebb vagy alaposabb. Ám ma megelőzi a civakodást, megcsinálja úgy, ahogy azt a felesége szeretné, mert igaza van, és mert egyedül dolgozott ezekkel a körtékkel, ám mindannyian élvezni fogják a gyümölcs ízét, zamatát. Ennyit megtehet. 

Visszaül a gépéhez, és megnézi a képernyőképét. Rajta a neje és a gyerekei. Eszébe jutnak a saját, eredeti családjáról készült fotók, amin ő van és a testvére, az anyja és az apja nincs. Komorrá válik az arca, mert tudatosítani kezdi, nincs is családi fotójuk, mert anyja sosem lehetett a képen, hiszen ő fotózott, az apjuk meg folyamatosan távol volt, mindig ugyanazzal az ürüggyel, hogy dolgozni kell. Aztán bevillant előtte még egy kép: az, amit a féltestvéréék otthonában látott évekkel ezelőtt, ahol az apja a kislányt és a másik nőt karolja, mosolyogva. Az ő családi képük bekeretezve a nappali falán lógott, nagy becsben, akkor is, mikor kiderült, kettős életet élt. A másik nő, ahogy egymás közt hívták a szeretőt, azt mondta, mindig tudta, hogy az apjuk hazamegy hozzájuk, és elfogadta. Sosem kérte, maradjon mellettük, így náluk is sokszor volt csendes a vasárnapi ebéd. Olyankor is megterítettek az apjának is, mert vacsorára mindig hazaért, hozzájuk. 

Hajnali csend van a házban, ma vasárnap van. A vasárnapi ebédet együtt főzik. Ő és a felesége. Ma az anyja is velük ebédel majd. Kitalálta, hogy készít egy közös fotót, hogy legyen a nappali falán a családról emlék.