A magyar próza ünnepe Nyitrán

Az Esterházy Péter születésnapja tiszteletére idén útjára indított magyar próza napjáról Nyitrán egy beszélgetéssel emlékeztek meg a közelmúltban.

A Konstantin Filozófus Egyetem jövendő magyartanárai és irodalom iránt érdeklődő hallgatói lehetőséget kaptak, hogy három prózaíró műhelytitkaiba nyerjenek betekintést. Petres Csizmadia Gabriella, a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet oktatója Bogyó Noémivel, N. Tóth Anikóval és Száz Pállal beszélgetett, akik közelmúltban megjelent kötetük bemutatásába szőtték bele írói életük érdekességeit.

A kérdés, hogyan zajlik az alkotási folyamat, előcsalta a megállapítást, hogy a mai pörgő életforma miatt nehéz kellő időt találni az írásra. A menedzserként dolgozó elsőkötetes Bogyó Noémi bagoly életmóddal küzd az időhiány ellen, éjfél és hajnali kettő közt öltenek írott formát a fejében filmként élő jelenetek. Rutinja folytán nem okoz neki problémát, hogy ütemesen haladjon az alkotás: „Úgy váltom a hangokat, mint más a bugyiját” – fogalmazott az írónő. Vakfoltok című könyvének írása közben az ideiglenes megtorpanásokat adatgyűjtéssel orvosolta. A tények beemelése a bársonyos forradalom idején játszódó regényébe inspiráló funkciója mellett realitásérzetet kelt.

N. Tóth Anikó egyetemi oktató sem bővelkedik szabadidőben, s a rendszeres alkotás utáni vágya ellenére bevallotta: kicsit félne kizárólag írással foglalkozni, ugyanis a kényszer veszélyt jelenthetne az alkotás folyamatára. Szabad ez a hely? című novelláskötetével kapcsolatban elárulta, hogy bár nem könnyű a novellaírás, ő a sűrítésre, kihagyásra alkatilag alkalmas. Prózáját tudatos szerkesztés jellemzi a téma, a nyelvi regiszter és a motívumok tekintetében.

Száz Pál írásfolyamata jellegzetességeiről azt mondta, minden szövege más-más munkatempót követel, de a kézírásban, az írógéphasználatban és a számítógépes szövegalkotásban közös elem a flow-élmény keresése. „Én nem igazán szenvedek szövegekkel. Ha fájna, nem csinálnám – jegyezte meg. – Az írás hajlékony. Mindenféle életstílushoz lehet alkalmazni.”

A prózaírók felolvastak alkotásaikból, majd Petres Csizmadia Gabriella arra volt kíváncsi, miképp jelennek meg a referenciális síkok a szerzők műveiben, miként kezelik a realitás és a képzelet kapcsolatát könyveikben. Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című kötetében, mely egy falusi történetekben bővelkedő családi legendárium, nincs hiány valósághoz kötődő pontokban. Az író fő inspirációi a nagyapja igaz történetei, faluja (Pered) hangulata, a népi szakralitás, valamint az ezen a vidéken beszélt nyelv. Az ízes, szlovakizmusokkal tarkított mátyusföldi nyelvjárás nemcsak lassítja az olvasást, hanem érdekes színfolt is a kortárs felvidéki irodalomban.

N. Tóth Anikó sem határolódik el a való élettől mint ihletforrástól, szívesen folytat gyűjtögető életmódot. Az ötleteket és ihletmorzsákat a hétköznapokban megélt élményeiből és meg- vagy kihallgatott párbeszédfoszlányokból, valamint olvasmányaiból szedegeti szorgalmasan.

Bogyó Noémi a regénye írását kísérő adatgyűjtési folyamat ellenére, sőt ezzel együtt is úgy gondolja, elsődleges célja a fejében született történetek rögzítése. Nem akart sem a kisebbségi létformára, sem pedig saját életére reflektálni.

Zárásul arra a kérdésre válaszoltak a szerzők, milyen elvek alapján szerkesztették kerek egésszé köteteiket.

Száz Pálnak a rendszerezés jelentette a legnagyobb kihívást. Az anekdotikus, szóbeliség jeleit hordozó történetek ugyanis nem állnak össze egy jól kivehető egésszé. A Fűje sarjad mezőknek esetében az elrendezés kereteit a növények részei és a népi ünnepek alkották, míg a tájékozódásban a növényhatározókat idéző alfabetikus listák segíthetnek az olvasóknak.

N. Tóth Anikó is a tudatos szerkesztés híve. A novelláskötetekben kulcsfontosságúnak tartja az első és az utolsó helyen szereplő írásokat. A Szabad ez a hely? szerkesztésénél figyelt arra, hogy a motívumok szintjén fenntartsa a kapcsolódási pontokat az elbeszélések közt, melyek által a szövegek sajátos párbeszédbe kezdenek egymással.

Bogyó Noémi a regénye ütemezését ösztönösen végezte. Érzései diktálták, mikor kell a nézőpontváltás, mikor kell eltérítenie a történet folyását. A Vakfoltok részleteit nem utólagos szerkesztéssel gyúrta regénnyé, hanem olyan sorrendben írta, ahogy a kötetben olvasható.

A beszélgetés órákon át folytatódhatott volna, ám a 90 percnyi rendhagyó irodalomóra gyorsan elszállt. A hallgatók az érdekességek mellett az írás, az irodalom szeretetének hangulatát vihették magukkal a próza ünnepének ajándékaként.